Egy kis derry-i hőséget akarok

Egy kis derry-i hőséget akarok Holmi részeg kozák meg is mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben lenni«. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent Pocsékul volt.

  • Nemzetiség:
  • Emirátusok
  • Írisztónus:
  • Nagy szürkéskék
  • Testalkatom :
  • A testalkatom eléggé sportos
  • Kedvenc zeném:
  • Emberek

Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár további kegyelmét.

Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik francziának igazolványt és tíz rubelt adjon. Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött.

Most már a biztonság érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki. Így indultak el ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején szerencsésen oda értek.

Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is.

Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek.

Pénzük ide érkezésük alkalmával volt még vagy hatszáz rubel. A francziák két csapatra oszlanak. Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük. Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén vannak.

Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük. A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé menekülni Voronesen át.

Számítást tettek, hogy egyenes úton is negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát, vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé kerülnek?

De ha csak négyen, öten jöttök is velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt engem, hanem az orosz hatóság.

Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet, ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a hatóság elveheti szabágomat és visszavihet oda, a honnan elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra.

Megmondotta az, hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is, fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat el ne mondhassuk.

Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni. De másokban mégis megmaradt a kétely.

Különösen Harvey szentül hitte, hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s minél közelebb jutnak Európához: annál inkább. Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés. A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék.

A püspök jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a fölséges czár kegyelme parancsolta őket. Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és szárazi utat választják.

Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek, tizenheten. Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott, hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák.

De egy hét mulva, mikor reggel elővette, Egy kis derry-i hőséget akarok

Fölkerestek külön-külön mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék.

Útjok Vorones és Kiev felé lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek.

Édes remény táplálta őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem fedezhetett.

Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk vonásait.

Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy vásártérnek használt puszta területen feküdt.

El akartak egymástól még ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül tovább indulhassanak.

Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig, Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól könnyű szerrel elbúcsuzni.

Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak.

A szigetről csak pár óra Egy kis derry-i hőséget akarok tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó lett a francziákkal szemben.

Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a kit otthon hagyott. Éhesek és félig fagyva valánk.

A fegyvert nem bírtuk el s lábainkra alig tudtunk állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni melléjük a sírba.

S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és inség nélkül.

A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni nem akarna. Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott, tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt meg.

Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel tartott. Mikor azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk.

Nem tudtam a vágynak ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek.

Monteau nem tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is elindultam Harvey csapatjával. Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk.

Szó nélkül, szomoruan ballagtunk az úton több mint két óra folyásáig. Mikor már a nap jó magasan járt, egy kozák csapattal találkoztunk, 10—12 lovasból állott s egy czifra, fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén.

Valahonnan Szaratovba mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna.

A vér az arczunkba szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna.

És ez esemény engem mégis visszatérített utamról. Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá, kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan megöleltek.

Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így volt-e jobb! Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán lefelé utazni.

Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de könnyű építkezésü vitorlás hajóval Kazánból jött s Szaratovban kikötött.

Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében alig fért el 5—6 ember s az is csak fekve; személyzete 30—35 rendkívül piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös és piszkos volt minden ízében.

Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából állott.

Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.

A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges, mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen.

Monteau mindamellett két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.

A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmuktól, hogy a hajó egy részét kitisztíthassák.

A kalmuk elbámult a kérelemre s aztán elnevette magát. A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb bűzös és ragadós anyagokat letisztítani.

Mind a gazda, mind a kalmuk személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá.

A hajón lévő egyéb személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak segítsen. Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:.

A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket.

Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre. Ti bizonyosan valami kémek vagytok. A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és Monteauval gyakran beszélgetett.

Monteaunak elbeszélte, hogy az asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka közé.

Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut.

Hogyan kerti liget féltékeny barátjával

Azt hitte, a kalmuk teljesen megbízható arra nézve, hogy neki a francziák titka feltárható legyen. Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést.

Attól semmi esetre sem kell tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen. Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság, hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.

Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak legkényelmesebben Törökországba.

Mind ezek nélkül a pókháló is útját állja az embernek — mondá a kalmuk. De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal.

Kerülte őket, s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét. Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt.

A szigetről csak pár óra mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó lett a francziákkal szemben. Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint, pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend esetén is odaérnek.

Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már. A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán, csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak voltak irányukban.

De ők megszokták már ezt is. Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket. A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán kirabolták őket.

Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére sülyesztették.

A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy puszta szigeten töltött. De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége.

A hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták, pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez kötötték.

A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s ismeretlen irányban eltávoztak.

Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve, minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg elveszettnek ne tartotta volna életét.

Még azok legszerencsésebbek valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.

Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az vagyonánál fogva nagyobb szer epet Egy kis derry-i hőséget akarok játszani a világban, s igy sokkal többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.

Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni. Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve magához tért.

Eros sziklás mount bdsm

Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette a kötelet elszakítani, de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain.

De olyasmit is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen elázott s ezért tudta azt elszakítani.

Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés által tán lehetséges volna.

Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek.

Mégis időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat kiszedheté s lábait is megszabadíthatá. Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá. Csak ekkor siethetett társainak mentésére.

A halálból most megmenekülnek. Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá.

Gyakran még fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló kötelékeket széttépni. Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá.

Kettő nem tudott fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig bírt járni való erővel. S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü alsó ruhából állott s ez is összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem kenyerük.

A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső, hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség sehonnan.

Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait, melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták.

Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.

Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele.

Bizonyos futó indás vzeder félét találtak ugyan, de ennek nyári gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának. Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak. Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely azonban rég nem látott embert, mert alja is fűvel volt benőve.

