Orosz szabadúszók st albert

Orosz szabadúszók st albert Bálint Endre a teája mellől erősen bólogat. Magyarként is az. Nem kell rendelnie, a pincér tudja a dolgát: egy csésze édes lélekvándorlás habbal, múltidézés nevű sütemény, pohár szóda. Megátalkodott utazó, batyujában burgundi szurok, szíriai aszfalt, velencei terpentin, spanyol méhviasz, gumiarábikum.

  • Etnikai:
  • Szenegálban születtem
  • Szexuális irányultságom:
  • Gentleman
  • Szivárványhártyám színe:
  • Nagy mogyorózöld szemeim vannak
  • Figura jellemzői :
  • Elég vékony vagyok.
  • Kedvenc italom:
  • Ale
  • Hobbijaim:
  • Rejtvények megoldása
  • Piercing:
  • Nyelv piercing

És Orosz szabadúszók st albert érveidet?

Since the beginning of the s, a museum boom is happening in Poland, numerous grand-scale historical exhibitions were organized.

Within the scope of the East Art Mags residency programme we….

Once it was a famous tractor factory but not only a factory: a community, a whole quarter in the city.

Now artists and activists are trying to give back the…. Lengyelországban múzeumi boom zajlik, számos grandiózus történeti kiállítás született.

Egy jó múzeum pedig az emlékezetpolitika alakításának egyik legjobb terepe lehet. Az East Art Mags Residency program keretében megnéztünk néhányat közülük. A hippikorszakban! Mi az az alkotás, amit mindenképpen meg kell csinálnod, mielőtt meghalsz? Ha egyetlen tanácsot kellene adni más, esetleg még kezdő tehetségeknek, mi lenne az?

Merjen önmaga lenni! A művészetben igazán ki lehet teljesedni! Két éve foglalkozom tudatosan a márkaépítéssel, előtte a kreativitásomat csak a saját öltözködésemben éltem ki.

Azt hittem, nagyon nagy dolog elindítani egy ilyen jellegű vállalkozást, de csak egy nagy levegővétel kellett, hogy elkészítsem az első kollekciómat, amiből az első portfólióm készült.

Keresi érett hölgy körül Új-Zéland

Ez adta meg a kezdőlökést. Ma már a The Biebers banda fellépöruháit tervezem, a fiúk pont olyan kattantak, mint én! Ők az első komoly referenciám. Egyedi, kézzel készült darabokat készítek, nincs két egyforma pólóm. I thought that starting a venture like this would be difficult but I only needed a huge breath to create my first collection that provided the base for my portfolio.

This was the push I needed. I make unique, hand-made pieces, there are no two T-shirts that look the same. Tags: neighbourart hungarianart budapest artanddesk fashion dianart.

Magyar művészek az életről, az emlékeikről és az alkotásról. Azonos kérdések, eltérő válaszok. Ismerd meg a körülöttünk élő tehetségeket! Egy íróasztal, illetve az az asztal, amely a mindennapi életük része, sok mindent elárulhat….

Hungarian artists' thoughts about life, their memories and their creations. Same questions, different answers. Get to know these talented people who live among us. One desk - their desk that is a part of their everyday life can tell a lot Powered by Tumblr.

Folytathatnánk a listát és toldozhatnánk is sokáig, hogy mégis Jónás mesternél állapodtunk meg, az csak játék a nevekkel, a lőcsei Orosz szabadúszók st albert a mai grafika Jónásához akarunk visszakanyarodni.

Minimal Theme deed by Artur Kim. The good memories. I prefer to think about them. Sleeping is always a good therapy for me. I can think clearly about work after.

My parents. I hope he thought the same… : 6. This always completely unhinges me. Nálam van : A few years ago I was walking by the Opera House and saw a painted straw hat hung up on a street column — it was totally my style.

A barátnőm Tandi Flora mindig azt mondja, hogy ha valaki gyermekvállaláson gondolkodna, előtte 2 hétre bérbe adna engem, hogy megtudják, mivel jár egy gyerek : All my habits are childish.

My days are never the same. So I can exclude routine from my life. Wine, rather. Tell your friends about Wikiwand! Gmail Facebook Twitter Link. Enjoying Wikiwand? Your preferred languages {{::lang. All languages {{::lang. Follow Us. This photo is visually disturbing This photo is not a good choice.

Oh no, there's been an error Please help us solve this error by ing us at support wikiwand. Thank you! Nehézkes, böhöm bestia, mégis a könnyű, szárnyaló képzelet megtestesítőjeként gondolunk rá, hiszen Dürer úgy rajzolta le, majd metszette fába, hogy sohasem láthatta.

Egy levél, talán egy sebtében odavetett vázlat alapján egyszerűen elképzelte. A rinocérosz az alkotó képzelet apoteózisa. Ugye nem is kell tovább magyaráznom a fenti címet: Dürer követőiről, e Szent Rinocérosz gyermekeiről, hivatásos és amatőr képzelgőkről, vagyis rajzoló, illusztrátor, képzőművész és filmanimátor kollégákról, régiekről és maiakról szóló írásaimat gyűjtöttem együvé.

