Keresek egy nőt, hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt

Keresek egy nőt, hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt Szükség volt, hogy rögtön, rendkívűli nyilvánulás által szakítson a múlt balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam, és átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat. A király Magyarország királyi helytartójává nevezte ki, s Prága nagy ünnepélylyel búcsúzott a távozótól. A nép megunta a nyomort, meggyülölte uralkodóit, s elűzi a kormányokat. A kísérleti tudomány végső céljának, az ember boldogulásának jegyében elfogulatlanul vizsgálja az élet elemi jelenségeit, életfenntartókat és életpusztítókat egyaránt - előbbieket oly célból, hogy ellesse a teremtés titkát, utóbbiakat, hogy irányukat megváltoztassa: ahogy a pusztító villám lényeg ét felismerve, megtalálja a villamos erőt, és gépeket hajt vele, az élet pusztító erőit is kihasználhatja, és jóra fordíthatja.

  • Honnan származom:
  • ukrán vagyok
  • Orientáció:
  • Man
  • Szivárványhártyám színe:
  • Lágy szürkészöld szemem van, de színes kontaktlencsét használok.
  • Nem:
  • Női
  • Hajam:
  • bozontos, mézszőke haj
  • Testalkattípus :
  • A testalkatom duci

Mintha villám sújtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem befizetni múlt héten legutóbb esedékes részletét annak az életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer font sterlinget juttatott volna - hogy ezt a részletet legföljebb egy hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nőm egy pennyt se kap.

Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak, amely állami intézet volt, annak az imádott államnak birt oka és tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy gyenge és védtelen nőit és árváit megvédelmezzem.

Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a július i napra, mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a parancsnok fejvesztetten kiáltozott.

Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat német tengeralattjáró torpedója érte, mégpedig egészen váratlanul, mert e vizeken - az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen - nem lehetett számítani támadásra. Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos kiáltozásban törtem ki.

A hajó azonnal süllyedni kezdett s annyi időnk volt csak, hogy huszadmagammal egy mentőcsónakba ugorhattam. Néhány perc múlva a büszke "Queen" rakományostul, mindenestül eltűnt a felvert hullámok között.

Számítottam rá, hogy csónakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét megtetézze: három óra múlva irtózatos dörej röpített a levegőbe, csónakunk egy elszabadult aknára futott, és darabokra tört. Visszazuhanva a vízbe, darabig úszással próbáltam megmenteni életemet, keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.

Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Még egyszer fölvetettem szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől, melyek oly békésen úsztak a magasban - aztán széttártam karjaim, s csendesen átadtam fáradt testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva süllyedtem lefelé ez áttetsző zöld nedűben - emlékszem még, hogy egészen naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös halnak komikusan tátogó száját, amint orromhoz ütődött, s riadtan hőkölt vissza.

Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt - furcsa, de így volt - néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem, mintha az utols ó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a víz alatt élni és lélegzeni tudnak.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet, és nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz. Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat, s felismerve, hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó fedélzetén vagyok.

Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre magam fölött sűrű, zöld vizek roppant tömegét lá ttam lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhantak - s karomat felemelve, éreztem az elem ellenállását.

Egyben fülem körül különös búgás és tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy tenyér nagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva halántékomra, mint valami kagylót.

Másik fülemen is ugyanolyan készülék. Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos lélegző mozgásokat végzek. Nyögve ülő helyzetbe emelkedtem.

Ekkor suhogás támadt mellettem, s odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint álmélkodva és idegenül mered rám.

Szerző megérti, hogy csodálatos módon élő állapotban maradt a tenger fenekén. A látomás - mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak - csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldes villódzó háttérben, mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltűnt. Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat, kétségkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár a rendkívüli körülményekhez képest nem oly mértékben és módon, ahogy ezt a szót szárazföldi vidékek felszínén értelmezik.

Körülöttem és fölöttem áttetsző víztömegek végtelensége zúgott - de lábam szilárd talajon állt, mely közeli láthatáromba veszett.

Ezt a talajt sajátos növények borították: a közelben furcsán fénylő tócsa vagy tavacska terült el, távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal.

Hogy mindez honnan nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett értenem, hogy bármilyen lehetetlennek látszik, a tenger felszíne alatt vagyok, igen mélyen, valószínűleg a fenekén és élek.

Ezt megértve, pillanatig rettentő rémület lett úrrá rajtam, s azt hittem, hogy most mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó erőfeszítés e csak, melyben kegyetlen sorsom még egyszer meg akarja mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet.

Nőmre és gyermekemre gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez, és ekkor újból éreztem két halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre tapadva. Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életben maradásom szoros összefüggésben van e két kagylóval.

Semmi kétség: tüdőm szabályszerű mozgásokkal emelte mellkasomat, s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek ama sajátos keveréke dolgozik, mely m inden szerves életnek alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el.

Jó egy percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen át, mégpedig nyilván a rájuk tapadó kagyló vagy szerkezet segítségével.

Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt élő állatok, éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi, s tüdejük is van: csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a kopoltyú választja ki a vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak megfelelő szerkezettel látott el valaki vagy valami, míg eszméletlenül feküdtem - műkopoltyúval, mint ahogy vannak műlábak és műkezek, sőt mikrofonos műfülek is.

Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó, s emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett, s a légcsavarral felhők közé emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki, mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy a repülőgép madárrá varázsolja.

E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották.

Kalandos hajlamom s az utazó-ösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már életemben s amelynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások történetét néhány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom, milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják.

Fel kellett tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messz ebbre jutottak, mint a szárazföldön ismert országok lakói - legalább a műkopoltyú felfedezése erre engedett következtetni. Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze: ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe - s azóta legfeljebb fél óra telhetett csak el.

Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek csavarodtak lábamra: minden lépésért küszködnöm kellett. Finom vörös homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal.

Most már valamivel messzebb láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek fel a magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és beépített vidékre kerültem. Nagy nehezen leértem a partra: fényes felszínű tó vakító tükre terült el előttem - ekkor hökkentem csak meg a csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt folyadékot látok, melynek felszínét halkan borzolja és gyűrűzi valamely ismeretlen erő.

Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva, megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve kimertem belőle egy keveset, és szememhez közelítettem.

A cseppek ólmosan ragyogó gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról.

Az onnal felismertem, hogy hidrargirum van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém gyűlt itt össze tócsává, a tenger fenekén.

Áthaladva egy kis földnyelven, és bokáig gázolva a higanyban, egész sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét, algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt részletes leírásukkal nem akarom untatni az olvasót figyeltem meg: mindez meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás.

A túlsó partra érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot vagy tornyot pillantottam meg, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter magasságban veszett el.

A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok csaptak volna ki. Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyér nagyságú ablakocskák vannak kerek, szabályos távolságban.