Oldalain szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma. A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát, szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt.

Így töltötték az éjszakát. Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök. Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára.

Rekedtségig kiabáltak a nagy messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni. Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez rajtuk nem segíthetett.

Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak, mely azonban mégis mintegy — méter szélességünek látszott puszta szemmel.

A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén.

Az érett káka buzogány pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező szellőben. A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek nagyságát és természetét.

Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói? A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.

Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős, átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni.

Teknősbéka fészkekre is bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot. A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást tartottak a szerencsétlenek.

Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme. Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai.

Monteau találékonyságának, erélyének és vigasztaló kitartásának hiányát most érezték először igazán. De az ő kedvéért jöttünk erre.

De én azért nem kárhoztatom. Ki tudja: Harvey és czimborái hogyan jártak, talán még rosszabbul, mint mi. Monteau mégis szerencsésebb mint mi. Az isten adjon neki nyugalmat. Jobb is, ha egyszer már vége lesz mindennek. Henri azonban és többen tiltakoztak a lemondás és kétségbeesés ellen.

Tüzük és ennivalójuk ugyan nincs, de néhány napig nyers teknősbéka-hússal is táplálhatják magukat s aztán mégis csak lehetetlen, hogy valahonnan, valamikép menekülés ne érkeznék számukra.

Hirtelen neki álltak a teknősbékáknak, nyakukat kitekerték, tört faágnak éles szilánkjával pajzsukat s bőrüket lehántották, beleiket kimosták s aztán a fehér húst fára téve puhára és porhanyóra verték.

A félig kiszáradt és egészen kiszáradt tócsagödrök fenekén és oldalán ott fehérlett a sziksó, abból hoztak egy marokkal s a pecsenyét vele kissé meghintették.

Az éhség ízletessé tette a kezdetleges ennivalót s lakomájuk aránylag kielégitő volt. Sőt a tizenkét teknőcz egyátalán nem is volt elegendő, öten rögtön ki mentek a bozót szélére s nem sok idő mulva, noha a teknőczök előlük a vízbe és lyukakba menekültek, fogtak s hoztak a tanyára vagy harminczat.

Az éhség csillapultával még mulatságot is csináltak abból, a mint a lábaiknál fogva sodrott kákára kötözött nyughatatlan állatkákat hurczolták magukkal s a mint az el nem fogyasztott darabokat a fához kötötték, hogy el ne szökhessenek.

Helyzetük azonban még sem javult. Két beteg társuk ugyan némi erőhöz jött pár nap alatt úgy, hogy járni is tudtak, azonban eltelt négy nap és segítség sehonnan sem mutatkozott.

Az idő ugyan nappal még mindig meleg volt, de az éjszakák hűvösek voltak. Ruha, tűz és födél hiányában az esős idők bekövetkeztével helyzetük valóban borzasztó leendett. Elhatározták, hogy a szigetről menekülni fognak. Kelet felé a menekülés lehetetlennek látszott, mert bár kilenczen jó úszók voltak, mégis a roppant széles folyam átúszását csak meg is kisérleni őrültség lett volna.

A kisérlet tehát csak nyugat felé történhetett. Az volt a kérdés: ki tegye meg az első utat.

Öten vállalkoztak. Sorshúzás utján a sors Henrire esett.

Mind valamennyien kimentek a nyugoti partra s a hol a bozótot legvékonyabbnak találták: ott Henrit érzékeny búcsu után víznek eresztették. Aggodalom vett rajtuk erőt ösztönszerüleg, hogy Henri ott vesz a folyamban.

De ez nem történt meg. Henri a folyam közepén járt már és még mindig csak lábolta a vizet. Onnan kiáltott vissza, hogy a folyam könnyen lábolható, sőt feneke a bozóton belül a tiszta vizen nem is süppedékes.

A túlsó part közelében alig kellett úsznia 4—5 méter szélességben s szerencsésen elérte a túlsó partot. Henri mihelyt a szárazra jutott: azonnal keresett egy sűrűbb cserje bokrot, hova a nap oda tűzött. Ott pihent egy órán át, hogy átázott ruhája némileg kiszáradhasson, a mi meg is történt, miután ruháját levetette és erősen kifacsarta.

Azután szemle alá vette a száraz földet. Ez is csak sziget volt, még pedig az előbbinél jelentékenyen kisebb s még elhagyottabb. Itt még emberi nyomnak s rég elhagyott kibitkának sem volt semmi jelensége.

Dombosabb részek is teljességgel hiányoztak; óriás fűvel, süppedező avarral s fűz és rekettye bokrokkal volt csaknem egészen borítva.

Teknősbéka ugyan itt is volt nagy bőségben, de nem egy jelenség világosan mutatta, hogy e szigetet az árvíz is el szokta önteni. Ezer meg ezer vad madár röpködött vagy tollászkodott körülötte, bámulva és vijjogva, de tőle messze nem távozva.

E körülményből nyilván lehetett következtetnie, hogy e szigeten régen nem lehetett emberi lény. Abban bizonyos volt, hogy e szigeten társaival együtt megmaradniok lehetetlen. A sziget nyugoti partján szintén egy folyam nyulott el, mely tán valamivel keskenyebb volt, mint az, melyen átlábolt.

E folyamon túl azonban egy látszólag nagyobb szárazföld terjedett el, melyen emelkedett részek, dombok s erdők is mutatkoztak. Ha minden jelenség nem csalt: itt már emberekre kellett akadni, mert hiszen az alig képzelhető, hogy itt Oroszországban a Volga mellett, Európa és Ázsia határán, mívelhető és hasznavehető ily nagy területet pusztán hagyjanak.