Azokból a valóságos és virtuális paksamétákból, amelyek fiókjaim mélyén és a komputeremben porosodnak, most a magyarországi művekkel és alkotókkal kapcsolatos esszéket, folyóiratcikkeket, kritikákat, kiállításmegnyitókat, naplójegyzeteket és blogbejegyzéseket szedtem elő.

A könyv küllemét és terjedelmét tekintve a Typotex Kiadónál megjelent két munkámhoz, a Követ és a fáraóhoz, illetve a Válogatott sejtésekhez társul, és megpróbál illeszkedni a kiadó Képfilozófiák című sorozatához. HA MAJD… Ha majd egy megnyitón egyszer összefutunk, vagy intesz a metrón, ha együtt utazunk, vigyázz, nem az leszek, akit hiszel, csupán emlékeztetek rá némileg, de ha már itt tartunk, te is csak hasonlítasz talán rá, ki rajzom nézi e lap túloldalán.

Igyekeztem kellően metafizikus lenni kevésbé elegánsan: sznobvagyis semmire se gondolni, pontosabban a Semmire gondolni, miközben minden részletre kiterjedő alapossággal kitaláltam, sőt le is írtam, miről szeretnék szónokolni.

Azóta a saját történetét leírta Orosz szabadúszók st albert blogján, közösségi média oldalakon, és a TED színpadán is.

A semmit akarom tehát megidézni, önök már nyilván rájöttek, egyebek közt azért is, hogy kapcsolódjak házigazdánkhoz, aki ugyebár Senkit emlegette, amikor elmagyarázta az Útisz Galéria görögös hangzású nevét.

Hosszadalmas magyarázkodás helyett leakasztottam egy képet, egy olyat, amelyen a semmi lerajzolására tettem kísérletet. A Hiány sorozat egyik lapjáról van szó, történetesen épp arról, amelyet illetve amelynek egy részletét vendéglátónk emblémának választott.

Mielőtt részletesebb magyarázatba fognék a fordított világról, amelyet a kép, illetve a Hiány sorozat többi darabja ábrázolni próbál, néhány unalmas technikai részletről írok.

A galériában kiakasztott munkák nyomtatott grafikák, azoknak is egy speciális válfaja: mélynyomással sokszorosított képek. Ilyen eljárás egyebek között a rézkarc, a rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto, a heliogravür; közös jellemzőjük, hogy a nyomódúcból kimetszett, kimart vájatba, az ürességbe, hiányba, a voltaképpeni semmibe dörzsöli be a grafikus a festéket, amelyet ebből a negatív formából emel ki aztán a vájatokba bepréselt papiros.

A műalkotáson megjelenő pozitív vonalak a grafikus által létrehozott negatív árkok kitöltései, voltaképpen a láthatóvá tett hiány képei, a semmi megtestesülései.

Lerajzolva még egyszerűbb: jin és jang, a valódi és a spirituális világ, a negatív és a pozitív forma, a van és a nincs egymásba kapcsolódó, egymás létét feltételező csavarintmányai.

A semmi, ami ott Keleten az elérni kívánt üdvösséggel azonos, Nyugaton többnyire elrettentő ürességet, folyton kitölteni kívánt űrt jelent. Ideát a semmi abszolút hiány, odaát végtelen sűrűségű koncentrátum.

A különbség fokozhatatlan, de valahogy mégis mindkettő mélyén ugyanazok a melankolikus tartalmak szunnyadoznak.

Előhozakodhatnánk a zenei szünetektől a kihagyáson alapuló balladai homályon át a Malevics szuprematizmusában megjelenő teljességet jelképező nagy Semmiig sok mindennel.

Gimnazista korom kultuszfilmjét, Antonioni Nagyítását oly sokszor megnéztem, hogy a végtelenségig fölnagyított fotók ezüstszemcséi közt magam is látni véltem a titkot, azt a semmit, az űrt, amely talán épp a világ megismerhetősége fölötti kétség képi megjelenítése, és együtt hallgattam David Hemmingsszel a film végén a teniszlabdaként elhajított semmik pattogását.

Ó, hányszor hoztak izgalomba — olykor zavarba — másféle hiánylátomások: egy boka fölött a zokni gumijának árka, a szemüveg helyének vörös félholdja az orrnyergen vagy a levett melltartó fehéren maradó hiánya a napbarnított testen.

A gyakorló alkotók tudják, vagy tudniuk kellene, hogy minden művel, amelyet létrehoznak, el is vesznek valamit a teremtett világból. A stadionépítők nagyobb darabot hasítanak ki belőle, mint a násfacizelláló ötvösök, de vajon figyel-e egyikük is arra, ami munkájuk nyomán eltűnik?

