Elégedetlen lányok Quakers Hill

Elégedetlen lányok Quakers Hill Ez a valamikor széles körben olvasott szerz sokak számára ma már csak egy régi vágású, konzervatív író, akit jobb híján irodalmár filozófusnak, vagy filozofikus költ nek neveznek. Emlékkő azoknak, akik meghaltak a Eureka Stockade ben. Kitörése Lamington-hegy. Az asszociáció és a gyönyör fogalmai nélkül a szépségr l sem tudnánk beszélni.

  • Szexuális irányultságom:
  • Man
  • Mi a nemem:
  • Női
  • Testtetoválások:
  • Nincs

Stratégia és taktika A stratégiai cselekvés a cselekvés egy módja, nem pedig a cselekvés alternatívája.

A szándékos cselekvést jelenti, a célokat szem előtt tartva, szemben a megszokásból vagy érzelmi felindulásból végrehajtott akciókkal.

A stratégia kigondolása folyama- tos tevékenység. Nem elég elkészíteni egy stratégiai tervet egy kampány kezdetekor, és aztán követni.

A tervezés segít a közösségszervezőknek eljutni egy közös vízióhoz arról, hogy merre szeretnének tartani, és hogyan akarnak eljutni odáig.

Ám az igazi akció a stratégiában, ahogyan azt Saul Alinsky közösségszervező14 megfogalmazta, a többi szereplő, az ellenfelek és a véletlen események reakciójában van.

Bár a stratégiai cselekvés a jövőre irányul, a jelenben történik. Amikor straté­giát készítünk, a jövőnek adunk hangot a jelenben. Amikor nem készítünk stratégiát, az gyakran nem azért van, mert nem tudjuk, hogyan kell, hanem mert a stratégiai ter- vezés nagyon nehéz.

Amikor el kell döntenünk, hogyan használjuk fel véges erőfor- rásainkat, a jelenlegi tagjaink hangja a legerősebb, miközben a jövő közösségének tagjai hallgatnak.

A stratégia vezetői feladat, részben azért, mert valódi bátorságot igényel: a vezetőknek tudniuk kell nemet mondani a jelenlegi igényekre, és hitet kell tenniük egy bizonytalan jövő mellett. Lehet, hogy döntéseink meghozzák a remélt eredményt, ám az is lehet, hogy nem.

Ha a jövőt próbáljuk alakítani, akkor lehet, hogy olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek a jelenben nem kis kockázattal járnak.

A stratégiát a könnyebb megértés érdekében három elemre bonthatjuk: a célzás- ra, az időzítésre és a taktikákra. A célzás azt jelenti, hogy kigondoljuk, hogyan lehet korlátozott erőforrásainkat arra a tevékenységre összpontosítani, amely a legjobb eredménnyel kecsegtet, különös tekintettel a közösségre, az ügyekre és az ellenfelekre.

Provokatív kampányairól és meghökkentő taktikáiról vált híressé.

Munkásságával kapcsolatban lásd a kötetben szereplő Saul D. Alinsky: A hatalom folyamata című könyvrészletet és Susan Stall és Randy Stoecker: Közösségszervezés vagy szerveződő közösség? A társadalmi nem és a képessé tétel művészete című tanulmányát. Ha bölcsek vagyunk, kezdetben azt a taktikát al- kalmazzuk, amely olyan erőforrásokat teremt, melyek nagyobb cselekvőerőt adnak a következő lépésekhez.

A másik időzítési kérdés az, hogy mikor konfrontálódjunk az ellenfelekkel, illetve ha a kampány az együttműködésen alapul, mikor nézzünk szembe a legnagyobb kihívással.

Alinsky azt írja, fontos, hogy soha ne keressünk olyan összetűzést, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. A taktikák15 olyan konkrét tevékenységek, melyeken keresztül a stratégiánkat al- kalmazzuk. Összhangban kell lenniük az erőforrásainkkal, de ki kell, hogy dombo- rítsák azokat az erőforrásokat, amelyekben ellenfelünk hiányt szenved.

