Egyenes dicsőség lyukak helyei

Egyenes dicsőség lyukak helyei Hiszen mikor a nagy költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak. Az egyik az ős Kisfaludy-czimer. Azután vi­radat felé, amint látták hogy az a drága kincs oda van, nagy ijedten vissza nyargalának, amily sebesen csak nyargalhatának, és sok ember közt áthaladván a koronát, melyet senki meg nem talált, az országút közepén a földön heverve meglelék. A külön nemzetek hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

  • Etnikai hovatartozás:
  • Magyar vagyok
  • Írisztónus:
  • Ragyogó szürke szemek
  • Nem:
  • Kedvenc zeném:
  • Nehézfém

Harmzorra épült fel a ma is látható templom. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn, egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épület lehetett. Alfonz elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kisméretű építmény helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban.

Alfonz egy új templom építését határozta el. Ez a jelenlegi templom, építését ben kezdték meg és körül fejezték be.

A latin kereszt alaprajzú, háromhajós építmény félköríves apszisát szentélykörüljáró övezi, amelyből sugarasan öt kápolna nyílik.

Az épület a Pórtico de la Gloriától a Megváltó-kápolnáig kilencvenhét méter hosszú, a kereszthajó hatvanöt méter széles. Elképzelhető, hogy a templom legelső építésze, Bernardo francia területről érkezett; úgy tűnik neki köszönhető a székesegyház ambiciózus terve is, amelyre erős hatást gyakorolt a délnyugat-franciaországi iskola.

A munkálatok második szakaszát, ami től ig tartott, egy másik nagy formátumú művészegyéniség, bizonyos Esteban mester irányította. Irányítása alatt elkészült a templom szentélyrésze, majd a letisztult vonalú, tökéletes arányú, monumentális kereszthajó.

Az épületet ben egy, a püspök elleni felkelésben a városi lakosság felgyújtotta, és helyreállítása csak körül ért véget. Ferdinánd király úgy döntött, hogy befejezi a templomot, és a munkálatok irányítását egy bizonyos Mateo mesterre bízta. Az ő irányítása alatt emelték a három utolsó boltszakaszt, a nyugati homlokzat alatti kriptát, a nyugati homlokzatot és a híres Pórtico de la Gloriát, ami a spanyol román kori szobrászat csúcspontjának tekinthető.

A reneszánszmajd később a barokk stílusú módosítások megváltoztatták az épületkomplexum egyes részeit, azonban anélkül, hogy elvesztette volna eredeti középkori jellegét. Az átalakítások közül a legnagyobb volumenű a kolostor III.

Alonso de Fonseca érsekhez köthető újjáépítése volt. Ezek egyformán érintették a székesegyház külsejét és belső terét is. Míg a belső térben továbbra is a középkori épületelemek dominálnak, addig az épület külseje a munkálatok során teljesen átalakult.

Ekkor épült a székesegyház ma is látható főhomlokzata, az Obradoiro-homlokzat. A maradványokat egy díszes ládában helyezték el és kialakították a sír jelenlegi formáját.

Ezután a sír helye feledésbe merült, mert a mórok megszállva tartották majdnem az egész félszigetet. Később, a hagyomány szerint ban egy Pelagias nevű remetének megjelent egy angyal és közölte vele az apostol sírjának helyét.

A helyi püspök, ahogy meghallotta a hírt, ásatni kezdett a megjelölt helyen és megtalálta a sírt egy már használaton kívüli késő római kori temető területén. Az ókori emlékmű, amit idősebb Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett.

Bár a felfedezésről szóló hír nagy feltűnést keltett - hiszen Jézus egyik tanítványa volt Jakab - csak az ezredforduló környékén vált teljesen szabaddá az odavezető út. Ezek után is még majdnem egy évszázadig eltartott, mire kialakult a Franciaországon keresztül odavezető négy nagy zarándok útvonal, melyet Szent Jakab-útnak neveztek el, vagy egyszerűen csak El Caminonak Camino de Santiago.

A fennmaradt dokumentumokban már ben említést tesznek a síremlékről, és ekkor már egy Benedek-rendi kolostor is létezett a környéken. Egy ból származó dokumentum az egyik útvonal mellett épült kórház számára kiutalt készleteket említ, ben Godescalc püspök kétszáz szerzetes kíséretében érkezett Franciaországból Santiagóba.

Kialakításában fontos szerepet játszottak a Cluny fennhatósága alatt álló szerzetesek is. A utak melletti templomok jelentős része is Cluny fennhatósága alá tartozott, bár maga az apátság nem egy zarándokút mellett épült.

A spanyol területeken lévő templomok lazább kapcsolatban álltak a Burgundiában található apátsággal, de Cluny így is komoly befolyással bírt, és támogatta a zarándoklatot és főleg a mórok elleni keresztes hadjáratot.

Alfonz volt, aki Hugh apát unokahúgát vette feleségül. A középkorban egész Európát behálózták a zarándokútvonalak.

Általában ókori, római eredetűek voltak, és az út menti városok túlnyomó többsége már a római provinciákban is fontos szerepet töltöttek be.

A zarándokok a hosszú út során más szentek ereklyéit is felkeresték, ennek köszönhető számos kolostor felvirágzása is.

A művészettörténeti kutatás hangsúlyosan ír a Compostelába vezető utakról, hiszen már a Ma a székesegyházban őrzik a Kallixtusz-kódexetamelyet a zarándokok számára fontos tanácsokkal, és az útközbeni látnivalókkal és a hozzájuk kapcsolódó legendákkal egészítették ki.