Fölér-e a robusztus lelátó a szelíd tájjal, amelyet eltakar egy kottamásoló ablakából, vagy a briliánsokkal díszes gyöngysor, ha elfedi két kulcscsont közt azt a kicsiny mélyedést, apró konkáv formációt nevezhetjük-e hiánynakmelyet gáláns férfielődeim valaha sótartónak neveztek el?

A vulkán sújtotta Pompei feltárásakor a megszilárdult hamuban ember formájú hiányokat találtak a régészek.

A kornak Orosz szabadúszók st albert vagy olyan formában szüksége van rá.

Üres lenyomatait a kataszt. A negatív forma a veszteség figyelmeztető jelenléte okán mindig tragikusabb a pozitívnál, nem is bírták sokáig nézni, gipszet öntöttek az antropomorf üregekbe, élethű szobrokként támasztva föl a városlakókat.

Vajon mit vágyhattak e hamuban sült ci­ toyenek jobban: hogy mint spirituális hiányformák maradjanak meg mementónak vagy közszemlére tett szoborparkban nyújtsák a vigaszt a turistáknak: a halál az, ami mindig mással történik meg.

Ha valaki sokat forgolódik a formák világában, egyszer csak észreveszi, hogy a pozitív alakzatok olykor véletlen, olykor szándékoltnak tűnő negatívokat generálnak.

Számomra M. Escher geometrikus művei meg az előzményükként számon tartott iszlám mintázatok jelentették az első találkozást a negatív-pozitív formadialógusokkal, holott illett volna már jóval előbb, a népművészetek, köztük a magyar paraszti világ festett, hímzett, faragott képi kérdés-felelet játékaiban is ráismerni ugyanerre.

Amikor a Hiány-képeket rajzolni kezdtem, ezekre a képzeletben megjelenő ürességekre, virtuális semmikre gondoltam, a valóság negatív öntőformáit, az őket láthatatlanul átölelő Űrt szerettem volna ábrázolni.

Az amputált Orosz szabadúszók st albert föl-le jár a fantomfájdalom.

Olyan épületeket, építészeti részleteket választottam, amelyeknél a negatív-pozitív forma felelgetése mellett valamely elmúlt korba, a képzettársítások történelmi hálójába is magammal vonhatom a nézőt.

A kultúrtörténeti beágyazottság a formai-geometriai gesztusból fakadó asszociációkkal oly sokrétűen árnyalhatják a képet, hogy már magam sem tudnék minden szálat követni. Meg eszem ágában sincs. Érjen össze mindegyikük a paszparturák, a keretek mögötti rejtett zónában, felelgessenek egymásnak, és párbeszédüket már én se tudjam követni, annyira se értsem őket, mint bárki más.

Az antik Róma sok képemen megjelent, a Hiány sorozat első darabjai is az örök várost tükrözik. A most bemutatott diadalív mellett egy aquaduct, egy timpanonnal megfejelt oszlopsor és persze a Pantheon kupolája.

Pontosabban mindezen épületek megszerkesztett hiánya. A látványos semmi. A kupola tetején ásító hatalmas nyílás helyén a lebegő tömör kőkorong. Kopottan, mohosan, ezerévesen. Lehet-e érzékletesebb formát — liftszekrényt — találni a múltba történő alászálláshoz? Vagy a dimenziókból való kiszakadáshoz?

Hogyan is tudnám a fekete lyuk paradoxonját átélni, ha nem álltam volna nap mint nap elmerevedő nyakcsigolyákkal ott, a beesteledő opeion alatt, elgondolván, talán várván is az időkből kiemelő fordított gravitáció ölelését.

Megtanultam, hogy a fekete lyuknak nevezett égitestekben az anyag sűrűsége a végtelenhez, kiterjedése a nullához közelít. Az az a pont, ahol az abszolút Semmi regnál. Megtanultam, de elképzelni a Semmit is csak úgy tudom, ha ábrázolom.

Lerajzolom a negatívját. Azt mondom, ez a valami, ez a semmi… fordítottja. A műértők és műelemzők gyakran elmondják, hogy nemcsak a kimondott vagy látható dolgok a fontosak, leginkább azokra érdemes figyelni, amiket elhallgat, nem ír le vagy nem mutat meg az alkotó.

De ki tudná elmondani egy oszlopsornyi vers oszlopközeit? Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégis csak ki kell faragnunk az oszlopokat.

A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is. Egy rövid beszélgetést leszámítva sosem voltam kapcsolatban vele, személyesen alig. A láthatatlan istenek látható szobra mellett a posztamensre emelt Semmi.

Pál apostol meg is dicsérte érte az athéniakat. Elhangzott az Útisz Galéria megnyitóján, Megjelent Keresztes Dóra és Orosz István kiállítási meghívójában.

Vigadó Galéria, Budapest, PIROS HÉRICSEK Évelő gyomnövények sallangosan szeldelt borzos levelekkel és élénk színű virágokkal… Nádi Boglárka — grafikus kollégáknak inkább Nádibogi — jut eszembe, nemcsak azért, mert a virág a boglárkafélék ­ Ranunculaceae családjába és a boglárkavirágúak rendjébe Ranun­ culales tartozik, hanem mert éppoly játékosan kunkorodik a növény szára, és a lapon szétterülő kalligráfiákkal oly barokkosan elegyedik, ahogyan az a Bogi tervezte illusztrációkon is szokott.