Saját erős- ségeinkre és ellenfelünk gyengeségeire épülnek. A közösségünk tapasztalati körén belülre, míg az ellenfél tapasztalati körén kívülre esnek. Egyesítik a közösséget, de megosztják az ellenfelet.

Összhangban vannak a céljainkkal. Békés célok elérése ér- dekében erőszakos taktikákat alkalmazni visszatetsző, csakúgy, mint azok a célok, amelyek az emberek képessé tételéről szólnak, de a pénz mozgósítására alapoznak.

A jó stratégia kreatív folyamat, melynek része, hogy megtanuljuk, hogyan tud- juk elérni a céljainkat, miközben folyamatosan alkalmazkodunk a változó körülmé- nyekhez. Megalkotásában olyanok vesznek részt, akiknek sokrétű tapasztalatuk van, akik a legapróbb részletig ismerik a helyzetet, ugyanakkor azt is megtanulták, hogy nem csak egyféleképpen lehet látni a dolgokat.

A jó stratégák mindent megtanultak a fákról, amit csak tudni lehet róluk, de el tudják képzelni az egész erdőt is.

A civil szervezeteknél a jó stratégia megalkotásának kulcsfontosságú eleme az az együtt- gondolkodási folyamat, amelynek során a stratégia létrejön. Minél inkább részt vesz valaki a stratégia kialakításában, annál elkötelezettebb lesz annak megvalósításában.

Bár a jó stratégia lehet egy stratégiai lángelme szüleménye is, általában inkább egy jó csapat stratégiázó munkájának az eredménye. Akció, tervezés és stratégia Az egyik megközelítés szerint akkor tudunk megvalósítani dolgokat, ha felmérjük a környezetünket, készítünk egy tervet, akcióba lépünk, majd kiértékeljük az akci- ónkat, módosítjuk a tervet és így tovább.

A valóságban azonban a folyamat messze nem ilyen módszeres. Néha csak az után értünk meg valamit annyira, hogy értel- mes tervet tudjunk készíteni, miután már akcióba léptünk.

Azoknak a diákoknak, akik az első szegregációellenes ülősztrájkokat tartották ban az észak-karolinai Greensboróban, nem volt kidolgozott stratégiai tervük azzal kapcsolatban, hogyan indítanak el akciójukkal egy egész diákmozgalmat. Jane Addams16 Néha csakis a cselekvés révén jövünk rá, hogy mit lehet megvalósítani, különösen ha társadalmi változásról van szó.

Egy mindenre kiterjedő közösségszervezési stratégia a következő három kérdés- re ad választ: Hogyan építünk kapcsolatokat, hogyan értelmezzük, amit csinálunk, és hogyan csináljuk? César Chávez17 munkásmozgalmi vezető egyik első gyűléséről szóló beszámolójának segítségével bepillantást nyerhetünk egy akcióprogram elkészí- tésének folyamatába.

Cháveznek nyilvánvalóan volt már elképzelése arról, merrefelé haladhatna a szerveződés.

A beszélgetés során azonban kiderült, hogy azokat, akik eljöttek a gyűlésre, elsősorban a temetkezés és a hitel érdekli. Chávez rávezette őket, hogy fontolják meg, segítene-e rajtuk, ha létrehoznának egy életbiztosítási rendszert és egy hitelszövetkezetet.

És hogyan lehetne ezeket a célokat elérni? Minden részt- vevő már aznap este belekezdhetett úgy, hogy kitöltött egy tagsági kártyát, vagy úgy, hogy elkötelezte magát amellett, hogy tart egy találkozót a barátainak. Így az akció- program céljai a közösség érdeklődéséből bontakoznak ki, a tervezett lépések pedig megfelelnek a rendelkezésre álló erőforrásoknak.

Ami azon a gyűlésen történt, arra is rávilágít, hogyan lehet a szűk látókörű egyéni érdekeket a szélesebb körű közös- ségi cselekvés alapjává formálni. Ezeket a taktikákat lehet alkalmazni olyan együttműködésen alapu- ló célok eléréséhez, mint például egy hitelszövetkezet, egy életbiztosítás vagy egy szövetkezeti óvoda.