Örömmel fedeztem fel a nyílások két oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes, de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik nyíláson bekukkantsak, amikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre kúszott fel, ott megfordult, és pihegve, riadtan, remegve, nézett vissza rám.

A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a különös állat - ha az volt - lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter hosszúságú vagy magasságú.

Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem, hogy nem hal és nem kígyó - külön feje van, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja.

Ami meglepett és zavarba hozott első pillanatban, az nyilván a fej lehetett: ennek a fejnek arca volt abban az értelemben, ahogy emberre szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében - orr helyett két nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a száját.

A vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki apró kezekkel - hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna lenni, és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek kétoldalt - a láb, széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal és körmökkel felszerelve.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja helyváltoztatásra - s hogy vajon hasán kúszik-e, vagy felegyenesedve, lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével lebeg a vízben.

Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne csak valaminek, ami valamikor szerv volt, vagy mint kezdetleges formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti - lába is, keze is, szárnya is, uszonya is - haja, szőre, tolla és pikkelye: de mindez nyomorék, fejletlen állapotban.

Mintha a természetnek valami kísérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza - mint a műszerüzletek kirakatában látható bábu, melyen minden van, műkéz, műláb, műkoponya, sérvkötő.

Egy személyben emlős, hal, madár vagy talán inkább féreg - és ami a legfurcsább ezt persze csak mint komikus impressziót említemaz egészben valami emberi is van.

Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik fő oka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos szakáll fölött rám meredt.

Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam - de tudjuk, hogy éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, komikus hasonlóságokkal.

Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható tengeri csikó nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? Vagy azt a másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot, rémületet fejezne ki?

Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsúdtam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a különös állatot hányattatásaim közben hozzászoktam, hogy a kíváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort - de az éles, horkolásszerű hangot hallatott, é s kicsúszott ujjaim között.

A következő pillanatban el is tűnt szemeim elől. Megkerültem a tornyot, és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből, és a fordulóknál néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek.

Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött - de rögtön eltűntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette anélkül, hogy határozottan láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület belül tele van ezekkel az élőlényekkel - s hogy most, idegen és különös állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak, és a nyílásokon keresztül vizsgálnak.

Abban a feltevésben, hogy majd előbújnak megint, ha csak egy kicsit eltávolodom, otthagytam a tornyot, és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejtette velem ezeket az utálatos kis férgeket.

Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű, kör alakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból!

Magas, büszke falai belevesztek a homályba - tetejét már nem is lehetett látni. De amit láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek. A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott - szép, mint az álom, és mint a művész rajongása.

Hatalmas, szoborszerű alak - két méternél is magasabb.

Serenity house lowestoft vélemények

Öltözékét nem tudtam kivenni innen - de mintha felhők között úszott volna. Legfeltűnőbb a hajzata volt - aranyszőke folyó, mely puhán ringott és l ebegett körülötte a vízben, s elveszett szinte, mintha sehol se lenne vége.

Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé aztán leírhatatlanul kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem - arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy széles, kerek csarnokon áthaladtam - aztán gazdag, kőkockás folyosókon.

Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban - sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra.

Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló - szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák.

A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keres ztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik. A bennszülöttek leírása. Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy ebben a közegben.

Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halaványlilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos vörös.

Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül finom és tapinthatatlanul síkos kellett hogy legyen az a szívós kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba.

Ez az állapot percekig tartott: hanyatt feküdtem, és ámulva láttam fejem fölött karcsú ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot.

Az építkezés, architektúrában, monumentálisan hatott - szédítő, hatalmas oszlopok, mintha örök időkre szóló, égbe nyúló paloták számára készültek volna. Az oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem győznek meg az ellenkezőről.

Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami félbehagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott deszkákkal volt összeeszkábálva.

Mire visszakerült, bár hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt kért, hogy folytassam, kiestem a kerékvágásból, jelentéktelennek és időszerűtlennek éreztem az egészet, abbahagytam.

A legcsodálatosabb ellentét azonban e palota építkezése és berendezése között tátongott. A nehéz márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák borították, - játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papírházakban gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető stílus.

Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel, háromlépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy elbódított.

Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt, rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok. Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt - szép volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek valószínűtlen, enyhe foltja, mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény, sárga váznak.

Apró, hosszúká s kezeit állához emelve, nyugodtan és mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, előbbi magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem, s nem tudván, asszony-e vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem. Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és heves mozdulattal megrázta a fejét, suhogó hullámzás pezsdült meg körülöttem a lila fényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy kötelékeim meglazulnak.

Ülőhelyzetbe emelkedtem, ma jd, hogy a szép látomás még egyszer megrázta fürtjeit, talpra álltam. Most szemtől szemben állottunk. Meghajtottam fejem, s ebben a helyzetben, a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy ismeretlen tartomány vendége lévén, már most h angsúlyoznom kell szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol gyarmatra.

Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok az Angol Seborvosok Egyesületének.

Röviden kitértem azokra a szerény érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel a nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy.

Végre közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és dédelgetett tagjai, s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó, ránk kényszerített védelmi háború heregében fegyverbe öltöztek.

Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz, s ha azt mondom, hogy egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal élek - e percben alig tudtam különbséget tenni.

Már-már azon voltam, hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba, midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy váratlanul széttárta habos köpenyét - s a következő pillanatban mezítelenül állott előttem.

Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet - de be kell vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam.

Ennek a hölgynek - s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem állottak - a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha büszke lehetett - másrészt anyagának sajátos természetével messze felülmúlt mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha elképzelhettünk.

A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány - a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger vize.

Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.

Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll - a testén keresztül vettem észre, mint homályos derengést.

És látható volt testén belül a csontváz, de nem a megszokott durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka mögött látod: - mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák gerince.

És látható a két tüdő, két lágy kék folt és látható a szív, középen egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van, áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a rózsaszínű vér áramlik, és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet, s mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség, hajlékonyság - mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden pillanatban szertefoszlani készül.

Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy szokatlan külsőm - mert hiszen bizonyos, hogy szárazföl di ember nem járt még közöttük - félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből, s hogy ha megszólalnék, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló kíváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan jöttem, mely csodálatos országból, és hogy ki vagyok, mint ahogy megszoktam útjaim folyamán.

Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem, mint távoli jövevény vagy ismeretlen tájak hírnöke. Az a kíváncsiság, amivel felém hajoltak, nem árult el sem meglepetést, sem csodálkozást.

Arcom és alakom nem is érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább - egyik felemelte kabátom szárnyát, és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva a másik felé fordult.