Na persze, hiszen a barokkban vagyunk, a kellős közepén, a kép, amelyen a vörös héricset nézegetem, akkor készült, ezerötszáz… mikor is? De először inkább arról, hogyan kerül elém ez a héricses kép. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz, ráadásul olyat, ami egyszerre magyar és holland is, ráadásul a szakmámba vág.

Méghogy a legjobb a világon?!

Mindkettőt Jeney Jenő Béla Orosz szabadúszók st albert.

Kétség sem férhet hozzá: a világ legjobb írója. Mondjuk egy Shakespeare nevű is épp akkor élt, de itt aligha róla van szó.

Jó lenne azt hinni, hogy Karel van Mander csak azért nem említi meg az illető nevét, mert aki a világon a legjobb, azt úgyis mindenki ismeri, de alighanem épp fordítva van: Mander sem tudta, hogy hívták az illető írót, és talán a kortársai sem nagyon ismerték, mára pedig jószerivel teljesen elfelejtették.

Bocskay György volt a neve.

Mormon üzenetek a fiatalok társkereső

György Bocskay. Vagy: Georgii Bochkaj. Egyébként nincs a dologban semmi túlzás, el kell ismerni, tényleg az volt, a világ legjobb írója, még ha esetében az íróságot.

Nem az volt a fontos, amit, hanem az, ahogy. Bocskay György betűrajzoló volt, szépíró a szó eredeti értelmében, és a halála óta eltelt fél évszázad sem ad okot rá, hogy Mander állítását revideálni kelljen. Hermann Zapf, aki a kalligráfia Méltatlanul keveset tudunk erről a korszakalkotó zseniről.

Ha az emlékezetemre hagyatkozom és ha az interneten kutakszom, mindkét irányból a politikus-hadvezér Bocskai István kerül elő, nem a kalligráfus, nem a betűrajzoló, nem a tipográfus, nem a könyvdíszítő Bocskay György, aki egyébként rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és nagyjából a koruk is stimmelt.

A mi Györgyünk a Bocskay vagy Bocskai család egy másik, Szlavóniába szakadt ágában született, ami nem volt túl nagy szerencse akkoriban, hiszen arról jöttek a törökök is, vagyis az ottani birtokokra keresztet lehetett vetni. A jobb módú kismarjai ágból származott István, a későbbi erdélyi fejedelem, aki Gulyás Borbála doktori disszertációjából tudom másodunokatestvére volt a mi emberünknek.

A fejedelmi rokonság ugyan nem sok hasznot hozott Györgynek, de a hivatalnoki ranglétrán azért szépen lépegetett előre. Érseki írnok Oláh Miklós mellett, majd a Magyar Királyi Kancellária udvari titkára, később a Magyar Tanács tagja, vagyis a bécsi magyar udvartartás egyre tekintélyesebb személyisége lett.

Oláh Miklós érsek mellett a Batthyány és a Nádasdy család befolyásos tagjaival is jó volt a kapcsolata, olyannyira, hogy a bécsi Nádasdy-házban rendezte be grafikai műhelyét, azt a bizonyos kalligráfiastúdiót, ahol a Mira Calligraphiae Monumenta lapjai készültek. Az ország három darabra tépve, jó része kifosztva, trónviszályok és vallásháborúk.

A ruhatervezés mellett frizurákat is készítek, amelynek elengedhetetlen Orosz szabadúszók st albert a macska alakú piros kis fésűm.

Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Magyarország minden értelemben leszakad Európától, sőt bizonytalanná válik, lesz-e még egyáltalán ilyen nevű ország.

Alighanem a műfaj utolsó nagy fellángolása volt a szép kalligráfiák divatja, hiszen gyorsan terjedt a nyomtatott könyv, ami sokkal olcsóbb és praktikusabb volt a kézzel rajzolt szövegeknél. Ebbéli minőségében készítette azt a három írásmintakönyvet kettőt I.

Ferdinándnak, egyet II. Miksánakamelyek alapján aztán Karel van Mander áradozott.

Latin, görög, héber betűk, korabeliek és történeti típusok váltakoznak a lapokon, sokat közülük maga talált ki, másokat pedig átalakított vagy továbbcicomázott.

Koreai escort melbourne

Négy különböző Az írásmintakönyv nyelvű írás silabizálható ki az arasznyi pergameneken, s vannak olyan előző lapjának másik oldala betűk, amelyek alig nagyobbak, mint egy milliméter. Az egyik Ferdinánd megbízásából írt könyvecskéből tanult meg írni a kis Rudolf főherceg, a későbbi II.