Lehetséges például, hogy ez a taktika idővel elvezet oda, hogy a városvezetés pénzt különítsen el; vagy hogy egy munkaadó megemelje a béreket; akár hogy a kongresszus megszavazzon egy törvényt; bár ezeknek a céloknak az el- éréséhez nyomásgyakorlásra, politikai tevékenységre vagy gazdasági mozgósításra is szükség lehet.

A követelésérvényesítő akció egy példája, mikor arra mozgósítunk, hogy egy egyetem elindítson egy kisebbségi tanulmányok kurzust. Ha azonban a közösségen kívülről származnak az erőforrások, az gyakran azt jelenti, hogy azoknak tartozunk elszámolással, akik rendelkezésünkre bocsátották őket, és ez korlátozza szabad felhasználásukat.

Hasonlóképpen, ha olyan taktikákat eszelünk ki, melyekhez sok pénzre van szük- ség, miközben nekünk sok emberünk van, ez komolyan korlátozhatja azt, hogy mit tehetünk. Ha viszont akciótervünket olyan taktikákra alapozzuk, melyekhez embe- rek mozgósítására van szükség, ez közvetlenül meg tudja erősíteni az érintetteket, ugyanakkor lehetséges, hogy olyan taktikák használatára kell szorítkoznunk, me- lyekben az emberek hajlandók is részt venni.

Végül, különbséget kell tennünk azok között az akcióprogramok között, me- lyek erőforrásokat generálnak, és azok között, melyek erőforrásokat használnak fel. A szakszervezeti szerveződés esetében például minél sikeresebb a szakszervezet, és minél több tagja lesz, annál több tagdíjjal számolhat, annál több vezetői készséget fejlesztett ki a tagjai között, és annál több emberi és anyagi erőforrással rendelkezik.

Hasonlóképpen, amikor helyi szerveződések felújító munkálatokat végeznek a tagjaik egyházközségeiben, emberi és anyagi erőforrásaik megerősödnek.

Ezzel szemben a pályázati támogatásra alapuló akcióprogramok gyakran nem termelnek új erőforrá- sokat a kivitelezett munka során, és folytonos függésben tartják magukat.

Minél szé- lesebb körű a lehetőség a cselekvésre, annál nagyobb lesz a részvétel és a felelősség. Ezzel a gazdasági nyomásgyakorló eszközzel sikerült a cégeket jobb munkakörülmények és magasabb bérek beve- zetésére kényszeríteni. Az áldozatot is meg lehet osztani sok ember között.

Minél szélesebb körben oszlik meg, annál többeknek nem mindegy, hogy mi lesz a végeredmény. A bojkott erre is kiváló példa. Amikor az összes áldozatot egy-két ember hozza, ők hamar kiégnek, és mindenki őket hibáztatja, ha bármi balul sül el.

A közös áldozatvállalás kéz a kézben jár a közös sikerélménnyel. Ha sok ember- nek van lehetősége hozzájárulni az erőfeszítésekhez, részesülnek a sikerekből is. Ez az ő győzelmük, nem másé. Ez cserébe a motivációt és a jogosultság érzetét adja, ami megkönnyíti az elszámoltathatóságot.

Nem létezik helyes és helytelen válasz arra a kérdésre, hogy mi a megfelelő kap- csolat az erőforrások és a cselekvés között, azonban ha tudatos döntéseket szeret- nénk hozni egy olyan szervezet felépítéséről, melynek esélye van elérni a céljait, el- engedhetetlen, hogy megértsük ezt a kapcsolatot.

Ez azt jelenti, hogy a közösség- szervezőknek meg kell tanulniuk delegálni. Könnyebb megengedni, hogy mások is felelősséget vállaljanak, ha az alábbi hét tényezőt figyelembe vesszük: 1. Kockázat: Kockáztassunk meg kisebb kudarcokat egy projekt kezdetén, hogy elkerüljük a későbbi nagy kudarcokat!