A ma is látható épület a harmadik ugyanezen a helyen, így nehéz pontos képet alkotni arról, milyen korábbi formái léteztek. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn. A korabeli források egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épületre utalnak, amelynek egyetlen említésre méltó díszítőeleme a bejárat fölötti faragott szemöldökfa lehetett.

A régészeti ásatások során feltárták a főbejárat alapját és rekonstruálni tudták az épület alaprajzát, egy négyszöget, keleti végében a síremlékkel.

Nyugati végében feltételezhetően egy előcsarnokot építettek. Egyes források szerint mellette egy keresztelőkápolna is állt, de arról megoszlanak a vélemények, hogy ez a kápolna egy különálló építmény volt-e, vagy a templom része.

Az ásatások során egy nagy kiterjedésű, a 9. Ennek egy része alatt egy még korábbi, a 4. A legtöbb sírhely alacsony kőfalból áll, lapos kövekből álló borítással. Ez a típus a későbbi sírokra jellemző, feltételezhetően közembereket temettek beléjük, köztük valószínűleg zarándokokat is.

Ezek egy részét feliratos kőlappal takarták le, és ide általában a templomhoz kapcsolható személyeket, főleg egyházi embereket temettek. Az ásatások során számos szarkofágot is feltártak, azonban ezek azonosítása nem lehetséges, mivel gyakran előfordult, hogy egy szarkofágot idővel újra felhasználtak.

Alfonz idejében a zarándokok száma növekedésnek indult, ezért az uralkodó fontosnak tartotta, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatokat az apostol sírja és az asztúriai uralkodóház között.

Elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kis épület helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban.

E félvad emberek ott Egyenes dicsőség lyukak helyei a meredek sziklapart odúiban, számuk egyre apad, testük egyre véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor kalmárok veszik meg, akik aszalt gyümölccsel fizetnek, meg zsinegre felfűzött kőkeménységű perecfélével.

Alfonz bazilikájának a portugáliai Lourosa ma is álló temploma lehetett a minta. Falai terméskőből készültek, kivéve a falkiszögeléseket és az ablakkereteket, ahol gránitot használtak. Alaprajza háromhajós volt, a síremlék körül négyszögletes apszissal.

Ez ez előcsarnok egy négyszögletes alaprajzú, a templomhajókkal megegyező szélességű árkádos épületrész lehetett. Az apostol sírjához több bejáraton keresztül lehetett eljutni. Két kisebb bejárat nyílt az északi falon a keresztelőkápolna két oldalán, és egy a déli oldalon.

A főbejárat, amelyet gránitlépcsőkön keresztül lehetett megközelíteni a nyugati falban, a főhomlokzatban nyílt. A források nem utalnak semmilyen kőboltozásra, így a templomot feltételezhetően faszerkezetű tetővel fedték le. A lejtős terep okozta nehézségeket kétféle módon küzdhették le.

Az egyik feltételezés szerint az épület három szinten helyezkedett el, az előcsarnok alacsonyabban állt, mint a templomhajók, és a legmagasabb szinten alakították ki a szentélyrészt. A másik elmélet szerint az előcsarnoktól a szentélyig a padlószint folyamatosan emelkedett.

Alfonz korabeli első templom újrahasznosított szemöldökfája és néhány késő antik márványoszlop, amelyek III. Alfonz egyik hadjárata során hadizsákmányként kerültek Andalúziából Galíciába. A falakat feltételezhetően festményekkel is díszítették. A források szerint másik, jelentős díszítőelem lehetett egy oszlopokkal és tetővel ellátott szónoki emelvény, amely egyes vélemények szerint kívül helyezkedett el a keresztelőkápolna és a nyugati homlokzat között, más kutatók szerint az épület belsejében.

A templom közelében több, a kultuszhoz kapcsolódó épületet is emeltek.

Ezek közül az egyik egy kolostor volt, ahol az adminisztrációt végző szerzetesek laktak. A szentélytől északi irányban helyezkedik el.

A görög korona abroncsán elöl és kétoldalt fültől-fülig háromszög alakú és Egyenes dicsőség lyukak helyei oromzatok váltakoznak.

Ahogy a hely jelentősége egyre nőtt, a sír közelében kezdett kialakulni a későbbi város magja. Az építkezésekhez római kori épületelemeket is felhasználtak. A fejlődő várost később egy komoly védműrendszerrel látták el, amelynek maradványait a mai templom alatt folytatott ásatások során tárták fel.

A jelenleg is látható épület kialakításakor francia mintákat követtek, építését ben kezdték, és körül fejezték be.

Alfonz a clunyi apátsághoz és a Burgundiai Hercegséghez fűződő szoros kapcsolatai miatt nyitott volt a Galicián kívül eső területekről érkező kulturális hatásokra. Úgy vélte, a clunyi apátság szerzetesei imáinak köszönheti, hogy nem vesztette életét a dinasztikus harcokban.

A compostelai székesegyház Spanyolország legnagyobb román kori temploma méretében és díszítésében is a legjelentősebb zarándoktemplomok közé tartozik. Háromhajós hosszházához hasonlóan a keresztházat is három hajóra tagolták. A középhajókat dongaboltozattalaz oldalhajókat keresztboltozattal fedték le.

Ez három egyenes boltszakaszból áll, oszlopkötegekkel, valamint egy sokszögű apszisból, szabadon álló oszlopokkal, amelyeket jelenleg barokk díszítőelemek borítanak. A szentély megemelt része pontosan azon a területen helyezkedik el, ahol Pelagio remete ban a sírt megtalálta.

A szentélykörüljárót és a kápolnakoszorút a 9. A szentély középpontjában áll a főoltár, alatta helyezkedik el a kriptaahol az apostol ereklyéi találhatók. A négyezetnél vaskos oszlopkötegek tartják a nyolcszögletű, gótikus kupoladobot, rajta a kupolával.