Becsületére legyen mondva, hogy nem szamárfülezte össze a oldalas kis abecedáriumot és a sorok közti üresen hagyott részekre sem firkált levágott fejű törököket és kibelezett magyarokat, hanem amikor császár lett belőle, elővette újra és megparancsolta Joris Hoefnagelnek, hogy fessen oda valamit.

Ez körülbelül harminc évvel a lapok megírása után és jóval Bocskay halálát követően történt. Joris Hoefnagel antwerpeni flamand festő volt, vele kapcsolatban sokkal bőbeszédűbbek a források.

Ott van köztük az a bizonyos Schil­ der-Boeck, tessenek felütni a részletekért, én most csak a magyar vonatkozásokat hozom szóba. Rudolf császárunk szolgálatában, bejárta az akkoriban nem túl biztonságosnak számító Magyarországot, miniatúrákat festett és metszeteket készített a török hadak által dúlt vagy dúlni készült városokról és várakról.

A császár alighanem lupét, sőt szemüveget is csináltatott az illuminátornak, magam legalábbis — épp Hoefnagel korában járván — nehezen tudnám ilyen segédeszközök nélkül elképzelni az aprólékos munkát.

A hullámzó könyvoldalak, a mulandó papírlapok mögött a rajzok Orosz szabadúszók st albert erős gyökérrel kapaszkodtak meg abban a valamiben, amelyre jobb szót, mint kultúra, nem találok, amelyet úgy képzelek el, mint a Kass-képek felszíne alatt rétegződő végtelen geológiát.

Mit aprólékos?! Merő szöszölés! Mert Hoefnagel életnagyságban dolgozott, ami ugye mondanom sem kell, mit jelent a porzók és a bibék plasztikus ábrázolásánál.

Az egyik ilyen porzós, bibés lap a már emlegetett piros héricses pergamen. Újra szóba hozom, mert szeretnék szólni egy furmányos technikai megoldásról. A héricsek szárai átszúrják a lapot, vagyis ha megfordítjuk, akkor a végük ott, a túloldalon kunkorodik elő a hasítékból.

Legalábbis úgy van megfestve, hogy ezt higgyük. A hérics egyébként mérgező, főzete szívmegállást okozhat, hogy egyebekről ne is beszéljek.

Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. Elvitte a hérics. Legözelebb Hérics Nándor grafikus kollégámról is írok.

Megjelent az Utisz Blogon A kiadó átkot szór, a nyomda tépi a haját. Nekem meg melegszik a szívem, s máris jó barátként gondolok a sorstárs kollégára, Bubenka Jónásra. Teccenek ösmerni? Talán a zsémbelő szerzőt inkább: Comenius Ámos Jánost és persze a késedelmes könyvet, az ő híres Orbis Pictusát.

Még jó, hogy nem tanszékvezető! Drága Jónásom, amice Bubenkius, kellett neked ez az új hivatal?! És nekem vajon kellett?! Na de most rólad folyjék a beszéd, ott a fényesre csiszolt, felibül-harmadábul kimetszett dúcok meg a rengeteg skiccek, vázlatok, simára vasalt papirosok között.

Olyikon már ott hivalg az állványos körbe foglalt B monogram is, jelezvén, büszke ám a rajzokra a kántorból lett iskolarektor.

Méltán az. Pedig akkorra már tudható volt, hogy a rajzolási munkák hátrébb sorolódnak.

A tanárkodás mellett a versírást és a zeneszerzést sem bírja abbahagyni, latin bölcseleti disputációt ad ki, német Jézus-dalokat, sőt. A csavargó Comeniust meg eheti a fene már lengyel földön. Aztán nagy sokára csak elkészültek a képek is. Összesen darab.

Hogy a Orosz szabadúszók st albert járását meg ne előzze a tudaté.

A negyedik ábrára három betűt vésett: I. Aki átnyálazza a német Fametszet Comenius könyv képeit, hamar felfedezi a hasonlóságot, nagyjából ugyanazok az Orbis Pictusában ábrák vannak itt is, ott is, csak épp egymáshoz képest tükörfordított állásban.

Ez úgy történhetett, hogy az egyik illusztrátor a másik munkáját átkopírozta a maga dúcára, kimetszette, majd kinyomtatta és a nyomtatás során, ahogy az már lenni szokott, szépen megfordult a kép.

A másoló alighanem a mi Bubenkánk volt, legalábbis a kronológia okán arra kell gyanakodnunk, hogy ő plagizált, de minthogy a nürnbergi kiadás illusztrátora egyszerűen elfelejtette odametszeni a nevét legalább valamelyik ábrára, így csak Bubenka ­Jónás nevét tudjuk emlegetni, ha a legelső és szép lassan bestsellerré váló európai k­ épes i­skoláskönyvet.

Fölmerülhet persze egy olyan variá­ció is, hogy Comenius nem csak írt, rajzolt is, sőt ugyanazokat a vázlatokat adta oda a német grafikusnak és a magyarnak.