Kiválasztás: Azáltal fejlődik az emberismeretünk, hogy kockázatot vállalunk, döntéseket hozunk, sikereket és kudarcokat élünk át, majd okulunk ezekből a tapasz- talatokból. Minél több tapasztalatra teszünk szert emberek kiválasztásában, annál jobb lesz az ítélőképességünk.

Motiváció: Amikor keresünk valakit, aki felelősséget vállalna, ne tegyük a fel- adatot könnyebbé, aztán még könnyebbé, aztán még könnyebbé… amíg végül sem- milyen felelősség nem marad.

A kihívást éppen az jelenti, hogy megtanuljunk em- bereket motiválni arra, hogy vállalják a feladat elvégzéséhez szükséges felelősséget. Felelősség: A delegálás nem feladatok kiosztását jelenti, hanem a felelősség fel- ajánlását.

Támogatás: Miután valaki felelősséget vállal, a szervezőnek fel kell ajánlania annyi támogatást, amennyi a feladat sikeres elvégzéséhez szükséges. Ehhez meg kell tanulni, hogyan tudjuk úgy felajánlani a támogatásunkat, hogy közben nem vesszük vissza a felelősséget.

Elszámoltathatóság: A delegálás csak akkor valódi, ha az illető egyértelműen elszámoltatható a felelősségért, amit vállalt. Az elszámoltatásnak rendszeresnek, konkrétnak és időszerűnek kell lennie.

Az elszámoltathatóság értelme nem az, hogy rajtakapjunk és megbüntessünk embereket, hanem hogy megtudjuk, milyen ered- ményeket hoz a munkájuk, hogy mindenki tanulhasson belőle. Felhatalmazás: Senkitől nem lehet elvárni, hogy felhatalmazás nélkül vállal- jon felelősséget. Egy közösségi vezetőkben gazdag szervezet létrehozásához arra is szükség van, hogy tudatos stratégiánk legyen a közösségi vezetők kiválasztására hogy legyenek lehetőségek, amikor a vezetők feltűnhetneka közösségi vezetők bevonására hogy legyenek lehetőségek, amikor a vezető szerepet el lehet nyerniés a közösségi veze- tők képzésére hogy a vezetőknek legyen lehetőségük fejlődni.

A közösségi vezetők kiválasztásához meg kell őket találnunk. Kik azok az emberek, akiknek követőik vannak? Ki hoz magával másokat a találkozókra? Ki bátorít máso- kat a részvételre?

Kivel dolgoznak együtt szívesen mások? Ők azok, akik atlétikai csapatot edzenek, templomi szolgálatot végeznek, és más informális vezetői iskolákban is felbukkannak. A közösségi vezetők bevonásához arra van szükség, hogy lehetőséget adjunk em- bereknek szert tenni a vezető szerepre.

Mivel a közösségi vezetőket a követők hozzák létre, nem lehet őket kinevezni, és nem nevezhetik ki saját magukat sem. Ugyanakkor lehetséges olyan alkalmakat teremteni, melyek során emberek elvállalhatják a vezetés- sel járó feladatokat, és lehet őket támogatni abban, hogy megtanulják ellátni ezeket.

A közösségi vezetők képzéséhez arra van szükség, hogy a szervezet munkáját úgy szervezzük, hogy a lehető legtöbb ember számára adjon lehetőséget a vezetés megtanulására. Bár annak is megvan a kockázata, ha túl korán választunk ki embereket a szer- vezőbizottságban való részvételre — különösen ha nem vagyunk elég körültekintők, és nem olyan embereket vonunk be, akiket az érintettek közösségi vezetőnek, vagy legalábbis potenciális közösségi vezetőnek tekintenek —, a közösségszervezők mégis gyakrabban követik el azt a hibát, hogy túl sokáig halogatják a bevonást.

Miután megalakítottuk a közösségi vezető csapatot, könnyebben ki tudjuk alakítani a rendszeres találkozók, a világos döntések és az át- látható felelősség rendjét, ami segíteni fog, hogy valóban véghezvigyünk dolgokat.