A magas, viszonylag keskeny toronyszerű kupolát is beleszámítva az épületnek kilenc tornya volt, kettő-kettő a homlokzatokon és még két kisebb torony a kereszthajónál.

Monumentális mérete ellenére a tartópillérek viszonylag vékonyak és magasak, és két formában váltakoznak. Az egyik formánál a pillérmag alaprajza négyzet, a másiknál a sarkai lekerekítettek.

A lekerekített pillérek kerek talplemezeken állnak, a szögletesek alatt a talplemezek négyzet alakúak.

Ez a váltakozó támrendszer megóvja az épületet a monotóniától.

A vízszintes osztópárkányok hangsúlyosak, a pilléreket összefüggő plasztikus tagozatok zárják le.

Ezek a párkányok a főhajó féloszlopait is részekre tagolják.

A pillérekhez mind a négy oldalon egy-egy féloszlop csatlakozik. Csak a szentélynek van saját ablakkoszorúja. Felületét Kasztília és Leónvalamint Lope de Mendoza érsek címerével és harsonát fújó angyalokkal díszítették. A székesegyház alapkövét valószínűleg közösen helyezte el Diego Pelágez püspök és VI.

Alfonz király ben. Erre az is utal, hogy a szentély középső kápolnájának két fejezetén együtt jelennek meg. Ezen kívül Diego Gelmíreztaki a zavaros időkben többször is betöltötte az egyházmegye adminisztrátorának tisztségét, csak ban szentelték püspökké.

Aymeri Picaud francia zarándok Codex Calixtinusának ben készült feljegyzéseiben megemlíti a templom építőit.

Az első az idősebb Bernardo volt, majd később egy bizonyos Esteban mester, aki és között irányította a munkálatokat, majd Pamplonába ment, hogy megépítse az ottani katedrálist.

De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabág, dicsőség és honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra Egyenes dicsőség lyukak helyei alatt.

Talán az ő fia volt az őt követő fiatalabb Bernardo. Elképzelhető, hogy a templom két legelső építésze Bernardo és munkatársa, Roberto a Pireneusokon túlról, francia területről érkezett, de az is lehetséges, hogy az utóbbi Bernardo Gutiérezzel, a Az ő irányításával épült a szentélykörüljáró oszlopokkal tagolt elválasztó árkádok nélküli keresztboltozatos része.

A Megváltó-kápolna volt a székesegyház alapító kápolnája, ahol az építkezést kezdték. Az oldalfalon egy hosszabb szöveg emlékeztet a szentélyrész ben történt felszentelésére.

Esher gay hd

A kőfaragó munkákat — ide tartozik a szobrászati díszítés is — szintén Bernardo mester vezetésével végezték. A korabeli források szerint az építészek ötven kőfaragót és kőművest irányítottak, 10 közülük fennmaradt a neve egy bizonyos Lelkiismeretes Róbertnek.

A szentélykörüljáróból nyíló kápolnák bejáratánál nagyméretű féloszlopokat építettek a falba, az oszlopok közötti terekben kisebb jelentőségű bejáratok Szent út kapu, Szent Pelagius kapuvalamint ablakok nyílnak. Az oszlopfejezetek antik, korinthoszi oszlopfőket utánoznak, az oszlopfőkön egymás felé forduló sasokat, oroszlánokat, galambokat, sziréneket és embereket ábrázoltak.

Az alakok sokszor aránytalanok, elnagyoltak. Az oszlopok fedőlemezét, az abakuszokat növénymotívumokkal, tekercsekkel díszítették, vagy üresen hagyták. Diego Gelmírezt ben nevezte ki a compostelai egyházmegye élére Burgundiai RajmundGalicia grófja. Ekkor kezdődött az építkezés második, intenzív szakasza, ami az ban püspökké szentelt Gelmírez ben bekövetkezett haláláig tartott.

Tanulmányait egy római romokban bővelkedő területen működő műhelyben folytathatta, innen származhatott erőteljes kötődése az ókori világ iránt. Ez jelentős változás volt a korábbi elképzelésekhez képest, mivel kihatott a teljes épület magasságára és arányaira is.

A szentélyrész kápolnáit ben szentelték fel.

Megtörtént a hihetetlen: az elcsigázott angol sereg a legteljesebb győzelmet vívta ki ötször akkora, Egyenes dicsőség lyukak helyei, jól fölszerelt ellensége fölött.

Ezután szintén Esteban mester irányítása alatt gyorsan felépült a letisztult vonalú, tökéletes arányú monumentális kereszthajó. Az oszlopfőket a műhelyének tagjai faragták, nagyobb részüket növénymotívumokkal borították, néhány azonban figurális díszítésű és történeteket mutat be.

A korábbiakon csak ember- és állatfejek jelennek meg, a későbbieken már teljes emberi alakok is. A kereszthajó két végén található bejáratok, az északi "paradicsom kapuja" vagy ismertebb nevén Azabacheria-kapu neve az agátkő faragókra utal, azabache spanyolul agátkövet jelenta déli Platerias-kapu Ezüstművesek kapuja valamint a nyugati homlokzatnál később elkészült Pórtico de la Gloria Dicsőség-kapu szoros ikonográfiai kapcsolatban álltak egymással, az emberiség történetét jelenítették meg középkori felfogásban.

A kereszthajó két bejárata azonos szerkezetű volt, és követték az épületrész belső beosztását. Díszítésén languedoci kőfaragók dolgoztak, az álló Krisztus alakján, Ádám teremtésének jelenetén és Dávid királyon tűnnek fel azok a jellegzetességek, amelyek a toulouse -i plasztika korai hatására utalnak.