Oda azonban nem kisérté meg az átmenetelt, nehogy sok ideig való távol maradása miatt társai nagy aggodalomba essenek. Az oda való átjutást szintén lehetőnek, sőt biztosnak vélvén, rögtön visszafordult, s egy óra leteltével már társainál volt. Társai bámulva s aggodalommal hallgatták meg jelentését a szomszéd szárazföld elhagyatottságáról.

Többen közülök mégis rögtön késznek mutatkoztak oda átmenni, hogy onnan ismét nyugot felé tovább mehessenek. Erről azonban Henri lebeszélte őket, javasolván, hogy ma még az éjet itt töltsék, miután a szomszéd szigeten meghálni nem lehet, s azért a két vizen egy nap alatt kell átmenniök s még éjjeli tanyát is keresniök, a mi pedig ma már meg nem történhetik.

Másnap kora reggel az étkezés után átkeléshez készülődtek.

A kibitka földbe szúrt karóit kiszedték, s annak minden darabját összekötözve magukkal vinni elhatározták.

Eszükbe jutott, hátha az uj szárazföldön ilyet se találnak. Ez összekötözött karókat egyébiránt másként is felhasználták. Öt társukat, kik úszni nem tudtak, ennek segélyével szállították át a mély vizen. Két úszó megfogta egy-egy kezével a karó két végét, az úszni nem tudó pedig a karó közepébe kapaszkodott s ekként ügygyel-bajjal a veszélyes vizen áthurczoltatott.

Az átkelés szerencsésen megtörtént s a kis társaság, meg sem pihenve, rögtön átköltözött az uj sziget nyugoti partjára. Itt azután napnak kitett bokrokat keresve, ruháikat kifacsarták és megszárogatták, némelyek pedig teknőczöt fogni a bozót mentében lesre mentek.

SzonettXXIV. Sonnet XXV. SzonettXXV. Sonnet XLVI. SzonettXLVI. Sonnet L. SzonettL. Szonett — Shakespeare, William LI. Sonnet LI. SzonettLI. Sonnet LX. Sonnet LXVI. Sonnet LXXV. SzonettLXXV. Szonett átiratCXXX. SzonettCXXX. Szonett — Shakespeare, William.

Another Day! Egy nap! Egy új nap! Új Nap! A Marriage Házasság — Thomas, R. A perfect day for Bananafish Ilyenkor harap a banánhal — Salinger, J. Auden Rezsólap W. Knot Gubancmese A little boat adrift! Csónakot sodor az ár! Hát nem jön el…? Öreg nő 1. És vajon az állatok? S ha megtettem, mi baj?

Mit szólsz majd? Simándy szorgalmasan tanitotta a Baljon-fiucskát, a kivel nem volt már semmi baj. Ugy viselte magát, mint a kezes bárány. A teológiára ő és Gábor különben szorgalmasan jártak, különösen a hollandi nyelv-leckékre.

Simándy szépen haladt is, de Gábor csak nevetett az öreg tanáron, a ki komolyan hitte, hogy a vastagnyaku szittyát meg fogja tanitani a hollandus nyelvre. A bús napok legkellemesebb pillanatai azok voltak, mikor a posta levelet hozott Magyarországból.

Bótainak rendesen legidős ebb nénje, Rózsa irt, egy keserü, elégedetlen vénleány, a ki örökösen panaszkodott. Apa folyton betegeskedik, alig lát már, s a gondnok azt mondta, hogy ujesztendőre káplánt kell melléje kérni.

Káplánt ide, ebbe a nyomoruságba! Még egy fogyasztó szájjal tö bb. A Barna havi husz forintja nélkül kódulni mehetnének! Ez volt a rendes nóta, Bótai csak még jobban elkomorodott rajta, de azért mégis jól esett neki, mikor a nénje levelét a kezében tartotta.

Nagy ritkán Anikó is irt egy félénk, gyerekes levelet, Mit irhatna a falusi kis lány a nyomorult, unalmas községből tudós bátyjának a messze Európába?

Óh, Simándy meg tudta volna mondani, hogy mit irjon S a szegény fiu ugy érezte, mintha a levélből a tavasznak egy édes fuvalma csapott volna feléje. Minden héten egyszer teára mentek Baljonékhoz. A teaestélyek már nem voltak olyan unalmasak. Simándy hollandusul kotyogott a két öreg asszonynyal, a kik halálra nevették magukat rajta, Bótai, mint rendesen, sakkozott Baljon papával, Puskás pedig magyar nótákat énekelt Derrynek, sőt a Szent Anna tavánál önkezüleg vágott és faragott furulyáját is megfujta néha.

A kis Derry igen vidám volt ilyenkor, s mint egy pillangó röpködött ide-oda. Egy este nagyon megl epte a fiukat azzal, hogy, mint náluk, a Székelyföldön szokás, simára fésülve jelent meg, s hosszan leeresztett kék copfjába kék szalag volt fonva.

Puskásnak tünt föl először, s azonnal gratulált a leánynak.

De magának a rózsaszin jobban állana. A következő tea-estélyen Derry csupa rózsaszin szalaggal jelent meg.

Ah, de nem vette észre az, a kinek szánva volt November közepe táján Bótai ágyba dőlt. Verőfény, napmeleg, jó levegő kellett volna neki, hogy meghosszabbitsa sorvadó életét, s egy időre megállitsa a tüdeje romlását. Erős lelki rázkódás döntötte őt le lábáról: Derryt megkérte egy előkelő, gazdag fiatalember, s a s zegény fiu előtt ezzel egyszerre föltárult életének sötét reménytelensége.