Különös rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző, artikulálatlan hang. Uj jé! És effajta, csak fonetikusan ábrázolható indulatszó. Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több nyelven elmondtam, aztán a kitűnő Berlitz módszere szerint magamra mutattam, és azt mondtam: ember.

Eljárásomnak semmi hatása, mikor kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kíváncsian felágaskodott, és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban, mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek, rángatták, egyik jobbra, másik balra, és közben f olyton hallatták azokat az apró kiáltásokat - az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe zárt madár csicseregne és csacsogna.

Már ekkor megfigyeltem, hogy minden kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat.

Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat, és olyan egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott h üvelykujjamba, utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit megkóstol.

Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem. Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán hangosan felnevettek, és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes dolgot mondott, s most már tudni lehet, kicsoda.

A jajkiáltást többen ismételték. Az egyik minden további nélkül karon ragadott, és száguldó iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben, hurcolni kezdett m agával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással iramodott utánunk. Tágas folyosókon vonszolt keresztül kísérőm. Csak futtában láttam, hogy a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a folyosók gazdagon be vannak rendezve szőnyegekkel, csillárokkal, dísztárgyakkal.

De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik és lenyelik.

Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy csokoládéból készül. Annak a csarnoknak a közepén, ahová utunk vezetett, óriási ovális asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem, kísérőm elengedte a karomat, zsibongva és zajongva ugrálták körül az asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg.

Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve - a hölgyek szinte elfeledkezve rólam, mohón estek tányérjaiknak.

Megvallom, hiúságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem - vállat vontam és látván, hogy senki se szól, tüntetően helyet foglaltam egy üresen maradt teríték előtt.

A legmagasabb hölgy - az, aki idehozott - előrehajolt, és felemelte a tál tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott - a királynő így neveztem el magamban kézzel nyúlt a tálba, és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki belőle.

Rémülten láttam, hogy amint egymás után a tányérokra ejtette őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek.

Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé vezető utamon találkoztam. Undor odva és émelygő gyomorral lopva oldalt pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak.

A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és vonagló kis szörnyetegnek - két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő freccsent ki - szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpintette ezt a sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá dobta.

Az egyik színdarabot, amelyikről a miskolci színház dramaturgja azt írta: nagyon jónak találja a művet és a fordítást egyaránt, elküldtem a Rádió Dramaturgiai Osztályának. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva írt Maráz László, aki behívott magához.

A darabban a bigott vallásosság csap össze a józan ésszel — védekeztem. Maráz László, miután kissé lecsitult, azt javasolta, hogy egy észt hangjátéknak készítsem el a nyersfordítását — oroszból!. A kérés meglepett, ezért értetlenül fordultam hozzá:.

Hiszen tudok észtül! Az imént mondta, jól fordítok. Miért ne csinálhatnám meg mindjárt a műfordítást? Rövid szünet után hozzátette: — Tudja, a mi Rádiónknak az a feladata, hogy az új kor embereit nevelje, nem pedig régi babonákkal táplálja őket.

Mindenesetre jelentkezzen, amikor a darabbal készen van. A hangjáték nagyon egyszerű nyelven volt megírva, hétköznapi történet volt. Igazából nem találtam túl érdekesnek ahhoz, hogy itt bemutassák, véleményt nem is írtam róla, csak a nyersfordítást készítettem el.

Egy ismert fordítónk majd átírja. Két hét múlva a Kossuth Rádióban véletlenül meghallottam, hogy bekonferálták a fenti hangjátékot. Már a legelején meglepett, hogy azt mondták: fordította Maráz László, habár megígérte, hogy az én nevem mint a nyersfordítás készítőjéé is szerepelni fog.

Ezért még kíváncsibban figyeltem az előadást. Egyre dühösebben tapasztaltam, hogy alig egy- két mondatot írtak át, a többi — szinte végig — az én szövegem volt. Felháborodottan telefonáltam be a Rádióba. Léteznek még más szerkesztőségek és szerkesztők is. Név kötelező megadni.

E-mail nem lesz nyilvános kötelező megadni. Powered by WordPress.

Mi Keresek egy nőt velem?

Kezdőlap Magunkról Postaláda Szerzőink. Dabi István: Ötvenöt év viharai 4. Kezét nyújtotta: — László vagyok. Mihelyt leült, megkérdezte: — Mit iszol? Meglepett, hogy mindjárt letegezett. Én huszonhárom éves voltam, ő lehetett harmincöt. Amikor készen lett az egész munka, a nyersfordításomat visszaadta.

A vietnami színdarab lefordítása után nem szakadt meg a kapcsolatunk. Feszélyezetten ültem, nehezen tudtam kinyögni néhány szót. László, amikor tudomást szerzett a beszélgetésről, mindjárt felajánlotta az együttműködést: — Te még nem fordítottál ennek a kiadónak, biztosan jobb lesz, ha én átjavítom a fordításaidat az ő ízlésük szerint.

Én csak nevettem ezen az érvelésen. A kérés meglepett, ezért értetlenül fordultam hozzá: — A nyersfordítást, ráadásul oroszból?

Ettőlfogva Kossuth és ő felváltva diktátori hatalommal intézték a száz ellenséggel egyszerre küzdő haza ügyeit. A debreczeni függetlenségi nyilatkozatot nem helyeselte; az ugynevezett békepárt feje volt.

Az osztrák tíz évi börtönre itélte, melyből hét évet ki is töltött Josephstadtban. Aláásott egészséggel, kevésbbé ruganyos szellemmel tért vissza Nyáregyházára, de azért része volt a hatvanas évek politikai mozgalmaiban.

Ő tagadtatta meg Pestmegyével az adót az osztrákoknak, s ezzel megadta a jelt a passziv ellenállásra. Rajzolta Barabás. Itt, az Isten szabad ege alatt, a metsző friss tavaszi széltől verve, a múzeum fölséges oszlopsora előtt esküdött meg a magyar legelőször ünnepélyesen, hogy lerázza magáról a szolgaság százados bilincseit.

A ki megeskette, az Petőfi Sándor volt; a mivel megeskette, az a Talpra magyar volt. A sápadt, sovány ifjú, kinek csak mély tüzű, nagy barna szemei sejttették, hogy Isten lakozik benne, előlépett, s messze halló, éles, lázas, parancsoló hangon kiáltotta a tömegbe: Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.

És a nép utána mennydörögte, újra meg újra kívánta hallani az esküt, míg meg nem ittasúlt tőle, s lelkének minden porczikája el nem telt vele, s a századok óta nélkűlözött szabág édes első perczeinek élvezetével… S a szózat megindúlt és hömpölygött végig a rónán és völgyeken és fölrázta a magyart… A Gondviselés-küldötte halavány ifjú pedig haladt tovább, s szította a tusázó hősök bátorságát, majd maga is közéjük állt… és eltűnt… hova lett?