A rajta másodlagosan felhasznált domborműrészletek eltérő stilisztikai jellegzetességeket mutatnak. A "paradicsom kapuján" a legtöbb szobrot Esteban mester faragta, és a Platerias-kapu figuráinak egy része is az ő munkája.

Alakjaira hullámos haj, a széles ajkak, az enyhén kidülledő szemek és a széles arccsontok jellemzőek.

A stilizált, szoros ruhaábrázolásokon átsejlenek a gondosan kifaragott anatómiai részletek, a ruhák U alakú ráncaiban a mester szignójával.

Egyikük, aki a leóni Szent Izidor-templom Bárány-kapuján dolgozott, nagy vonalakban követte Esteban mester elképzeléseit, de alkotásai kevésbé kifejezőek. Az alakok ruházata kúpszerű, cső alakú ráncokkal. Úgy tűnik, szándékosan alkotott Esteban mestertől különböző stílusban. Az Azabacheria-kapu körül készülhetett el, lerombolása után a megmaradt darabjai vagy a katedrális múzeumába kerültek, vagy beépítették a Platerias-kapu különböző részeibe.

Az oszloptörzseken felismerhetők a római és kora keresztény szarkofágok hatása, így ezek a mester klasszikus műveltségének bizonyítékai. A keleti kapu, a szemöldökfa egy felirata szerint, ra került a helyére. Az után ide helyezett szobrok miatt az eltérő lapokból összeállított orommezők egyenetlen hatást keltenek.

A koncepció kialakításáért Esteban mester volt a felelős, és néhány szobor is az ő alkotása. A királyokat vezető angyalt Esteban mester faragta.

De Egyenes dicsőség lyukak helyei tudná ezt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki az a Böske, a ki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban szolgáló volt egy rég kihalt családnál?

Utóbbi jelenetek egy ismeretlen, archaikus stílusban dolgozó szobrász alkotásai. A bal oldali timpanon nagy részét, amelynek darabjai még jobban eltérnek egymástól, Krisztus megkísértése foglalja el.

Két szemben álló csoport között Krisztus türelmesen várakozó alakja jelenik meg.

Az egyik csoport az őt kísérő angyalokból áll, a másik szárnyas démonokból és egyéb szörnyalakokból. A démonokat, a szörnyeket és az egyik angyalt Esteban mester faragta, a többit ismeretlen szobrász készítette. A timpanonok fölött elhelyezett domborművek két csoportra oszthatók.

Az egyik csoport apostolokból és szentekből áll, a másik csoport a fríz közepén Jézus színeváltozását jeleníti meg Mózessel és Ábrahámmal.

A szobrokat körül feltételezhetően Esteban mester készítette, de Szent János és Szent Péter alakja azóta megsemmisült. A bejáratok két oldalán oszlopokat állítottak fel, rajtuk ornamentális díszítéssel vagy angyalok, apostolok és szentek alakjaival.

Az oszlopfők egy részén növénymotívumok láthatók, két oszlopfő azonban figurális díszítésű, Krisztus elfogatásával és egy harsonát fújó angyallal.

A kapu támpillérekig kibővített bélletében elhelyezett domborművek közül figyelemre méltó a hangszeren játszó Dávid király alakja és Ádám teremtése mindkettő Esteban mester alkotásaahogy Isten kezét Ádám szívére helyezi, hogy saját képére életre keltse.

Az es tűzvész komoly károkat okozott a homlokzaton is. Az egyik szobor, ami ezután került jelenlegi helyére, a fríz közepén álló Krisztus-szobor. Az elegáns, magas színvonalú francia hatásokat mutató alkotás körül készülhetett.

A homlokzat második szintjének kialakítása a teljes templom es felszentelésére való felkészülés egyik része volt.

A hármas archivoltokat növénymotívumokkal díszítették, a tartóoszlopokat geometrikus mintákkal borították. Ennek a szintnek a kialakítása Mateo mester műhelyéhez köthető.

A Platerias-homlokzat két sarkában álló kis román kori tornyokat lebontották. A jobb oldalon ma is látható óratorony zömök alsó szintjét amit akkor Szentháromság-toronynak neveztekRodrigo de Padrón — és Berenguel de Landoira — érsekek idejében építették. Előéletéről nem maradtak fenn dokumentumok, az általános vélekedés szerint compostelai származású volt.

Amikor átvette a munkálatok irányítását, a főhajó még nem volt teljesen kész. Az ő irányítása alatt emelték a három utolsó boltszakaszt, a nyugati homlokzat alatti kriptát, a nyugati homlokzatot és a híres Pórtico de la Gloriát.

A mellette lévő búvárok egyszerre utána buktak a víz alá, s látták, hogy a királyt valami húzza lefelé a több ölnyi magasra felnőtt hinárba. A búvárok kezeiket nyújták Constansnak, ki egyet közülök elkapva, kétségbeesetten kapaszkodott bele; de az ismeretlen erőszak, mely őt lefelé húzta, ellenállhatlanul rántotta őt le a sűrű hinár közé, s vele együtt a mentésére sietett búvárt is, kit Constans görcsös erővel fogott s el nem bocsátott magától; a többi búvárok, a mint mindkettőt elmerülni látták a hinárban, ijedten riadtak szélylyel, azt vélve, hogy valami polyp karolta őket át oda lenn.

Hosszú idő mulva fuldokló küzdéssel jelent meg a vízszinén a lerántott búvár, egészen kifogyva erejéből, s a mint a csónakba emelék, Constans még akkor is mindkét kezével és fogaival bele volt fogózva egyik karjába, holtan, megfulladva. Az ijedt testőrök kivonták őt a vízből s egyik lábára egy csodás jegyekkel teleirt szalagot találtak rákötve.