Amikor elváltak, csak néhány emléktárgyat kért, meg azt, hogy tarthassa a kapcsolatot Michaellel Egy kis derry-i hőséget akarok Claire-rel.

Nem mintha azzal kecsegtette volna magát, hogy talán egykor neki fogja nyujtani a kezét De jól esett neki, hogy a leány senkié, másé se, ha már nem lehet az övé. Derry elutasito tta a fiatalembert, de Bótai szivében akkor már meg volt forgatva a tőr, s nem tudott ujra erőre kapni.

Simándy és Puskás szétzuzott lélekkel mentek oda mindennap, s vidámságot tettetve beszélgettek Barna ágya körül. E közben lassan előkészitették Barnát e gy hires specialista látogatására.

A professzor eljött s tüzetesen megvizsgálta a beteget. Egy mély pillantást vetett Simándyra - aztán kijelentette, hogy a beteg kellő ápolással egészen meggyógyulhat, ő csak a sziv müködésével nincs megelégedve.

De mivel a szobája hideg s éjjel a beteg egyedül van, elrendelte, hogy vigyék az egyetemi kórházba.

Ott a folytonos felügyelet, a kitünő ápolás csakhamar visszaadja az erejét. Az a szerencséje, - fejezte be az orvos, s mosolyogva nézett a sápadt fiura, - hogy fiat alember, s a jó vér, a friss test segiteni fog magától is a bajon.

Az orvos elment. Simándy iszonyu, hangos jókedvre derült, hogy sirva ne fakadjon. Puskás, szegény, mindent komolyan vett, az orvos szavait is, Pali jókedvét is, s majdnem csürdüngölőt járt örömében. Aztán elővett egy pakli kártyát s hárman krajcáros preferáncot játszottak.

Barnának is megjött egy kicsit a kedve, - csak akkor gördült ki két nagy könnycsepp a szeméből, mikor a kocsi előállt, s megszokott, kedves kis szobáit ott kellett hagyni. Baljon papa meg Artur feljöttek elbucsuzni, s Barnának végtelen jól esett, mikor az öreg hollandus igy szólt hozzá:.

Ha valamijére szüksége lesz, csak irjon. Simándy nem állhatta meg, hogy kezet ne szoritson a becsületes öreggel, a ki tudtán kivül oly boldoggá tette barátját. Aztán vitték a beteget, a ki sóvár szemekkel tekintett körül, bucsuzott a faltól, a szögletektől, a folyosótól, az udvartól, a lépcsőtől, melyek mind-mind n éma tanui voltak sóhajtásainak.

De a kit ezek a sóhajtások illettek, az nem sejtett semmit és nem mutatta magát. S miközben a puszta kórházi szobát lakója elfoglalta, Simándy fölment a professzorhoz.

Sokáig kellett várnia az előszobában, mig hozzáférhetett. Halálra vált, ólomszürke arcu emberek közt kellett töltenie majd egy órát.

Ezek a szegénysorsu betegek voltak, a kiknek a professzor ingyen rendelt. Körülötte hangzott a roncsolt tüdők hörgése, zihálása, köhögése, s a fénytelen szemek mohón kutat tak köröskörül, hogy maguknál rosszabb állapotban lévő pácienst találjanak. S Pali érezte, hogy a nyomorultak irigykedve néznek széles vállaira, domboru mellére, s szinte félelem fogta el, mert mintha ellenségek közt lett volna.

Az ön barátja menthetetlen. Alig van már tüdeje neki Pali atlétatermete megroskadt, mintha valami nagy terhet tettek volna rá. Tudta, hogy nagy baj van, de ily gyors katasztrófára nem számitott.

Bocsásson meg, ön ért engem Simándy belekapaszkodott egy nehéz ébenfa-asztalba. Az ő teste nem remegett, de az asztal megérezte rettentő indulatát s a rajta lévő üvegcsövek, poharak, lombikok zörögni kezdtek.

Talán nem is köszönt a professzornak? Később nem emlékezett rá. Tántorogva ment ki, az utcán pedig futni kezdett. A hideg eső, mely végigpaskolta az arcát, magához téritette. A halál ólálkodik körülöttük! Talán már a kórház kapuján zörög.

Talán már a homályos folyosón siklik végig. Talán már Bótai ágya szélén ül. Ujra futni kezdett az egyetemi kórház felé. Sötét volt már, mikor oda ért. A lépcsőn hosszu, fekete kasban hoztak le egy halottat Az est leple alatt szokták őket a halottas kamrába vinni. Pali mint egy őrült, odaugrott, s félrerántotta a leplet.

Egy feh ér szakállu öreg ember feküdt benne, viaszsárga arccal. Szegény, de sokat szenvedhetett, hisz hosszu életet élt. Másnap Pali megdöbbenve látta viszont barátját. Mintha tiz évvel öregebb lett volna. Mintha nagy hegyek feküdnének a mellemen. Ott meggyógyultam volna.

Mit sápz el? Máris látod rajtam a facies hippocraticát? Csak arra kérlek, hogy s itt a hangja suttogóvá vált a kuratórium előtt titkoljátok el, a mig lehet, s a decemberi stipendiumot küldjétek egészen az apámnak.

Nincs semmi gondolatod? Szólj, megnémultál? Azt kell irni, hogy v alami egyetemi pályadijat nyertem, különben föltünik otthon, hogy én az egész stipendiumot haza küldöm.

Egyetemi stipendiumot mondtam Vad kétségbeesés fogta el Pali szivét. Sokáig összeszoritotta, véresre harapdálta az ajkát s végre megszólalt:.