A projekttel a családon belüli erőszak3, a szexuális zaklatás és a gyermekek szexuális bántalmazása elleni mozgalmakban aktív nők igényeire válaszoltunk. Amikor megkérdeztük tőlük, hogy mit tehetnénk mi, férfiak, először azt a választ kaptuk, hogy alig győzik a bántalmazottakkal végzett munkát, miközben még az intézményeket is rá kell bírniuk arra, hogy foglalkozza- nak a problémával.

Azt is felvetették, hogy mivel az erőszakot túlnyomórészt férfiak követik el, a férfiakat férfi társaiknak kellene megszólítaniuk. Országszerte sok férfihoz eljutott ez a felhívás, akik ennek hatására különböző in- tervenciós programokba kezdtek.

Egyénileg vagy kis csoportokban dolgoztak együtt bántalmazó férfiakkal, és a cél az volt, hogy felhagyjanak erőszakos viselkedésükkel. Az Oaklandi Férfi Projekt tagjaiként részt vettünk ezekben a kezdeményezésekben, de úgy éreztük, hogy a férfierőszak felszámolásához többre van szükség ezeknél a csoportoknál.

Ahogy csaknem 30 évvel később körülnézek, sok menedékhelyet és szolgáltatást látok, amit a családon belüli erőszak áldozatai vehetnek igénybe, azonban férfierőszak elleni nagyszabású mozgalomból egyet sem. Az eredeti változat a következő kötetben jelent meg: Incite!

Boston, South End Press, A következőkben a külön jelzés nélküli lábjegyzetek a szerzőtől származnak. A szerk. A szervezet később képzési programokat is szervezett, amelyben nők és férfiak dolgoz- tak együtt. A szervezet formálisan ben szűnt meg.

Bevett fordítás még a ma- gyar szakirodalomban a párkapcsolati erőszak, amely a párok közötti erőszakhelyzetet fejezi ki, függetlenül attól, hogy családközösségben élnek vagy nem. A nagyobb cél szem elől téveszté- se beszűkítette a férfiak látásmódját.

Ez a változás az erőszakellenes mozgalom más részeiben is bekövetkezett. A korábban az erőszakot elkövető intézmények megvál- toztatásáért küzdő aktivisták az áldozatokat ellátó feladatokra korlátozták tevékeny- ségüket.

Miért következik be ez a beszűkülés a közösségi munka oly sok területén? A szociális ellátás olyan egyéni szükségleteket elégít ki, melyek az intézményesített kizsákmányolás és erőszak személyes és pusztító hatásának következtében jelentkez- nek.

A társadalmi változásért végzett munka a kizsákmányolás és az erőszak kiváltó okait próbálja megszüntetni.

Ugyanakkor a társadalmi vál- tozáson is dolgoznunk kell, hogy olyan társadalmat hozzunk létre, amelyben intéz- ményeink és szervezeteink az egyenlőség és az igazságosság elve alapján működnek, ahol minden ember biztonságban érzi magát, megfelelő élelemhez és lakhatáshoz jut, minőségi oktatásban részesül, biztonságos és tisztességes munkája van, és képes részt venni az életét befolyásoló döntések meghozatalában.

Bár van némi átfedés a szociális ellátás és a társadalmi változást célzó munka kö- zött, a kettő nem feltétlenül jár együtt. Erőszakos világunkban az erőszakot túlélők sora végtelen, igényeik soha véget nem érőek.

Szervezeteink nehezen tudják előte- remteni az igények kielégítéséhez szükséges anyagi hátteret, biztosítani az emberi erőforrást és a fejlesztési lehetőségeket. Tevékenységünk alultámogatott, sőt erőfeszí- téseinket társadalmunk hatalommal és vagyonnal bíró tagjai egyenesen hátráltatják.

Elégedetlen lányok Quakers Hill fennkölt módon élünk, fennkölt dolgokban kell hinnünk.