A Fővárosi Múzeumban. Az egyetemen ismétlődött a muzeum előtti villanyárasztó jelenet, de már a csoportosuló ifjuság buzdító riadala mellett. S hová innen? A nyomdába!

Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzdítóját. Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mind együtt találtuk, itt csatlakoztak hozzánk a Nemzeti Szinház tagjai is. Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.

De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irínyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: «Ime a szabad sajtó legelső nyomtatványa!

Igy lett kinyomatva Magyarországon a szabad sajtónak legelső terméke. Az egyhangú követelés sikerűlt; győzött. Csak hang volt, nem követte vér, mégis diadal termett nyomán. A városházára sereglő népsokaság Rottenbiller polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő bizottságot.

A népbizottság elhatározá, hogy a sajtószabág tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára, a helytartó-tanácshoz, a nép kívánatainak tolmácsolására. De ahoz a küldöttséghez húsz ezer ember csatlakozott.

A diadal tökéletes volt, nemcsak felmentünk, de vissza is jöttünk Buda várából, s a sajtószabágon kivűl lehoztuk az irodalmi működésért tömlöcbe zárt Táncsics Mihályt. A nagy napot fényesen kellett bevégezni.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet, és nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.

A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak; Bánk bán lett rögtön kitűzve. De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppositóját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett. Mit lehetett tenni II.

Endre fényes udvarának; Bánk-bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózat»-ot.

A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt császári család rettegett e névtől, s a nádor nagy örömmel hallotta Kossuth szájából, hogy nem akar miniszter lenni, sőt az lenne a legnagyobb áldozat, melylyel hazájának adóznia kellene.

Ennek is vége lett. A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót. Ez gyújtott — de nem oltott. Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevűlt közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:. Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurczolni. Nekem egy ötletem támadt. Felrontottam a színfalak közé.

Megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a szinpadról akarok beszélni a közönséggel.

Mintha Keresek egy nőt élet folytatásához minden pillanatban nem ugyanakkora erő kellene, mint annak létrehozásához kellett!

Ekkor elém jött Getrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám. Üdvözölt és kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt íjedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt. A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat, elkezdett ujjongani. Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyen forma szónoklati remeket hangoztattam:.

Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni. Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember» és «viszontlátás».

Ha a közönség el kezd nevetni, holt ember vagyok! Az a háromszínű szalagcsillag kisegített. Ez legyen a mai dicső nap jelvénye.

Ezt viselje minden ember, ki a szabág harczosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától.

E három szín képviseli a három szent szót: szabág, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

Tíz percz mulva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti casino urainak paletotján kezdve, a napszámos daróczáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvy Rózához kezet szorítani.

Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Jókai a Landerer és Heckenast czég nyomdája előtt. Jókai ötven éves irói jubileumára rajzolta Barabás Miklós. Jókai Mór tulajdona.

A hol most kávéház van, ott volt a Landerer és Heckenast nyomdája. Petőfi, Jókai, Vasvári, Degré, Irínyi jelentek meg az ifjuság és nagy néptömeg élén, s a sajtót a nép nevében lefoglalván, intézkedtek, hogy a költemény és a nemzetnek tizenkét pontba foglalt kivánságai kiszedessenek és kinyomattassanak.

Délután már sok ezer példányban az egész városban elterjedtek azok, s mindenütt megteremték a lelkes hangúlatot, megadták a hatalmas lökést az egész mozgalomnak. Igy szerezte meg nekünk néhány nagy tehetségü, merész ifjú a század egyik legnagyobb vívmányát: a szabad sajtót.

Ime, a forradalmi ifjúság híres tanyája, a Pilvax-kávéház, mely márcziusában ezt a fényes új nevet kapta: «Forradalmi Csarnok. Itt vették hírét a bécsi forradalomnak, márczius tizennegyedikén este. Az ifjuságnak lelkébe nyilalt e hang és e sötét tekintet.

Klauzál Gábor csendesítni akarta az ifjuságot: de a lángeszű Sükey hebegve fordult a tömeghez: «Most olyan idők járnak, a mikor nem kell hallgatni okos emberekre»…. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek.

S megállapították, hogy mit fognak tenni holnap. Az a holnap volt: — márczius tizenötödike.

Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott lapot vesz elő. Az a Nemzeti dal kézírata.

Keresek egy nőt Sándor.

Egy jurátus, Szikra Ferencz, belepillant, s meglátja a költemény első sorát: «Rajta magyar, most vagy soha! Petőfi megszívlelte a jótanácsot, s másnap az egész országon végig zengett a «Talpra magyar» éneke.

Egykorú fametszet után. A «Talpra magyar! A költő Emich számára össze írta valamennyi, óta keletkezett költeményét. Midőn julius án elhagyta Mező-Berényt, hogy gyászos erdélyi útjára menjen, költeményeinek e másolatát Orlay Somára bízta.

Tőle kerűltek azok Szendrey Júlia kezébe, ki Emich számára külön másolatot készíttetett, az eredetit pedig megőrzé.

Júlia halála után a füzet a költő öcscsére, Istvánra szállott, ki a Nemzeti Múzeumra hagyta. Itt van az ma is, az as költeményeket őrző füzetke Elszavaltam először az ifjak kávéházában, aztán az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén most már dik márczius terevégre a nyomda előtt, mellyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utczában most szabajtó-utcza.

A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény kerűlt ki legelőször. Később kitörűlte e sorokat, hiszen a nemzet maga írta fel azokat történetébe.

Az egykorú nyomtatás. A Nemzeti dal. Egy riadó hangzott végig az országon: «Talpra magyar, hí a haza! Hallatára bátorság szállt a szivekbe; nyomában hereg támadt, egy hangjára megváltozott az ország képe. A föld békeszerető népéből hősök és vértanúk lettek; a haramiákból becsületes, hősi hadcsapatok, a tanuló ifjakból katonák.

Ezt a nótát dalolta a szántóvető, ez hangzott ki a fonóból, ezt énekelte az ifjú kedvesének ablakánál, ez riadozott ki a fegyverek zörgése közűl. Elhívta a csöndes tanya gazdáját kedveseinek ölelő karjaiból, el az ifjat a szülői ház küszöbéről. És az apák fiaikkal mentek, és az anyák nem siratták meg őket.

Ez az ének lett a magyar forradalmi dal, a magyar Marseillaise, mely hangzott a tábortüzeknél s a verbunkosok ajakán. Ez az ének ma is az, a mi volt ötven év előtt: «Nemzeti dal». Rajzolta Kollarz. A «Nemzeti Dal» egykorú hangjegyei.

Zenéjét szerzette Kálozdy János, ban. A magyar eszmék diadalához két becsűletes idegen is hozzájárult. Landerer és Heckenast nyomdatulajdonosok voltak ezek, kik a szabág eszméinek legelső terjesztéséhez oda adták sajtóikat.