Én nem azért jöttem, hogy te beszélj nekem, hanem hogy én beszéljek neked. Valakiről, a ki mindennap tudakozódik utánad Sőt azt is kérdi, hogy lehetne-e neked egy kis virágot vagy gyümölcsöt beküldeni De hamar. Még ma. Most, rögtön. Hát mégis itt vagy?

Arca piros volt és szemei égtek. Simándy vigan intett neki és mikor az ajtót maga után betette, már a könnyei folytak.

Az ajtón keresztül hallotta, hogy Bótai fütyül. Befogta a fülét és futott-futott, mert érezte, hogy meghasad a szive. Nem ugyanazt tette-e, a mit a tudós orvos, a ki látta benne a halált és mégis megcsillogtatta előtte az élet rem ényét? Csak azért, hogy ne vegye észre, hogyan közeledik feléje nesztelen léptekkel a halál.

Szégyellte magát, egész lelke fájt bele, de aztán a tudat, hogy ezzel megaranyozza barátjának utolsó napjait, lassankint lecsillapitotta belső háborgását. Érezte, hogy jót cselekedett. De hát a lány?

Az az aranyszőke kis lány? Szabad volt-e őt belevonni ebbe a kegyetlen játékba? Szűzi lelkét, vidám, napsugaras gyermeki életét szabad-e összeköttetésbe hozni e halálos ágyon vivódó ifju emésztő szenvedélyével? Szabad- e megsejtetni vele, hogy az élet nem csupán madárdal, lánykacagás, virágillat és napsugár?

Sulyos léptekkel haladt tova Simándy az utcán.

Egy kis derry-i hőséget akarok titeket.

Ugy érezte, mintha Derryt megbántotta volna. Mit csináljon? Hogy ápolja tovább a haldokló édes illuzióit és hogyan árulja el a lánynak? Puskás otthon ült, s a kályha tüzénél melegedett. Éppen befejezte a levelet, melyben Pali utasitására egyik nagy-enyedi barátjától egy kis ládika földet kért a kollégium kertjének földjéből.

Okul azt irta oda: meg akarjuk próbálni, teny észik-e a magyar földben a hollandi tulipán. Ekkor nyitott be hozzá Simándy, a ki szó nélkül odaült melléje a tüzhöz. Mind a ketten fáztak. Sokáig egy szót se váltottak, végre Simándy halkan elkezdett beszélni kórházi látogatásáról.

Legföljebb három hétig él. Nekik azonban halálát nem szabad az otthoniak előtt elárulni. Az öreg, gyönge Bótait rögtön megölné fiának, büszkeségének, szemefényének halála.

S a lányok ki lennének dobva az utcára. Az öreg Bótainé már meghalt, a gyerekeknek pedig nem dukál a kegyé v az eklézsiától.

Hogyan ámitsák el az öreget? Folytatni kell fia rendes heti leveleit. Előveszem szegény Barna irásait, s másolni fogom Százszor leirom, lerajzolom a betüit, de megtanulom hiven utánozni A szobalány behozta a délutáni teát.

Gábor zavartan nézett körül. Valamit készitett ő ehhez, de nem jutott eszébe, hogy mit Végre a homlokára ütött. Krumplit rakott a parázs közé sülni.

A vér Egy kis derry-i hőséget akarok orrából került oda, és még mindig szivárgott.

Korommá volt már égve. Simándy komoran nézett a tüzbe. Besötétedett már, de nem gyujtottak lámpát. A kandalló föl-föllobbanó tüze egy pillanatra élénk vörös fényt vetett szét, aztán ujra félhomály borult a szobára. Ilyen fölvillanáskor két óriási árnyék jelent meg mögöttük a falon Odakint megszólaltak a grachtokon közeledő hajók tompa hangu bús kürtjei.

Simándy fölállt. Tisztán állt előtte a dolog. Baljonhoz kell mennie, bocsánatot és segitséget kérni. Baljon ur a raktárban volt, hol a most érkezett jávai kávés-zsákokat helyezték el.

Egy szolgálatkész fiatal ur a labirintuson át odavezette. Egyszerre egy elektromosan világitott óriási teremben találta magát, hol száz meg száz munkás sürgölődött, transzmissziós szijak csattogtak, s fölhuzó gépek dübörögtek.

Baljon, a ki egy magas dobogón ült, meglepetve látta fiatal barát ját belépni ide. Ön megijeszt a sápadt, komor arcával. Simándy habozva nézett az öreg ur jóságos és megindult arcára. Azután lassu, töredezett hangon elmondta Bótai szerelmét, reménytelen szerelmét Friderika iránt.

Végül bevallotta, hogyan használta föl ő ezt az érzelmet arra, hogy a boldogtalannak végső napjait megédesitse. Az emberszeretet nevében kérem, tegye meg azt, a mivel én barátomat kecsegtettem A nagy, erős legénynek melle hullámzott, s ujjai görcsösen egymásba fonódtak, mikor könyörgésre emelte kezét.

Baljon egypárszor végigsétált a dobogón, hogy izgatottságát lecsillapitsa és meghatottságát elpalástolja. Majd megállt Simándy előtt.

Többet nem szólt, figyelmét ujra a munkásokra forditotta. De a következő napokon Simándynak sokszor eszébe jutott az otthon szokásos léha fogadkozás, igérgetés, a miből mind nem lesz semmi. A becsületes hollandus azt mondta csupán: rendben van, s ezt magára nézve olyan kötelezőnek tartotta, mintha szent esküvéssel megfogadta volna.