Visszaborzadának; az Tritanhéla öve volt, melyet halála előtt fiának adott át. A siciliai hajóhad ezalatt megtámadta a saracent, s az első összecsapásnál, mintha megfutamodnék, egyszerre visszafordult, s minden vitorlát kifeszítve, sietett a taorminai öböl felé.

Al-Hamair nyomban üldözé elleneit, s nem sokára lehete látni a nagyszerű vadászatot a tengeren, a mint Miziz hajóhada egy csomóba tömve, négy annyi ellenhajótól félhold alakú körben üldöztetik az öböl felé.

Az ég lassankint elborult, a tenger duzzadni kezdett, fekete felhők fogták el a láthatárt, s nem sokára mennydörgő zivatarral köszöntött be az éjszaka. Az irtóztató vihar fölforgatá a tengereket.

Mindkét csatázó hereg játékszere lőn a magasabb erőknek, a dühödt szelek verték a habot a taorminai sziklákhoz, s űzték mindkét hajóhadat a veszélyes öböl felé. A syracusi hajósoknak nem lehete már többé menekülniök e helytől, de ezt nem is akarták, ott volt szándékuk elveszni. Az ellenség bizonyosan odáig üldözendé őket, s akkor velök együtt kénytelen leendett a sziklákon elmerülni.

Legelől repült a tajtékzó hullámokon Miziz hajója, mindinkább közelítve a fekete sziklák felé, melyeken néha keresztülcsapott a hullám. S im a villámlobogásnál egy emberalakot vélnek észrevenni a hajósok, ki úgy látszék magát hintálni a habok tetején, mintha függő ágyban ülne.

Majd kiemelkedék a tengercsoda a habok közül, s oly hangon, mely a tengervészt túldörgé, kiálta a siciliaiakra:. Panormus és Messina lakói! Pusztuljon el országotok. A parton álló siculok kétségbeesett ordítással vevék észre, hogy míg saját hajóhadaik a zátonyok és sziklák között elmerülnek, a saracen had egyszerre félbeszakasztja az üldözést, s horgonyt vetve, megáll a vészes öböl előtt.

Colán, szemközt úszva a zivatarral, hirül adá a saracenoknak a veszélyt, mely hajóikra vár, s még azon éjjel, a mint a szél fordult, elvezette őket más kikötő felé, mely egyedül előtte volt ismeretes.

Colánt még azután is sokszor találták idegen hajósok majd itt, majd amott, többnyire zivatarban, gyakran a legmagasabb tengeren.

Ha nevéről szólíták, fölült a hajóra, borszeszt kért a hajósoktól, elmondá nekik, hogy most mely helyen vannak, merre menjenek, hol őrizkedjenek zátonyoktól, örvényektől, kőszikláktól? De ha siciliai hajóval találkozék, azt köröskörül csapongá, mint valami éhes szörny, éjszakánkint fenyegetőleg támadt elő a tengerből, kiáltozásaival ijesztgetve a hajósokat, mint rémlő tengerkisértet, s ha viharban találta őket utól, lehete hallani ijesztő átkozódásait, a mint a habtorlat tetejéről letekinte a düledező hajóra, s imáik közé kaczagva kisérte őket, míg el nem sülyedtek valahol, hogy ott fölkaczaghasson, midőn a hullám fölöttük lassankint összecsap, s akkor ráüljön a még kiálló árboczra, s elénekelje azt a bűbájos dalt, melyre Tritanhéla megtanítá, a figyelő delfineknek; míg az utolsó árboczhegy is a víz alá merül.

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, a honnan támad a fény és minden, a mi fényes, — a honnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna e helyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz!

Ha olvasni akartok arról, mi ujat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, journalisták és börzeüzérek tudománya?

De ha akarjátok tudni azt, a mi volt, a mi elmult, a mi nem lesz többet, ha meguntátok ezeket a czivilizált utczákat, ezt az egyszinű, esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket a ki irt sem értett, — jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a historia is azt mondja: ennek fele is csak álom!

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, a hol Persiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak, — akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai birták a félvilágot, melyet őseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét.

Rövid életű istenek voltak, ész és erő nélkül, — törpék, kikre óriások fegyverzete maradt. De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabág, dicsőség és honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harcz helyett árulás adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe költözött át, hogy azt minden élőkön túl emelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott.

Tizennyolcz satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabágharczba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg.

Csak így juthatott annak országához. A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna.

Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták. Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, — s nem sokára háta mögött is, — a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy aczélláncz-szem.

A præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbar fejedelemnek.

A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a persa lovasok patkói.

Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után.

Antiochiában a szinházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva.

Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni? A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé.

Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté! Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó heregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert fogni.

A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

Manchester luca masszázs stúdió

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.

Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól. A másik vezér — egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arcz, királyi homlok.

Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra. Mi neved? Miért jösz? S ki vagy te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?

Te férjem leendsz. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, — trón vagy kataphalk.

Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök.

Az első férfi, a kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arczom nem taszít-e vissza? Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:.

E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból. A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával.

Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá. Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabágszeretet pótolta.

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.

Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak. A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból.

Estefelé elmult a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté.

Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra. A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette.

Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött horokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok?

Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat? Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a heregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az?

Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés. Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban.

Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt. A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel. Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt. Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség. Néhány év mulva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, a ki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenobia. Az elgázolt tartományok mint boszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki lánczaikat feloldá s a fölöttük czivódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapui előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római heregeken annyiszor diadalmas góthok dárdái ellen a fejedelmi pár paizsa védte meg Ázsiát. S a mily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymásmellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cátó és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaczi látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénust Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait lelánczolva tudta tartani erős akaratával.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a senatus, melynek soraiba egyik császár kéjenczeit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik épen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára épen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Gallienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Phoeniczia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő.