Landerer a mozgalmat intéző ifjakkal évek óta szorosabb viszonyban állott, s így nem lehetetlen, hogy a történendőkre nézve előleges értesítést kapott tőlük.

Gyanítható ez abból az intézkedéséből is, hogy előtte való este összes munkásainak lelkére kötötte, hogy a zavaros idők mellett is reggel mindannyian helyükön legyenek; s a mi az akkori nyomdai állapotoknál lényeges dolog volt, előre nagy mennyiségű papírt áztattak.

Tíz órakor közeledett az utczán a tömeg. Landerer személyzetének élén a nyomda bejáratánál állott, mikor Jókai, Petőfi, Vasvári a nyomdába léptek.

Előadták kivánságukat, hogy a Tizenkét pontot s a Nemzeti dalt előleges censura nélkül akarják kinyomtatni. Landerer inkább színleg, mint komolyan, figyelmeztette őket az ezzel járó felelősségre; de az ifjak azon kijelentésére, hogy minden felelősséget magukra vállalnak, minden látszólagos nehézség elenyészett.

A Tizenkét pont kéziratát négy részre osztották fel, a «Talpra magyar! Folytonosan behallatszó éljenzés közben először a «Talpra magyar» kerűlt a sajtóba. Első példányait riadó lelkesedéssel fogadta a tömeg.

Nem feltétlenül kronológiát követ, nem is csak a feminizmus fő törekvéseit mutatja be hogy megmutassa nekem egy nagyszerű időt, és nem is a feminista mozgalom fő hullámai alapján tagolja a könyv magát.

Az emlékezetes nap estéjén azután az összes fővárosi nyomdászok fáklyás menetben vonúltak az «Ellenzéki kör» helyiségéhez, hogy örömüket kifejezzék az őket közelről érdeklő vívmány fölött. Azon nyomdászok közűl, a kik a szabad sajtó első termékének előállításánál tényleg közreműködtek, csak kettő van még életben.

Az egyik Giersch Lajos, a másik Prohászka József, akkor még csak tanuló, most a Franklin-nyomdának legidősebb szedője.

A Franklin-társulat ban megvette a régi Landerer és Heckenast-féle nyomda fölszerelését, s ebből való a rajzban bemutatott két sajtó. A Franklin-Társulat nyomdahelyiségében. Ez a jóképü, papos arczú férfiu tényleg jámbor életű, a tudományokat kedvelő, gyakorló és hírdető professor vala.

Minket azonban nem a tudós, nem is a professor érdekel, hanem Reseta uramnak egy harmadik hivatala: ő ugyanis a negyvenes években könyvvizsgáló, vagyis czenzor volt Pesten. Rettegett, hatalmas hivatal egykoron, a szabad sajtó előtt volt sötét korszakban. Tollforgató elődeink sok szomorú, de sok mulatságos történetet is hagytak ránk róluk.

Ami a filloxera a szőlőben, az volt a czenzor az irodalomban: irtója minden nemesebbnek, szabadabb lendületnek, felfogásnak, merészebb gondolatnak, szóval mindennek, ami a nemzetet szolgaságban tartó hatalomnak kényelmetlen volt. S a czenzor ezt a magasabb erkölcsök és az állami rend nevében gyakorolta.

Az öreg Reseta bácsi inkább vídám, mint félelmes alak volt. Hatalmát enyhén, jóakarattal kezelte; sok merészebb eszmének és kifejezésnek megkegyelmezett. S ha már valamit törűlni akart a könyvből vagy hirlapból, kérve-kérte az írót, hogy másítsa meg a kifogásolt helyet. Reseta el is nyerte jutalmát tisztességes voltáért, mert nem kisebb ember, mint Petőfi Sándor emlékezett meg róla sok melegséggel.

Pedig ha valaki, ugy bizonyára Petőfi elég munkát, fejtörést, gondot okozott a czenzoroknak, s lehetett alkalma bosszuságot nyelni tőlük.

Egykorú rajz idősb Szinnyei József gyűjteményéből. Czenzori engedély, mely nélkül akkoriban egy könyvet sem lehetett kiadni. Mint a megütött méhkas zúg Pest városa, megcsapta a bécsi forradalom szele. Az utczák tele vannak izgatott néppel, mindenki tele van sejtelmekkel, hogy egy nagy történeti esemény folyik körülötte… A magyar megkezdte bilincseinek széttörését.

S Budán a fejérvári kapunál, sötét kazamata-börtönben, egy őszbe vegyűlő, kis öreg ember figyel a közelgő zúgásra, s találgatja, mit jelenthet a forrongás zsibaja, mely ablakáig elhat. Ez Táncsics Mihály, a szabad szó vértanúja, a kit még ben börtönre vetettek az elnyomott nép jogait nyiltan és merészen tárgyaló két könyve miatt.

Beáll az est; a zaj, zúgás közeledik, a rab izgatottan figyel… A folyosón léptek döngenek. A börtönőr lép be, s jelenti, hogy Táncsics szabad.

Az ősz kábultan kirohan, az utczán tízezernyi tömeg üdvözli örömittasan. Nyáry Pál, Pestmegye alispánja, beszédet intéz hozzá. Aztán fáklyák fénye közt, valóságos diadalmenetben átviszik Pestre, hol az ifjuság kifogja a hintóból a lovakat, s maga húzza tovább a kocsit.

Ez volt Táncsics életének legdicsőbb napja: az egyszerű veszprémmegyei iparos, a parasztszülők gyermeke, egy pillanatra mint a magyar szabág diadalának jelképe szerepelt.

S a negyvenkilencz éves ember ott sírt a gyermekifjak karjai közt.

Egykorú fametszet. E század első tizedeiben, vagy harmincz éven át, Metternich volt a legnagyobb hatalom Európában. Az ő keze szőtte-fonta a politika bonyodalmas szálait Európaszerte.

Koronákat osztogat, a régi uralkodó-családokat visszaülteti trónjaikra. Ő házasítja meg, s ő űzi el Napoleont. Ő Európa sorsa, a «Szent-szövetség» megalkotója, védő szelleme a régi rendnek, a háborítatlan uralkodásnak, melyet nem veszélyeztetnek a szabágra való törekvések.

Az orosz czártól évdijat, Ferencz császártól herczegséget, magyar nemességet és uradalmakat kap.

Kennewick ms gentlemens club

Itáliában övé Portella herczegség; a spanyol király a grandok sorába emeli. Metternich leköszönésekor megjelent bécsi gúnykép. Épen márczius tizenötödikén este vezetett össze a sors egész életemnek jó nemtőjével, a feleségemmel; akkor még Laborfalvy Rózával.