Minden reggel megérkezett a két sz ál rózsa a kórházba, s a puszta szobát, hol az elmulás rémei lassan haladtak előre kérlelhetetlen munkájukban, Tündérországgá változtatta át. Egyszer őszibarack jött, melybe a Derry név volt tüvel beleszurkálva. S a beteg odaszurkálta mellé a Barna nevet.

És nevetett és kacagott hozzá és föl akart kelni és ugrálni a szobában. Eltette a két barackot a vánkosa mögé.

Elő-elővette és olvasta a két nevet, mintha valami édes titkot akart volna belőle kiolvasni. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent A barackok romlani kezdtek. Először elrothadt a Barna, azután a Derry.

S a szegény fiu mereven nézte, hogyan nyeli el lassan a pusztulás ezt a két nevet és sirdogált rajta.

Simándy és Puskás fölváltva órákat töltöttek a kórházban. Simándy azonkivül mindennap megjelent a háznál Arturt tanitani.

De sohse ment be a családhoz. Nem is látott senkit. Egyszer találkozott Derryvel az üvegfolyosón, s ekkor nem állhatta meg, hogy vele szembe fordulva, azt ne mondja neki:. Imádkozni fogok érte.

Lássa, nekem nincs kiért imádkoznom, a maga boldogságáért fogok imádkozni.

S ez már nem a rövidruhás kis leány hangja, hanem a nő megszólalása volt, a ki figyel, hogy erre a szóra: boldogságtámad-e visszhang odabent a szivben? A leány hirtelen összerezzent. Simándy körülnézett és megjegyezte, hogy egy ablak nyitva van, azon jött be a hideg. A leány jóváhagyta, azután igy szólt:.

Holnapután december hatodika, Szent Miklós napja van. Tudja, hogy ez Hollandia ünnepe? Mi nem karácsonykor, hanem Sanet Nicolaaskor szoktuk egymást ajándékokkal meglepni.

Nézze, milyen helyes kis pénztárcát csináltam Bótainak. Gondolja, hogy örömet fog neki szerezni?

Helyi amatőr nő

Simándy meghatottan nézett a kedves gyermekre, s nem tudott mit mondani. Mélyen meghajtotta magát, s eltávozott. December hatodikán hideg, tiszta reggel volt. Zászlók lobogtak a házakon, zenekarok járták be az utcákat, ünneplőbe öltözött tömeg zajongott mindenfelé.

Igy ünnepelte a város Miklós püspök emlékét, a ki az inkvizició ellen védelmezte a hollandus népet S az örömzaj közepett egy virágos kalapu kórházi szolga kopogtatott be Simándyhoz. Jöjjön, mert a harmincötös szám haldoklik.

Lélekszakadva futott Puskásért, s aztán a vidámságtól csapongó népen keresztültörve magukat, rohantak a kórházba. Későn érkeztek. Már a pap is elkésett, a ki az Urvacsorát hozta. Ott állt az ágy fejénél.

Csöndesen imádkozott a láthatatlan Istenhez, az ismeretlen halottért. A két jóbarát odaállt melléje, s imádkozott. A szájuk meg se mozdult, de könyörgő lelkük hatalmas szárnyalással követte a meghaltnak lelkét az Isten trónja elé. S szemük ráesett a halottnak sárga arcára, melyen békesség honolt.

A nyugtalan, szenvedélyes, szerelmes lélek elhagy ta, s elköltözött uj, örök hazájába, melyet a képzelet hiába kutat, de a hit megtalál.

És az arc most nyugodt, a hitvány test véges és romlatag szerveivel elégedetten visszatér a porba, ahonnan vétetett. Az ajtó nyilt és hozták Derry ajándékát és vele friss virágokat És a jóbarátok a halott kezébe tették az erszényt, s telehintették őt piros és fehér rózsával Odakint ujongott a nép, álarcos csoportok vidám tréfáitól harsogott az utca, zúgtak a harangok és a rajnai régi bástyán dörögtek az ágyuk Az öröm tombolásába hirtelen, élesen belecsendült a kórház lélekharangja Bent, a puszta szobában az ágyra borulva, két fiu keservesen sirt.

Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerü, pompa nélkül való, zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton ur, a kuratórium elnöke is megjelent pár percre, a pap imádkozott, aztán a fekete kocsi elindult.

Utána a két magyar, az öreg Baljonnal, egypár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss rózsakoszoruja, s a koporsóban az ifju, a ki oly keveset élt és oly sokat szenvedett, és mellére teritve és feje alá téve a fekete hazai föld az enyedi kollégium virágos kertjéből Az utcán szomoruan lógtak a mikulásnapi diszitések ázott rongyai B eértek a temetőbe, a márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak.

Ide tették le szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki ban halt meg Utrechtben s a kuratórium sirkövet állittatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte utoljára, s aztán dübörögve zudultak rá az idegen hantok. Édes jó pajtás, Isten veled!

Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját megzavarta ez a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét.

Ha néha valami vidámabb dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomoru arcára, hogy eltemesse magába, a mit mondani készült. Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket irták.

Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna irását. És minden héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista paphoz Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a családon segitve volna.

December án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is még ez egyszer, hadd segitsenek vele apján, a nyomoruságban élő öreg papon.

Valeton ur engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál jobb kedvvel ültek le megirni a dicsekedő levelet, melyben Barna elmondjahogy pályadijat nyert egy hollandi nyelven irt értekezésével, a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki.

Itt küldi a pénzt, mert neki nincs rá szüksége Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: nincs rá szüksége. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiu, de ezt odalent, a messze parókián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a postás bekopogtat a pénzes levéllel.

A tiszteletes ur fogja a görcsös botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport h avas uton átballag a jegyző urhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ir az hollandusul, mint mi magyarul.