Közepettük a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá.

Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak.

Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, a ki ezeket hozta.

Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe?

Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök. Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

Eredj oda, a hol veszély van. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől. Csak egy neme van-e a szeretetnek?

Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem.

Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.

Oda megyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugy-e nem vesztem el?

E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:.

S azzal az erdőben eltünt. Bolond beszédekre nem indul meg az ég. A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog.

A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár.

Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak.

Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket.

A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz. Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj?

Deli termete alig hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott volna föl egyszerre mindenik lábára.

Vastag, pánczélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg. Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított s nem ért rá lenyelni.

Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon. Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:. E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

Ennélfogva képviselő úr ezennel kirendeltetik, s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr őexellenciáját azonnal felszólítani, hogy az országos biztos Egyenes dicsőség lyukak helyei együtt s egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási iniáit jelvényeit azonnal a koronaőrségből még itt lévő legénység őrizte mellett egyelőre Debrecenbe … elszállítani.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:.

Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.

Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani. Apám erős ember. Aztán Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballáth? Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s rákiáltanék, hogy vigyázzon.

Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha.

Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik. Aztán te mellettem marz, ugy-e, nem távozol tőlem?

Negyvennyolcz év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi kert a kapunál, az udvarnak az utczára dülő részén. De akkor még élt négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét még élvezte a dicső asszony.

Még padja is megvolt, a hol az árnyékban forró napokon pihenni, üdülni s barátaival társalogni szokott s a hova behivta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés, mennyi gondolat, mennyi álmadozás szállt innen föl egykoron.

Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek, törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi tamariszk-fa él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt állitják, hogy ez még a nagy költőnek a fája s ezt még Szegedy Róza harmatkeze ültette.

Nem tudom, meddig él a tamariszk s miként fejlődik. Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem meg eléggé. De ha mindenki mondja és mindenki hiszi, mégis ugy nézünk arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné körül.

De ha az orgonavirág nem nyilott is, az ibolya már rég nyilt s azzal fölékesitették a haldokló szobáját. Május ikétől kezdve egy ferenczi-barát volt közelében állandóan a sümegi zárdából. Ott imádkozott zakadatlanul a folyosón s néha a beteg szobájában is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével s ez adta rá az utolsó kenetet is.

A Szent Korona állami jelképi funkciójára épült a Szent Korona-tana Egyenes dicsőség lyukak helyei államjog fejlődésének egyik kiindulópontja.

Május án halt meg, napfelkölte után nemsokára. Vajjon mi volt betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak, tifusznak nevezik. Fülöp József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat már nem hagyhatta el s május e után már többször ájulásba, eszméletlenségbe esett.

Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hirt minden irányban. Keszthelyre, Téthre, Eötvösbe, Szombathelyre, Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.

Vasut, táviró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hirlap, de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolcz napba, ha postán küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda és volt Pest.

Az egyikről bizton tudtuk, hogy német város, — a másikról bizton hittük, hogy valamikor magyar város lesz.

Bizton hiszszük ezt még ma is. A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő sorsát épen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajjon hogy keltette volna fel figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak halála, a kit személyesen sohase látott s a kinek még csak nevét se hallotta soha?

Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó öreg plébános mindent följegyzett, a mit róla tudott. Hogy a neve Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katholikus, származása nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt följegyezte.

Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott iránt. De még inkább azok iránt, a kiké a halott. Szegény ember egy verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze.

S azt a verset is talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állásu halottakkal.

A nagy költő felesége nyolcz verset kapott. Talán nem is azért, mert a nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a Szegedy-nemzetség szülöttje volt a nagy halott.

Hiszen mikor a nagy költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.

Hanem hogy Himfy szerelmének költészete mekkora világot gyujtott a magyar szivekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet közszellemét s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.

Csak egy tekintetes asszonynyal van kevesebb Zalavármegyében, Sümeg városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből.

Ts lányok Németország Kanadában

A temetés. A temetés nagy diszszel történt. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát s ha már férjének, a nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját testvéröcscse Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl a Dunának mégis ő volt akkor legnagyobb költője s az ábrándos szivek, az ifju lelkek s az ifjuságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy Róza alakját sugározta körül.

Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temető-ünnepet rendező vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszoruszállitó társzekerek, kardos- mentés- panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos tudósitók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.

Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a keresztfiak és leányok, a jóbarátok, a vármegye tisztikara, a város tisztviselői, az egyház férfiai s a czéhek és a város szegényei képezték a temetői kiséretet.

A czéhek ünneplő ruhában, lobogóikat bevonva gyászfekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák, szabágos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege. Az uraság és urnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek. Volt két bejáró asszonya az elhunyt urnőnek.

Az egyik volt Csólics fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek öltötték a kedves alakra legszebb fehérnemüjét s legnehezebb fekete selyemruháját.

Ezek huzták föl ujjára jegygyürüjét, ezek fésülték meg s fonták be haját s tették nyakára ékszerét.

Ezek egyengették el a koporsó fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelidre, simára, hogy a harmattestet föl ne törje. Ezek igazitották meg a fejalja vánkost, a melyen az az angyalfej nyugodni fog ezentul.

Könnyeik hullatása közben oly vigyázva rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó urnőjük. A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilenczvenegy forintba került. A sirásók harmadfél forintot kaptak s ezért be is gyöpözték a sirhalmot.

A gyöpös göröngyöt sirhantnak nevezik. Ott metszik ki a temetőben a sirhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó tölgyfából és diófából készült.