Maga is rendkivűli tehetség: az előadó művészetben párját nem találó alak; erős, önálló lélek; a mellett széles tanulmánynyal, ismeretgazdagsággal megáldva; akarata aczél, a szíve arany. A mi életemben sikernek nevezhető, annak legnagyobb részét neki köszönhetem. Hogy keresett fel bujdosásomban, hogy szabadított meg ezer veszély közűl, hogy jött velem fényes életmódból hosszú nyomort, űldözést, halálrettegést viselni a szabágharcz alatt?

A mi láng van bennük, az az ő szikrájánál gyúlt meg. Egy irónak a kedély az, a mi az eső és napsugár a kertésznek; mesterség, üvegház pótolja mind a kettőt, de a zamatot csak amaz adja meg.

S ezt a kedélyt köszönhetem az asszonynak. Annak hogy olyan sokat dolgozom, egyik oka az is, hogy szerettem otthon lenni.

S hogy még egyet megvalljak, még a bírálóim legelsőjét is tiszteltem az én asszonyomban. Az ő itélete oraculum volt nekem.

Barabás rajza. Angyal szépségű, gyönyörű hangú fiatal leányka volt Hivatal Anikó, a közönségnek legelső kedvencze, a Nemzeti Szinháznak elsőrangú ékessége. S ez a mosolygó, kedves gyermek azért harczolt, a miért a nagy férfiak és a hősök: a magyar nemzeti szellem diadaláért.

Áldás emlékére. Német szóra jött fel Pestre, de a magyar szó leglelkesebb hirdetőinek egyike vált belőle. A Hacker-szálában nyomorgó szintársulathoz szegődött, s mikor az megbukott, vidékre ment. Legnagyobb sikereit víg szerepekben s operákban aratta. Több szinművet le is fordított, s naplója jelentékeny szinészeti korkép.

Széppataki Schenbach Rozália. Nézzünk végig e színművészeken! Mikor szegény hazánk a legelhagyottabb, legszorongatottabb állapotban volt, mennyi fényes tehetséggel kárpótolta szomorúságában a sors!

Egyik nagy operai tehetség Hollósy Kornélia volt, a kit édesen zengő hangjáért, remek koloraturájáért a nemzet csalogányának neveztek.

Személyes szlogenek példák az usa-ban

Akkor férjhez ment és lelépett a színpadról. De a legszomorúbb időben betölté vigasztaló hívatását.

Arany János költeménye jutalmazta érte. Oh, hát dalolj nekünk! A nagy művésznőnek, a Nemzeti Színház tiszteletbeli tagjának s büszkeségének ez az arczképe az után az aquarell-festmény után készült, melyet Barabás Miklós ban festett.

Prielle Kornélia ban született, s már tizenöt éves korában színpadra lépett.

Vidéki színtársúlatokkal járt városról-városra, részt vett az úttörők nehéz munkájában, szenvedte nyomorúságaikat, s édes ajkai segítettek kedveltté tenni azt a zengő nyelvet, mely a szalmaföldes kunyhók alól a hova száműztékakkor kezdett útat törni a fórumra és palotákba. Tisztelettel nézzünk reá, ki elhagyott és lenézett nyelvünket keserű viszontagságok közt dédelgette.

Barabás festménye után. Tizenegy esztendeje, hogy meghalt, s már csak a legendája él köztünk. Fehér hajú emberek lángba borúló szemmel, reszkető hangon beszélnek az ő alkotásairól.

E lángból, e remegésből, az ilyen jelekben kitörő hatalmas visszaemlékezésből sejthetjük mi, a mai nemzedék, az ő nagyságát. Pályája az úttörők keserű küzdelmei közt kezdődik, s ünnepelt királynéja már a színpad birodalmának, mikor ban kezét és szivét adja «a nagyreményű fiatal irónak» — Jókai Mórnak.

És aztán a két nagy lélek tört a magasba, feljebb, egyre feljebb, az eltiport nemzetet táplálva lánglelkük fényével és melegével. A míg a színművészet legnehezebb és legnemesebb szakmájának, a tragikusnak kedvelői lesznek, Jókainé, a nagyszabásu tragikai nő-alakok tökéletes személyesítője élni fog — tehát örök életet él.

Lady Machbeth, Lecouvreur Adrienne, Marlborough herczegnő, Gertrúd, Anna királyné, s ti többi fényes alakok — boldog, a ki lelke egy kis szögletében őrzi a ti képeteket, Jókainé alakításában!

A magyar színpad egyik legjelesebb hős szinésze. Már Pozsonyban, Kassán, Budán elragadta a közönséget, majd a pesti Nemzeti Színháznál is megkedvelték. Tragikus és komikus szerepekben egyaránt jeleskedett. Őseredeti tehetség buzogott benne, de a kellő tanultságnak híjával volt.

Meghalt ben. Fiatal szinész korában együtt játszott Szerdahelyi Józseffel, Fáncsyval, Egressy Gáborral, idősb Lendvay Mártonnal, Szentpéteryvel, kik már akkor az ország hírességei voltak. S lassanként ő is emelkedett, elfoglalva az egymásután kidűlő oszlopok helyét. Menenius Agrippa, Falstaff, Kent, Páter Knittélius, Tiborcz, a moli è re-i alakok mindmegannyi állomás a tökéletesség felé vezető úton.

Mint színműíró is jelentékeny munkát végzett. Az itt látható alak is a Csizmadia mint kisértet czímű darabjából való és Sas István csizmadiát ábrázolja. Pár év óta nyugdíjban él. Udvarhely közönsége előtt játszott először.

Híre nemsokára a fővárosba is eljutott és csakhamar Budára hívták. A közönség kivált komikai alkotásait kedvelte, de jól és hatással játszott komoly darabokban is.

Budáról a megnyíló Nemzeti Színházhoz került, s itt is maradt élete végeig. Meghalt ban. A régi magyar operának első rendű csillaga. Férje már gyermekkorától kezdve képeztette, úgy itthon, mint az énekművészet örökké első hazájában, Olaszországban. Ismerős volt a főrangú világban, s arczával egy-egy gúnyképen is találkozunk.

A forradalom évében lelépett a szinpadról. Rajzolta Barabás, ben. A Magyar Nemzeti Múzeumban. Leányneve Hivatal Anikó volt, s feleségül menvén a nagy művészhez, Lendvayhoz, férje oldalán aratta diadalait a harminczas és negyvenes évek kis magyar világában, melyet Pestnek hívtak.

A közönség tenyerén hordozta: a költők dicsőítő verseket írtak hozzá. Mikor ben a Nemzeti Színházat megnyitották, már ismert, ünnepelt művésznő volt, s itt köztünk késő öregséget ért.

Tehetség dolgában legelső a század magyar szinészei közt. Református pap fia volt. Egy ideig vidéken barangolt, majd Bécsbe, sőt Párisba ment tanulmányútra. Innen visszatérve ben a Nemzeti Színházhoz szerződött.