A hasonlóság kérdését meg is oldhatnánk ezzel, de a tükrözött állapot ugyebár akkor se lenne megnyugtatóan tisztázva. A legfőbb tanulság, amit egy tanításba magát beleártó déd-ükunoka korú kolléga levonhat az Orbis Pictus és annak rézbe és fába metszett illusztrációi kapcsán az angol kiadásokhoz ugyanis már modernebb és elegánsabb rézmetszeteket készít valaki, következésképp persze megint helyet cserélnek az oldalakaz a tapasztalás primátusa.

Aki elolvasta a könyvet, az persze tudja, hogy abban épp a fotográfiák válnak a valóság meghamisításának legfőbb eszközévé, de most nem a könyvről és nem is a hírhedt fotókról akarok írni, csupán a könyv egyik mellékszereplőjéről.

A helyszín Capri, az időpont áprilisa. Az itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és érdekes alakja is. Hazájában Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore — mutatkozott be a helyieknek, de olykor már Csontvárynak vagy egyszerűen a Napút prófétájának is nevezte magát.

Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul rossznyelvek szerint a magyarnál is jobbanígy szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy Raffael legyőzőjét tisztelhetik benne.

Túl van szárnyalva — hajtogatta. Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című képét, amelyet manapság Tengerparti sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként tartanak számon.

Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő színes papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: — Bánja-e, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta. Loretta, az Amerikából hozott beszélő papagáj egyébként fontos dramaturgiai funkciót kapott regényem elején és végén, így kapóra jött, hogy legalább egy rajz erejéig a könyv közepe táján is felbukkanjon.

A Csontváry-életműben több madárábrázolat is van, nem vállaltam tehát túl nagy kockázatot azzal, hogy elképzeltem, hogyan skiccelne föl egy papagájt, sőt hogy minél hitelesebben tudjam megírni a dolgot, magam is készítettem néhány papagájrajzot Kosztka mester modorában.

Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog.

Sok fénykép megmaradt a Caprin élő íróról, aki majdnem mindegyiken fehér napellenzős tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry-képen, a Sétalovaglás­ on is látunk egy fehér tengerészsapkás lovast.

Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár.

Hogy ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos, ez a potomság egy kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták.

A kiváló művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek.

Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között úgy is mondhatnám, regényem szereplői közt Gorkijban a kost, Lunacsarszkijban a nyilast, Bazarovban az oroszlánt, Bogdanovban a szüzet, Peskovban a mérleget, Saljapinban a vízöntőt, Zseljabuzsszkijban a bakot és Marija Andrejevában a rákot?

Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És természetesen nem lehetett nem észrevenni Leninben a bikát.

De vissza a könyvemben lerajzolt papagájhoz. Ha már megvolt Loretta rajza — hadd mondjam úgy, elkészítettük Csontváryval —, a provenienciával is törődnöm kellett. Úgy prognosztizáltam, hogy a vázlatos rajz előbb-utóbb fel fog bukkanni a még csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban.

Na jó, erre azért ne vegyenek mérget, csak képzeljék el. Szóval, ha létezett volna az a bizonyos Lorettát ábrázoló Csontváry-rajz, és a rajzot Gorkijnak ajándékozta volna a festő vagy az ekkoriban még rendkívül nagyvonalú író megvette volna a csórónak látszó magyar festőtől és sok költözködése során meg is őrizte volna azt, akkor most ott kellene lapulnia valahol a moszkvai Gorkij Archívum Malaja Nyikickaja utcai szecessziós palotájának valamelyik raktárszobájának valamelyik fiókjában.

Feltételezhető, hogy ugyancsak Moszkvában van, ott lappang valahol Csontváry Leninje is. A festő majdnem fő műve. Igen, az életmű csúcsa lett volna, ha elkészül a Nagy Apoteózis. A művészettörténet A magya­ rok bejövetele címen tartja számon a ma már csak egyetlen rossz minőségű reprodukció alapján tanulmányozható sokalakos szénrajzot, amelynek egyik főszereplőjéről azt sejtem, magát Lenint ábrázolja.

Dehogy sejtem, állítom, elvégre nem művészettörténeti disszertációt írok, hanem egy regény fejezetét szerkesztem ráadásul egy regény kimaradó fejezetétszóval a tétel a következő: Csontváry Kosztka Tivadar magyar festő a Caprin időző orosz emigránsok között találkozott Leninnel, le is rajzolta, és a rajz alapján később bekomponálta őt A magyarok bejö­ vetele címmel tervezett panorámaképe szénvázlatába.

Odarajzolhatta volna persze a korabeli újságok fényképei alapján is, hiszen például Ferenc Józsefet is lemásolta azt a fotóját, amelyen éppen hadüzenetet fogalmaz Szerbia ellenneki azonban megvolt Lenin első kézből, ha tetszik, személyesen is.

Tudomásunk szerint Lenin kétszer is megfordult Caprin, először áprilisában azon az irodalminak nevezett, ám nagyon is politikai színezetű összejövetelen vett részt, amelynek során sakkasztalhoz ült Alekszandr Bogdanovval, hogy jelképesen eldöntsék, ki legyen a bolsevik párt első embere a játszma alakulásáról, a kibicelő kommunistákról, valamint a világtörténelemről szól a fentebb már emlegetett Sakkparti a szigeten.