Diszes munka volt. Hatvan forintot kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom czéh állott ki a temetésre egész diszben. A nagy költőtől összesen harmincznégy forintot fogadtak el czéhköltségül. A kolduló barátok hat forintot, a város szegényei huszonnégyet kaptak ajándékul.

A két halottöltöztető is megkapta a maga jutalmát. A gyertya-osztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál gyertya, a kisebb ranguaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték.

Diszes öntésü gyertyának harmadfél ezüst forint volt bécsi fontja.

Harminczhat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki. A házbelieket s közelvalókat, az árva gyerekeket fekete kelmével, gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó voltak a szállitók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolczvannyolcz rőf fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehér cselédeknek.

Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került. Ebben benne van Stamborszky orvos dija és az Antal kőmüvesnek bére is, a ki kimeszelte a »középső« szobát, melyben az urnő utoljára feküdt.

És benne van még a fekete spanyolviasz is. Ugy kivánta a kor izlése, hogy egy ideig fekete pecsétet üssön leveleire az, a ki gyászol.

Ma a levélboritékok fekete szegélye a fekete pöcsét. A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, a ki csak mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is ott volt Kámból László fiával s a Szegedyek se maradtak el.

Az eötvösi uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő diszben jelent meg. A főuri rokonságból megjelent Keszthely ura Festetich László gróf, ki Szegedy Rózának unokatestvérje volt s vele ott volt közeli uradalmainak egész tisztikara.

A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de ehhez későn ért el a nagy költő értesitő levele. Csak levélben fejezte ki részvevő érzését. Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását.

Kennewick modell szexi lány

Időm sincs rá, de a mai temetésekben se találok nagy gyönyörüséget s ugy hiszem, sokan vannak velem egy izlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a halálé.

Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen készült már a halálra.

Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez Sümegen kelt ik évi szeptember 4-ikén. A veszprémi káptalanban biztos helyre volt eltéve.

A legjobb szex klub Oerlikonban

Ott megőrizték. Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. A mi az ősi vagyonból osztályrészbe jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem született. Édes testvérével Szegedy Ferenczczel élő szóban ugy állapodott meg, hogy az ő »kedves férjéhez« vitt csekély ingó javainak egyharmadrészét férjének hagyhassa s hogy gyöngyékszere fölött szabadon rendelkezhessék.

A másik két testvérrel nem tudott megállapodni. Gyöngyékszere nyakláncz volt s nyolczszázharmincz gyöngyből állott. Ezt ő maga ezer ezüstforintra becsülte; ez összeg ma kétezerszáz koronának s mintegy ötezer korona forgalmi értéknek felelne meg. Csupán erről intézkedett. Ennek évi jövedelmét akként osztotta föl, hogy az ő emlékezetéért s a legszegényebb halottakért évenkint egy-egy misét tartsanak s ezért három-három forint járjon.

Ugyanannyi mindenkor a sümegi szegényeknek. A legelhagyatottabb szegény betegek ápolására hat ezüstforintot, a sümegi kórház szegényeire tizennyolcz ezüstforintot forditsanak s a többit egyenlően felosztva a sümegi iskola legjobb s legerkölcsösebb fiu- és leánygyermekei közt oszszák el évenkint segitségül.

Nagyon lelkére köti a nemes káptalannak, hogy e végső intézkedését igazán végrehajtsa. Azért intézkedik igy, hogy ott, a hol életének nagyobb részét töltötte, a szegényeknél és a kis gyermekeknél megmaradjon jó emlékezete. Gyöngynyaklánczát »napkeleti gyöngyöm«-nek nevezi végrendeletében.

Ezt az ékszerét nagyon szerette, ezt korán elhalt édes anyjától kapta örökségbe. Édes gondolata volt, hogy e legkedvesebb értékes tárgya legyen a szegényeké. A végrendeletet a nagy költő is aláirta s a mennyiben őt illette, kötelezte magát annak megtartására. Jött azonban az osztozás.

Az elhalt feleség vagyonát ki kellett adni a vérszerinti rokonoknak. A rokonok követelték a napkeleti gyöngyöket is. Nyugodtan pihenhettek hát a nagy lélek hamvai, szegényei megkapták a szerény emlékeztető adományt.

A temető a város keleti oldalán a városon kivül emelkedett helyen fekszik, a sümegi szőlőhegy lábánál.

A mult század elején helyezte oda a város. Kis kápolna van legmagasabb dombján, mely ban épült. Kereszt a tetején s régebben kis halálharang előtte, a mely most már nincs ott. E kápolna ajtaja előtt a legszebb helyre tették Szegedy Róza sirját. Ott vált porrá egykor ragyogó alakja. A sir fölött egyszerü, tompa tetejü piramis áll, nem négyszögletü, hanem lapos, de tömör homokkőből.

A piramis tetején kereszt, ugyanazon kőből faragott. Felirata rövid, csak néhány szóból áll. A sirkövet a költő maga állitotta. Hiányzik róla a Szegedy-család nemesi előneve: Mezző-szegedi.

Pedig akkor nem szokták elhagyni az előnevet. A költő ezt szükségtelennek találta. Mire való volna a nemesi név a Himfy-dalok istenasszonyának, a nagy költő feleségének? A név fölött kettős czimer a kőbe faragva.

Az egyik az ős Kisfaludy-czimer. Hármas halom közepén korona, a koronán sas kiterjesztett repülő szárnyakkal s jobblábában a kettős kereszttel.

A másik a Szegedy-czimer. Ez is sas, koszorus fejjel. Repül a földgömb felett. Jobblábában királyi pálcza, ballábában pallós, mely a földgömböt éri. Ezeken kivül két lehajtott fáklya. A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették.

Neje halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli rokonát, Vajda Amáliát, a ki 20—21 éves hajadon volt.