Itt aratta nagy sikereit egész a forradalomig, melynek viharába lelkesűlten belevetette magát. Mint népszónok, guerillavezér és kormánybiztos működött. A kép Gritti -ben, Szigligeti híres szomorújátékában ábrázolja.

Fáncsy orvosnövendékből lett szinészszé. Művészetének hosszú útja volt. Eleinte a hős és szerelmes szerepekben tűnt ki s a kesergő, regényes drámákban méltó társa volt Kántornénak. Később intrikusokat, majd komikus alakokat játszott.

Érzelmes és ízléses játékáért, csinos alakjáért a pesti közönség nagyon szerette. Barabás iki rajza után. A legnagyobb magyar komikus. A legszomorúbb emberből is derültséget fakasztott páratlan humorú alakításaival. Százféle szerepet játszott és mindig az az alak volt, a kit játszott.

Az ország legnagyobb városait bejárva, rendkivűli népszerűségre tett szert. E társulatnak Megyeri volt a lelke, ebből fejlődött ki a Nemzeti Színház.

Vörösmarty Mihály koszorút tett sírjára, s a szalagra ezt írta:. Mi öröm van a síri világban? A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár». Egykorú daguerrotyp után. Pestmegye nagyhírű alispánja, Széchenyinek kor- és munkatársa. Része volt a Tiszaszabályozás nagy művében, a vakok intézetének felállításában.

Nem utolsó érdeme az a szeretet, melylyel az édes hazai nyelven csüngött. Ő is menedékcsarnokot akart emelni a nyelvnek, mint Széchenyi, színházat, mely játszva hódít, s egyben nagy iskolát, mely gyönyörködtetve tanítson, s deszkáin a régmult dicsőség képeit elevenítse föl; templomot, melyben reményeink s leghűbb barátaink: a nemzeti nyelv és költészet megvonják magukat.

De ő szebb, nagyobb színházat óhajtott volna látni, s nem Grassalkovich magtárainak helyén a városon kivűl, hanem a Duna-soron, a leendő város szivében. E nagyszabásu tervhez nem volt elégséges pénz, s a színház Széchenyi tervei szerint épült fel.

De hogy fölépűlt, s hogy a nemzeti nyelv és a nemzeti szellem frigyládája lett, melyben reményeink májusfaága kivirágzott, abban nagy a Földváry érdeme. A negyvenes évek szinészvilágának élete egy örökös, nagyszerű verseny volt, melyben a legkitünőbb tehetségek vetekedtek egymással, jó szívvel, de nagy hévvel iparkodva egymást legyőzni.

Lendvay és Egressy mindketten ugyanazon koszorúért küzdöttek. A költők, köztük Petőfi, a tüzes, délczeg Egressy pártján állottak, ki az indúlatos, szenvedélyes hősök utolérhetlen személyesítője volt.

A közönség nagyrésze azonban a szelidebb és gyöngéd Lendvay felé hajolt, ki az elmélyedő, tépelődő jellemekhez vonzódott.

Kevésbbé tudta megrajzolni a szenvedélyt, de híven és remekűl a kétségek közt vívódó lelkek tusáját. Hamlet, Othello, Bánk voltak legkedvesebb szerepei, s ezeknek is inkább belső küzdelmeit, mint kitöréseit játszotta jól, míg viszont Egressy e jelenetekben volt legnagyobb.

Lendvay ban, huszonegy éves korában lépett fel először. Kassa, Buda és Pest voltak lépcsői a dicsőség útján. A Nemzeti Színház fényes körében állt meg, s itt élt kora haláláig, ig. Emléke maig él pályatársai és a közönség körében. István nádor József főherczegnek, Magyarország félszázados nádorának fia volt.

Alcsúton nevelkedett, szabadon játszott a porban a parasztgyerekekkel, akik őt Palatinus Pistának hívták. Gondos és — ami a Habsburgoknak ezt az ágát kiválókép jellemzi, — magyar hazafias nevelésben részesűlt. Nevétől akkor viszhangzott először az ország, mikor az ki nagy pesti árvíz alkalmával igazi önfeláldozással maga vezette a mentési munkálatokat.

Atyjának halála fontosabb szerepet rótt rá. A király Magyarország királyi helytartójává nevezte ki, s Prága nagy ünnepélylyel búcsúzott a távozótól. Mily komolyan vette hivatását, bizonyítja, hogy mint helytartó beutazta az ország nagy részét.

Ez útjában mindenki megszerette. Az november én megnyílt országgyűlés a 30 éves ifjút közfelkiáltással nádorrá választotta. Pest fényes kivilágítással, nagy örömzajjal fogadta a falai közé bevonúló nádort. A nagy József nádor népszerű fiát, ki szivében együtt érzett a magyarral, míg a vérség köteléke az uralkodóházhoz fűzte, a sors arra szemelte ki, hogy rázkódás nélkűl bevezesse e nemzetet az új, európai szabág országai közé, kikerűlve az uralkodóházzal való összeütközést.

De nem adott neki a küzdelemhez szilárd, akaraterős jellemet. Jó szíve, nemes lelke fegyvertelen volt a cselszövők fondorlatai, a kamarilla ármányos politikája ellen.

Kétségtelen, hogy igazi barátja volt nemzetünknek, de a zivataros idők megszülték a tragikus összeütközést. Egyik oldalon állt a nemzet, melyet annyira szeretett, s melynek boldogságát akarta, a másik oldalon családja, melyet a kamarilla félrevezetett.

Egy ideig nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a gaz játékot, melyet a nemzettel űztek; még a betörő Jellachich elé is lement, hogy visszatérésre bírja, de mikor ez a király parancsát tartotta eléje — megtört, ereje elhagyta, s vérző szívvel menekült a kedves, a szeretett országból.

Pest ünnepel. Tudjátok-e, mit jelent ez ötven előtt? Egy város, melly a mostaninak tizedrésze sincs, s lakóinak csak tizedrésze magyar, ünnepli a magyar eszme diadalát. Egy város, mely nem nagyobb, mint a mai belváros, melynek lakossága nem mer a Rókusig kimenni, mert farkastól fél; melynek falain messze kívül esik az Új-Épület, melynek telke idestova a város közepe lesz; egy város, melynek utczáin csak most kezdenek a főurak palotákat építeni; az alacsony házak közűl kimeredez a Károlyiak, Telekiek őskastélya; köröskörűl gyér petroleumlámpák vetik az utcza sarára pislogó fényüket.

Nagy ritkán döczög át a városon egy ócska úri cséza, egy alföldi ekhós parasztszekér, lovai lesoványodtak a kétheti útban.

Nők keresnek szex solana

Vasút még nincs. Az utazókat a Fehér Hajó óriási kapuja nyeli el, vagy az Arany Sas.