Ha ezt az édesanyja megérhette volna. Ugyan szomszéd, nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő? S a mint a félig behunyt szemmel álmodozó fiuk előtt ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és egymásra néztek.

Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti temető friss sirhalma fejezte be.

A sir, hol az öreg pap re ményeit és büszkeségét már kikezdték a férgek. Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának.

Levelet irt az öregnek, s kimentette elmaradását. Azután ujra járni kezdett, s buzgón tanitotta Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztitó betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hog y a vég ily gyorsan bekövetkezzék.

A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a megváltoztathatatlanban.

Csak a levélirás torturája tépte föl mindig egy napra a hegedő sebeket. Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a lecke alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány szóval ujra megköszönte neki, a mit barátjáért tett.

Azzal, mielőtt a lány felelhetett volna, hátat forditott neki, leült s tovább magyarázott Arturnak. Azt is gondolta, hogy még akkor sem örülne neki, ha egy puhány, nőies idegen a golyóihoz nyomkodná a mérőszalagját.

Lehet, hogy a súlyukat méri. Mert azonkívül már mindent megmért. Emile most odatartja a mérőszalagot Ruiz csípőjéhez, és előbb hagyja, hogy lehulljon, majd megint jó szorosra húzza.

Ön elég magas ahhoz, hogy hajtóka legyen a nadrágján. Alacsony férfiaknak nem ajánlott. Úgy három és fél-négy centit javasolnék. Mert a volt feleségem is ott lesz az esküvőn, és mióta elváltunk, sokkal dögösebben néz ki.

Ruiz nagyot sóhajt, és belátja, hogy Emile-t úgysem tudja mosolyra fakasztani.

Inkább a lánya esküvőjén töpreng. Claire az este fölhívta, és megfenyegette, hogy ha nem követi az utasításait, valaki mást kér föl helyette.

Meg akarlak tartani. Emile fogja a kis brokátpárnáját, és kimegy a próbateremből.

Ruiz fölveszi viseltes kordbársony nadrágját és durva szövésű pamutingét. Miközben gombolgatja, megpillantja magát a tükörben. Oldalt fordul, behúzza a hasát, majd kihúzza magát, és vizsgálgatja a látottakat. Látszik, hogy megtett már jó pár ezer kilométert, de ez igazán nem meglepő.

Az orvosa ezzel persze nem értene egyet, de hát az orvosa az a fajta idióta, aki szerint az embereknek százötven évig kéne élniük.

Magára veszi a zakóját, majd végigtapogatja a zsebeit, és előhúz egy fémdobozt. Lecsavarja a fedelét, és bekap egy szem savanyú cukorkát, ott zörög a fogai között. Hat éve szokott le a dohányzásról. Most a cukor helyettesíti a cigarettát: kalóriák kontra rák.

Amikor kilép az ajtón, a bal karját megragadja egy kéz, és odahúzza a gazdájához. Ruiz kissé lehajol, hogy Claire megpuszilhassa az arcát. Claire elvihogja magát, és szökdécselve igyekszik lépést tartani az apjával.

Sötét hajú, csinos nő, és lábujjhegyen jár, mint egy balett-táncos — mert az is volt. Most a Királyi Akadémián tanít: serdületlen lánykákat nyomorít meg, akiket terhesnek néz az ember, ha megesznek egy almát.

Egy kis derry-i hőséget akarok túl nagy a ház.

Vonattal jönnek föl Brightonból. Seidlitz meginvitált minket a klubjába. A Seidlitz ukrán név. Lehet, hogy Ukrajnában nem divat annyira a golf. Ruiz nem várja szívrepesve az eseményt: a bájcsevegést a hatfős asztalnál. Miranda lesz a partnere. A hármas számú volt felesége. Aki úgy viselkedik, mintha még mindig házasok lennének.

Ruiz tudja, hogy alapjaiban hibádzik ebben valami, de Miranda az a fajta ex, akiről a férfiak többsége álmodik: alacsony költségvetésű, önfenntartó, és dögös. Amikor elváltak, csak néhány emléktárgyat kért, meg azt, hogy tarthassa a kapcsolatot Michaellel és Claire-rel.

Mert azért anyára még szükségük van, mondta. Szerelemnek ugyan nem lehetett nevezni Azzal Claire odafúj az apjának egy puszit, majd átszökdécsel az utcán. Otthagyja Ruizt a sarkon.

Ruiz szeretne utánakiáltani, hogy még egyszer hallja az édes hangját. Férjhez megy Még fiatalnak tűnik ehhez. Harminckét éves, de Ruiz még most is lófarkas, fogszabályzós kislányként látja maga előtt. A vőlegénye ügyvéd, egy befektetési banknál dolgozik. Akkor most ügyvéd vagy bankár? A torykra szavaz, de hát manapság mindenki rájuk szavaz.

Ruiz arra gondol, bárcsak itt lehetne Laura! Ő imádná ezt az egészet: összeállítani a menüt, kiválasztani a virágot, szétküldeni a meghívókat — az esküvők az anyákról és a lányaikról szólnak. A menyasszony apjának csak annyi dolga van, hogy megjelenjen, végigvonuljon a porok között, és átadja a lányát, mintha túszokat cserélnének ki.

Ruiztól még azt sem várják el, hogy fizesse a cechet: Phillip áll mindent. Többet keres havonta, mint amennyit Ruiz detektívfelügyelőként egy év alatt hazavitt. Még a globális válság alatt sem került nehéz helyzetbe, távolról sem, pedig Ruiz nyugdíj-előtakarékossági számláján megfeleződött az összeg.