Másodszor nyarán, júniusban járt ott, ekkor már inkább kikapcsolódni jött, vagy talán jutalmazni magát, Csontváry Kosztka Tivadar: A magyarok bejövetele című szénrajz központi alakja.

Csontváry igencsak komolyan vette a Esetünkben ez annyit tesz, hogy hosszú időt töltött a szigeten, a Faraglioni-sziklák előtti partszakaszon, ami pár száz méterre van csupán a Villa Blaesustól, Gorkij körpanorámás villájától, és mivel minden visszaemlékezés szerint elég feltűnő jelenség volt, nemcsak ő figyelhetett föl az oroszokra, hanem azoknak is föl kellett figyelniük őrá.

És ott volt ugyebár a jókora méretű kép: 70× cm, amit nehéz lett volna nem észrevenni. A papagáj miatt Gorkijt már jól ismerte és szemet szúrhatott neki az író társaságában megjelenő hegyes szakállú kopasz ismeretlen is, vagy talán az kérdezett rá, ki ez a különös alak, aki ilyen érdekes akcentussal töri az orosz nyelvet?

Lenin inkább Uljanovként mutathatták be valószínűleg nem volt olyan szolgálatkész modell, mint Gorkij madara, és ahogy a fotózásnak, úgy a rajzolásnak sem örült, konspirációs alapkövetelménynek tartotta, hogy minél kevesebb dokumentum maradjon róla, ezért, ha nem is akadályozta meg Csontváryt egy-két gyors kroki felvázolásában, de modellt biztosan nem ült egy portréhoz.

Hölgyek keresnek forró szex columbus georgia 31903

Csontváryt akkor még nem a hírnév, hanem a karakter érdekelte — és legfőképp a szemek. Az a lenini tekintet izgatta, amely mindenkit lenyűgözött, de amelynek szuggesztivitását sem az objektivitásukkal dicsekvő fényképészek, sem az idealizálásra biztatott festőművészek nem tudták úgy megörökíteni, mint ő.

Lenin szemeiről, a lenini nézésről könyvek szólnak, szinte. Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét fölfelé, a másikat lefelé fordítja. Tavaly nyáron a párizsi állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre megvan Lenin szeme színe!

A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, L ­ eniné viszont szúrósabb és kék szikrák pattannak elő belőle. Alighanem a szemek, a különös tekintet alapján szokták önarcképnek hinni a Bejövetel tevegelő figuráját, mert való igaz, a kopasz fej és a hegyes szakáll mellett Csontváry arcának is a szemek adtak karaktert, a tekintete volt a legjellegzetesebb tulajdonsága.

Ahhoz persze, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, nem elég a formai hasonlóság, tudnunk kellene, hogy mit keres Uljanov—Lenin egy magyar történelmi pannón.

Csontváryt ösztönösen vonzották a spirituális áramlatok, majd tudatosan is kereste a kapcsolatot velük. Érdeklődött a Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor felhagyott a gyógyszerészettel és angyali elhívásra festővé vált, gácsi patikáját épp egy teozófus bérlőre bízta, akitől aztán útmutatást kapott a továbblépéshez, sőt alighanem szakirodalmat is.

Hallott például a Teozófiai Társaságot létrehozó ­Jelena Blavatszkajáról és megtudta, hogy leginkább az orosz értelmiség körében terjednek a tanai. Talán az istenépítés tana lehetett az, amit többé-kevésbé felfogott, azt is csak azért, mert többször elismételték: istencsinálás, istenteremtés, istenépítés…, érti Kosztka úr: bogosztroityelsztvo.

Bogdanov: Isten nyilvánvalóan létezik, elvégre nem lehet olyan megátalkodott, hogy elhitesse velünk a létezését, ha nem is létezik.

Talán csak Bogdanov tartott ki: az empiriokriticizmusról terjesztett sok hazugságnak a fele sem igaz.

De csodáljuk-e, hogy Csontváry messiást látott Leninben, amikor az egyik első kezébe akadó újságban, az Est karácsonyi számában is Új Megváltóként dicsőítették Pásztor Árpád Lenin című költeménye.

A magyar újságokban megjelenő első Lenin-képek alapján nem is volt olyan könnyű azonosítania a Caprin lerajzolt férfit a forradalmárral.

Tudomásunk szerint a legelső Magyarországon publikált Lenin-képek szintén rajzok voltak, az egyik a Mátyás diák című élclap Mindkettőt Jeney Jenő Béla rajzolta.

A Mátyás diák címlapján a whiskyt ivó John Bull Anglia jelképe a A Bolond Istók karikatúráján is ugyanők vannak, ugyanúgy néznek ki, csakhogy ott Lenin egy lovon ül és olajágat lenget.

A következő kép is karikatúra, a Mátyás diák december 4-i számában jött ki, a címe Betle­ hem.