A felránduló családok minden mulatsága néhány szinházi est, s egy-két bál a budai főúri termekben, melyen a grófkisasszonyok kibeszélhetik magukat egy-egy fiatal jurátussal, a ki jól tartja őket a királyi táblán készűlt s a pozsonyi diétáról hazakerűlt anekdotákkal. Csak a hagyományos kivilágítás hoz egy kis életet a csöndes városba, a nagy nemzeti ünnepeken.

Akkor a nyomdászok égő gyertyákkal bejárták a várost, kivilágítják az ablakokat s lelkesűlnek a gyertyafénynél. Kilencz órakor kihalt a város, elalszik az élet, mintha örökös vasárnap volna.

Mintha ez a szomorú város érezné: romba kell előbb dőlnie, hogy dicsően föltámadjon. Államférfiainak és a nádornak a kamarillával folytatott hosszas küzdelme után V. Ferdinánd szentesítette a magyar törvényeket. Ezért Kossuth indítványára a pozsonyi országgyűlés köszönő felíratot intézett a királyhoz, s egyúttal felkérte, hogy az országot látogassa meg.

A király eleget tett ez óhajtásnak, s április én lejött Pozsonyba, hogy az országgyűlés berekesztésekor személyesen adja át a szentesített új törvényeket. Lejött vele neje, Mária Anna főherczegasszony, Ferencz Károly, a trónörökös főherczeg, s ennek fia, Ferencz József is.

A nép lelkes tűntetéssel fogadta őket. Másnap, április én az országgyűlés küldöttsége István nádor vezetése alatt korán reggel tisztelgett a királynál, a királynénál s Ferencz Károly főherczegnél, tíz órakor pedig megnyílt az országgyűlés a prímási palotában.

Az ország új miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf üdvözölte a királyt, ki erre a nemzeti szalaggal átkötött törvényeket István főherczeg-nádornak nyújtva, a következő beszédet mondta:.

A mit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked, kedves öcsém, s általad az egész nemzetnek, úgy, mint kinek hűségében leli szívem legfőbb vigasztalását s gazdagságát.

Zajos éljenzés követte e szavakat. Azután István nádor felelt, s a király elhagyta a termet. Most a rendek az űlésterembe mentek, hol az összes törvényczikkeket felolvasták, a szentesítési záradékkal, melyben a király a törvények megtartását fogadja. Azután a nádor berekesztette az utolsó rendi országgyűlést s Pozsony nem látott több ilyet falai közt.

Ki sejthette volna ezen a napon, hogy az ország nemsokára vérbe fog borúlni, s a törvényeket a kamarilla rongygyá tépi? Az első magyar miniszterium ünneplésére készítették a batonyai parasztasszonyok. A szabágharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon. A Batthyány-minisztérium a félistenek tanácsa.

Herkules tizenkét munkása sem olyan nehéz nem volt, sem ő oly hamar végbe nem vitte, mint a hogy az első magyar felelős minisztérium megszületett s egy csapásra testet adott a márczius 12 pontnak. Márczius 1-én még nyoma sincsen; 3-án követeli Kossuth, hogy a király tanácsosai a nemzetnek is felelősek legyenek; én követeli a nép a felelős minisztériumot; én a király beleegyezik; én törvény alkotja meg; én a király visszavonja; án belenyugszik, s máczius tól április 6-ig, vagyis három hét alatt, ez a kormány egy kracjzár nélkül, egy szál katona s egy arra való hivatalnok nélkül megteremti a mai Magyarországot, s a diétával megcsináltatja a magyar önállást, alkotmányosságot, parlamentarizmust, sajtó- és vallásszabágot; az országgal egyesíti Erdélyt és Horvátországot, s eltörli az ősiséget s a jobbágyságot.

E három hét volt a Batthyány-kabinet három mézes hete. Tagjai közül, mint a hogy a Madách falanszterében Michel Angelo széklábat farag, úgy állították, bizalmatlanságból, Kossuthot az üres pénztár, Széchenyit a rossz utak mellé.

Az udvar bizalma Batthyány felé fordúlt, a kinek Deák volt a tanácsadója, kivűle Eszterházy herczeg, a kiváló diplomata tette udvarképessé e kabinetet.

Szemere európai eszméitől féltek, a katona Mészáros Lázárban bíztak.

Alkalmi hook ups bartonsville pennsylvania 18321

Látnivaló, hogy Bécs már megalakításakor elvetette a kabinetben a visszavonás magvát, s története, mely rövid, mint a szerencsétlenség, abban merűl ki, mint szedi ki alóla Bécs lépésenkint az alkotmányos talajt s mint emelkedik Kossuth társai s az egész ország fölé.

Az udvar az új szabág ellen fegyverbe állította a nemzetiségeket, s a magyar kormánynak alárendelt Jellachich horvát bánt nyíltan támogatta ellenében.

Mialatt a kormány a frankfurti német parlamentbe követeket küld, az osztrák katonát kér tőle az olaszok ellen.

Ekkor hasonlik meg az ország az udvarral s a kabinet önnönmagában. Végre is Kossuth kerekedik felűl, és kimondja, hogy a magyar csak úgy ad katonát a királynak, ha azt első sorban a belső ellenség felé fordíthatja. Julius én borúl le Kossuth a nemzet nagysága előtt, a melykatonát s 42 millió forintot ajánl meg a nemzet védelmére; ekkor emelkedik Kossuth az ország élére; ekkor határozzák el Bécsben Latourék Magyarország megfékezését; ekkor kezdődik a forradalom, s e napon voltaképen vége van a Batthyány-minisztériumnak, a mely már alig tehet egyebet, mint hogy Kossuth-bankókat nyomat.

Augusztus én már a király nem is fogadja a minisztereket; én Jellachichot vádlónak fogadják el ellenük; szept. De Kossuth megmarad helyén, meg Szemere és Mészáros is, és mikor szept.

Itt dörrennek bele az ágyúk a históriába, s míg szeptember végén Lamberg meggyilkoltatása után a honvédelmi bizottmány áll az ország élére, október 2-án a király is elfogadja Batthyány lemondását, Récsey Ádámot tevén meg miniszterelnöknek.

A forradalom zürzavarából csak az április iki függetlenségi nyilatkozat után kristályosodik ki Kossuth kormányzósága, s május 2-án a Szemere Bertalan miniszterelnöksége. A kezdő sorok és az aláirás. Fénykép után. A Charivariból. Szinnyei József úr birtokában levő példányról.

Rajzolta Szamossy Elek. Deák Ferencz, igazságügyminiszter. Herczeg Eszterházy Pál, a közösügyek minisztere.

Báró Eötvös József, vallás- és közoktatási miniszter. Kossuth Lajos, pénzügyminiszter.