A befektetési tanácsadója vissza sem hívja, ami mindig rossz jel. Az épületekből kitódulnak az irodisták: véget ért a munkanap, várja őket az ingázóvonat.

Ruiz, ha teheti, csúcsforgalomban kerüli a tömegközlekedést. Bujaság, fösvénység, jóra való restség, irigység, kevélység Mintha a túlzsúfoltság hatásait vizsgálnák kísérleti úton, csak éppen nem patkányokkal, hanem emberekkel. Ruiz szívesebben vizsgálódik a saját szakállára, azaz kortyolgatja a korsó Guinnessét egy ablak melletti asztalnál, ahonnan jól látja a szűk szoknyában, nyári blúzban elsétáló irodista lányokat.

Nem vén kéjenc ő, de nagy rajongója a női idomoknak. Norman, London legmogorvább kocsmárosa, arról volt híres, hogy folyton inzultálja a vendégeket. Pár éve nyugdíjba ment. A törzsvendégek fölállva tapsolták meg, és hip-hip-hurrával búcsúztatták. Ruiz leteszi korsóját az asztalra, majd előveszi a jegyzetfüzetét, és átnézi a délelőtt papírra vetett mondatait.

Sztorik, anekdoták, leírások. Mióta nyugdíjba ment, jegyzeteket készít, és próbálja fölidézni a dolgokat. Nem tekinti magát írónak, nem is vágyik rá, hogy az legyen. Sokkal inkább arról szól a dolog, hogy rátaláljon a megfelelő szavakra, és rendszerezze az emlékeit, mintsem arról, hogy igazolja a cselekedeteit, vagy nyomot hagyjon maga után.

Miután negyvenhárom évig zsaru volt, és ebből harmincöt évig nyomozó, nem maradt neki más, csak a sztorijai: diadalok, tragédiák, hibák, elmulasztott lehetőségek. Egy részüket talán érdemes elolvasni.

A többségüket jobb nem firtatni. Ruiznak hiányzik a londoni rendőrség bajtársias légköre, az érzés, hogy van életcélja, no meg a cigifüst és a vizes kabátok szaga.

Valószerűtlen világ volt, mégis valódibb a valódinál, már ha ennek van egyáltalán értelme.

Fontos munka volt, frusztráló — és már a múlté. Ruiz előtt három üres korsó sorakozik. Kint már kezd sötétedni, de az utcán még hemzsegnek a turisták meg az étteremben vacsorázók. London minden nyáron egyre idegenebb Ruiz számára, és nemcsak az idelátogatók áradata miatt — akik többnyire japánok, amerikaiak, meg amolyan közelebbről meg nem határozott kelet-európaiak.

Maga a város változik. Régi törzshelyek tűnnek el, biztonságos utcák lesznek kevésbé biztonságosak. Más ritmusra ver a város szíve. Ruiz most észrevesz egy lányt, aki egyedül ül az egyik sarokasztalnál.

Már-már átlátszó, halványkék szeme van, akárcsak a férfinak, és valahogy mintha arról árulkodna, hogy még nála is jártasabb a világ dolgaiban. A durcás arcú, csinos lány leopárdmintás legginget, fűzős bakancsot és fehér parasztblúzt visel.

A vállát súroló szénfekete haja a végén begöndörödik, és úszik a levegőben, amikor a lány elfordítja a fejét. Vár valakit. Tollal a kezében olvassa az újságját, a The Stage című színházi magazint, amely a meghallgatásokat hirdető oldalnál van nyitva — tehát a lány munkát keres.

Most az órájára néz, majd összehajtja a magazint, és egy újabb italért a bárpulthoz lép.

Erotikus randwick

Természetellenesen tágra nyílt szeme arcról arcra rebben, mintha sietve begyűjtené az apró részleteket, vagy egy kirakójáték darabkáit illesztgetné össze. Meg akarják hívni egy italra. A lány elhárítja az ajánlatot. Az egyik fickó begörbített mutatóujjával odahívja magukhoz. A lány közelebb lép.

Képzeld el, mire vagyok képes a másik kilenccel! Erre az egyik öltönyös kikapja a kezéből a színházi magazint, és jó messzire eltartja, hogy ne érje el. A lány tudja, mire megy ki a játék: arra, hogy megpróbálja visszaszerezni, és ezzel megalázza magát.

De ő csak vár, míg végül a két fickó elunja a dolgot, és visszaadják neki az újságot. Rendel még egy korsó sört, majd ismét a jegyzeteibe mélyed, és jó ideig nem is emeli föl a fejét.

Amikor végül fölnéz, látja, hogy egy újonnan érkezett férfi beszélget a színésznővel. Talán a barátja. A magas, laza izomzatú fickó foszladozó garbót, koszos farmert és bakancsot visel. A fickó megragadja a lány csuklóját, és megpróbálja fölrángatni.

A következő pillanatban pedig lendül az ökle, és oldalról fejbe csapja a lányt. Olyan villámgyors, hajszálpontos és váratlan az ütés, hogy nem reagál rá senki.

A lány az arcát fogja. A szeme még jobban elkerekedik. Sokkot kapott.

A barátja ökölbe szorított kézzel tornyosul fölé, másodszor is ütni készül.

De Ruiz nem hagyja. Elkapja a magasra emelt kezet, és hátracsavarja. Ha a hölgy ötven kilóval nehezebb lenne, azt mondanám, hogy egyenlő erők csapnak össze, és nyugodtan végignézném, ahogy szétrúgja a valagadat.

Ruiz még jobban hátracsavarja a karját. A fickó fájdalmasan mordul egyet, és lábujjhegyre ágaskodik.