A jászolban fekvő kisdedet — a Békét — két pásztor imádja, Trockij és Lenin.

Ezen már karakteresebbek a szereplők, Trockijon ott a jellegzetes csíptető és Lenin állán a hegyes kis szakáll, bár az azonosítást némileg nehezíti, hogy mindketten jókora kucsmát viselnek.

Két nap múlva, az Érdekes Újság december hatodiki számában ugyancsak kucsmás usánkás portré jelent meg Leninről, az alkotó itt sincs megnevezve, valószínűleg külföldről átvett kép, orosz művész munkája lehetett. Szintén az ­Érdekes Újságban, a december i számában Az orosz forradalom karikatúrákban című cikk illusztrációjaként jelent meg egy egész alakos Lenin-rajz, amely már többé-kevésbé felismerhetően mutatta a férfit, akivel Csontváry Caprin találkozott.

Szembenézőn, nyakkendősen, szakállasan és kopaszon, úgy, ahogyan megismerte. Ha voltak is kétségei, aznap eloszlott mind. Hogy ezeken kívül mit látott még Leninben, azt ugyan nem részletezte, de a forradalom vezetéséhez nyilván ugyanazok az ihletett tulajdonságok szükségeltetnek, mint amelyek.

A kép eszméjét hosszan érlelte, jelképesebb üzenetet szánt neki, mint a történelmi hűséget szem előtt tartó Feszty szánt a sajátjának. A visszaemlékezésben említett alkalmi kiállítás a pesti Városháza udvarán volt, a több papírlapból összeragasztott és a memoár szerint addig lefixálatlan szénrajzot ott fotóztatta le Gerlóczy Gedeon a többi nagy képpel együtt, mert a méretük miatt csak szabadtéren lehetett őket lefényképezni.

A Bejövetel alól kilátszó kövezet és egy belógó ablakkeret alapján saccolhatók meg a rajz méretei: kb. A fotón már meglehetősen rossz állagúnak tűnő rajz talán az idők során megsemmisült, talán a felszabadító szovjet seregek kárpótlásként vitték magukkal Budapest ostroma után higgyük-e, hogy azért, mert felismerték rajta Lenint?

Ki tudja? Valahogy idekerült még egy mondat a regényből, a Sakkparti a szige­ tenből, s ha már itt van, maradjon. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis az események regényes összegubancolása révén valósulhat meg.

Minden héten legalább egyszer beutaztam Budapestre és izgatottan érdeklődtem, megnézte-e valaki a munkáimat. Egyszer már a bejáratnál várt a teremőr néni, elmondta, egy úr többször is keresett, találkozni akart velem, sőt üzenetet is hagyott.

Ez még az a boldog kor volt, amikor nem volt telefonunk. A levélben rövid utalás volt a szkalalógiára és egy időpont, amikor újra fölkeresi a galériát. Fogalmam sem volt róla, mi a szkalalógia, de a megadott időben ott voltam. Kováts Ferenc Jr.

Hamarosan arra is fény derült, hogy a lépcsőkkel foglalkozó tudományokat nevezik szkalalógiának — elfelejtettem ugyanis mondani, hogy a tárlaton csupa lépcső szerepelt.

Vannak olyan férfiak néha abban reménykedem, talán nem épp Kováts Ferenc volt az utolsóakik oly magától értetődő természetességgel közlekednek a kultúra különböző területei közt, hogy föl sem tételezik, mások számára esetleg nehézségeket okoz ugyanez, s egyúttal oly kedves könnyedséggel tudják gombolyítani a beszélgetés fonalát, hogy társuk valóban megfeledkezik ezekről a bizonyos nehézségekről.

Ha Goethe került szóba, németül idézte, ha Dante, olaszul, s persze rézmetszésről, vitorlázásról, optikáról is folyt a beszélgetés, mindez azonban már a vári lakásban a többszörösen prolongált sztrapacska fölött és két pazar Piranesi-metszet alatt történt, ahol mellesleg megismerkedhettem egy hatalmas Mátyás király kori szekrény taralmával, tudniillik a foglalkozására nézvést tüdőgyógyász Kováts Ferenc junior képzőművészeti munkásságával is.

Egyúttal megkezdődött szkalalógiai nevelésem: Feri bátyám ellátott a Németországban megjelenő ­Scalalogia. Boldogult, szkalalógiával eljegyzett ifjúságom már a múlté, Kováts Ferenc és Friedrich Mielke pedig rég beszüntették posztgraduális képzésemet, egy ideje a nubológiára szakosodtak, azaz komoly arccal fütyörésznek valami távoli fellegen.

De vissza a reneszánsz szekrény tartalmához! Amit a művészettörténészek is tudhatnak: Kováts Ferenc Jr.

Pállal, Barcsay Jenővel, s miközben ösztöndíjasként világhírű orvosprofesszorok mellett dolgozott, a Római Magyar Akadémián Buday György, a korszak legnagyobb grafikusa osztotta meg vele a műtermét.