Ez E nő azonban nem sokáig élt, ben az év elején meghalt. Ennek sirjába vagy sirja közelébe temették negyedfélév mulva a nagy költőt. Emléket nem állitottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sirból s azokat Szegedy Róza sirjának közelében, attól jobbra temette el ujból s akkor diszes siremlékkel látta el.

A két nagy sziv porai im mégis egymás mellé kerültek. Vajda Amália sirja nyomtalanul eltünt.

Senki se emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded sirkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás. Én fölkerestem Szegedy Róza sirját ben. Azután megnéztem husz év mulva, a mikor erdélyi nagyhirü barátaimmal a Balaton körüli utazást végeztük.

Végre fölkerestem két év előtt is, a mikor elhatároztam, hogy életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házas életének történetét, a mennyire lehet, meg fogom irásaimban örökiteni.

A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel. Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő alakját, mig az lányka, mig hajadon, mig menyasszony.

A nő szivének történetével az esküvő után nem igen foglalkozik a költészet. Pedig a nő azután hasonlit legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja meg és őrzi meg a boldogságot s azután gondoskodik arról, hogy folyton szebb legyen a világ.

Igaz, — a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők szivbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők imádása helyett a nők élvezésére buzdit Helikon serege.

Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szive, fenséges gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer nagynevü nőket, mert azoknak már akadt történetirójuk.

Szegedy Rózának eddig még nem akadt. Pedig ő magyar nő volt. Mig leány: a magyar leánynak, mint asszony: a magyar asszonynak mintaképe.

Hol találkozni kanos Greenville Észak-Carolina

Ép oly ragyogó, mint a történet bármelyik fényes alakja. Ha méltó történetirója akad: az ő alakjának világánál látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony s milyennek kell lennie ezután is.

Megálltam sirhalmának pázsitos oldalán s el-messze néztem a vidékre, a hova siremléke ellát.

Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már talán senki sincs, a ki élő szemeivel látta, de senki sincs, a ki ma is édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának firól-fira száll hagyománya.

Jobbról napnyugot felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon, korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai.

Balra napkelet felé a sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai. Habár régi, de igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket. Ábránd, álmadozás, káprázat játszik velünk annál a sirhalomnál.

Online többjátékos hentai játékok

Mintha emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s annak a költő által megteremtett édes szüzi alakjait.

S mintha valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók — a szerelmes szüz hajadont, ki költőt teremtett a rideg katonából, Szegedy Rózát.

S emléke ezentúl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága még el fog zarándokolni a sirhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak. Nemessé a miveltség s nagygyá a nemzet csak ugy lehet, ha vére, szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék asszonyait.

Ha odaemeli, a hol Szegedy Róza történeti alakja árasztja szét meleg sugarait. E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem irott munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segitségével rögtönzött elbeszélés.

A Petőfi-társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást kellett tartanom. A társaságnak Gyüjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet. Most már nem ott, nem abban a sirban fekszik a dicső halott ott a kápolna előtt, a hová temették.

Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje sirjába, nem messze első sirjától nyugat felé. Most már a két nagy lélekből mindaz, a mi az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett.

A mikor sirját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a Darnay-muzeumban.

Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságu lábáról kis czipőjét. Mi a gazdagság? Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre vissza nem szállitjuk.

Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél. Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta. Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes honvéd: Szentirmay.

Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.

Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami.

Sohase táplál vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre. Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot. Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom egere.

Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet. Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot?

Miért lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.

Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület erényeivel teljék meg szivetek!

Imádjátok az istent, hódoljatok a királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a törvényt. Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom. Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon.

Valamelyikben hibának kell lenni. Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség.

A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.

Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.

S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek. Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem gyüjt. Mig fiatal: azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik.

Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi.

Arany János nagy vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében.

Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak maguk után?

Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit. Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó, törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit.

Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte. A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:. A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész komolysággal e szavakat mondá:.

Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka. Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.

Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség; ruha: tisztesség«. Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet.

Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.

A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben. De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyüjtésre való hajlandóság?

A Egyenes dicsőség lyukak helyei volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében.

Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés. A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s otthagyja.

De Egyenes dicsőség lyukak helyei még mind semmi.

Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.

A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit apja-anyja gyüjtött. Akkora erőt érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne eltenni valamit. A fiatal nemzetek se gyüjtenek.

Ott a norman, ott a magyar, ott a török. Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az ajtót. Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk.

A neve volt: Bugyli. Furcsa név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu, külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is, szép is.

De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el. Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami nagy kedve, engem ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre, de ezenkivül csak pihenni szeretett.

Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg.

Néhány percz mulva szélylyel vált a hab, s a felmerülő Tritanhéla feje előtünt felbomlott hajakkal, elkékült ábrázattal, összekötött kezei Egyenes dicsőség lyukak helyei engedték úszni, egyedül lábai segélyével iparkodott magát a víz szinén tartani.

Elveszi szép illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg, hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.

A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli, leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a lyukba s aztán földdel betemeti.

A mint e munkát elvégezte: eljön onnan nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza az udvarba. Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más helyre, egy vadkender tövébe.

S igy történt napokon át. Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de reggelijét rendesen elásta.

Mit akart ő ezzel? Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt a gunyhón.

Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett.

S morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Ezeket is szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint kegyetlenül morgott.

Valamint a malaczokra is. Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas, malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.

South Suffolk ingyenes tv

Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára. Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen.

Kivett takarékpénztári betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt. Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy.

Kishitü vagy ugyan, mert fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék felfogására valló jóindulatod buzgóságát is.

Fáy András épen ekkor hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te, jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét. A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek. Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban?

A mikor még gyomrod jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál. Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól, kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt felhasználni?