Bár léteznek olyan csoportok, melyek egyszerre dolgoznak a társadalmi változásért, és nyújtanak szociális ellátást is, sokkal több olyan szervezet van, amely szociális el- látást nyújt, de a társadalmi változásért nem tesz. Mi több, sok ellátó kimondottan vagy akaratlanul a status quo fenntartásához járul hozzá.

Végtére is a nonprofit-ipa- ri komplexum4 nem létezne, ha nem volnának kétségbeejtő helyzetben élő embe- rek.

A nonprofit-ipari komplexum munkahelyeket teremt, és lehetőséget biztosít a szakmai fejlődésre. Eisenhower, az Ame- rikai Egyesült Államok elnökének es búcsúbeszédében használt katonai-ipari komplexum Military-­ Industrial Complex kifejezés ihlette.

Mindkét esetben különböző csoportokból álló, politikai, gazdasági dön- téshozói réteg együttműködéséről van szó, akik a hasonló érdekeik mentén befolyásolják a közpolitika irányát.

A kritikusok szerint a forrásokért versengő nonprofit szervezetek a szolgáltatásaikon keresztül árnyékállamot hoznak létre, és felmentik az államot a szociális feladatok elvégzésének felelőssége alól. A nonprofit szektor esetében az Egyesült Államokban különleges adózási szabályok segítik a civil szervezetek magánadományai- nak növelését, akik a források folyamatos elérése érdekében esetenként kénytelenek a céljaikat a donor igé- nyeihez szabni.

Mindez pedig a törődés és az aggodalom mázával vonja be a munkát finanszírozó uralkodó osztályt. Mindig fennáll annak a veszélye, hogy nem sikerül gondoskodni a megfelelő finanszírozásról. Az még na- gyobb kockázattal jár azonban, ha megkérdőjelezzük a fennálló rendet, és a prob- lémák gyökerével kezdünk el foglalkozni, mert így elveszíthetjük az eddig felépített támogatói bázisunkat.

Írásomban ezt a paradoxont járom körül, és megvizsgálom, mit tehetnek az aktivisták, amikor a nonprofit-ipari komplexum ártalmas hatással van a tartós társadalmi változásért folytatott munkájukra.

Az Egyesült Államokban a lakosság 1 százaléka rendelkezik a nettó pénzvagyon5 mintegy 47 százalékával, az utánuk következő 19 százaléké a pénzvagyon további 44 százaléka. Mindez azt jelenti, hogy a lakosság 80 százalékának marad a pénz 9 százaléka.

Apa abba már sosem ment bele, hogy a fia ezt a részt is elgyakorolja vele. Az ifjú titán és a felnőtt férfi azonban egyvalamiben egyetértett: semmi sem lesz könnyű vagy kellemes, ha erre kerülne a sor, és természetesen arra sincs semmi garancia, hogy bármelyikünk élve megússza. De ha megtörténik a legrosszabb, legalább van egy tervünk.

A káosz és a spontaneitás iránti, velem született ellenszenvem apránként eloszlott, annyi időt töltöttem apámmal a választókörzeti látogatásai során, amihez hozzájöttek a hétvégi kiruccanásaink, amikor beugrottunk a nagynénikhez, nagybácsikhoz és unokatestvérekhez, és órákon át a grillezés sűrű füstjében ücsörögtünk, vagy rohangáltunk a környékbeli gyerekekkel egy idegen környéken.

Édesanyámnak hat testvére volt. Apám öt testvér közül a legidősebb. Anya rokonai jobbára Southside-nál gyűltek össze, nem messze tőlünk — vonzotta őket nagyapám főztje, a rendszeres whistjátszmák és a vidáman harsogó dzsessz.

Southside olyan volt számunkra, mint egy mágnes. Soha életében nem bízott a saját udvarán kívüli világban — elsősorban szerettei épségéért és egészségéért aggódott —, és ennek következtében az összes energiáját abba ölte, hogy olyan közeget hozzon létre, ahol mindig mindenki megtömheti a hasát, és jól érzi magát.

Talán abban reménykedett, hogy akkor sosem akarunk majd elköltözni. Még egy kutyust is szerzett nekem, egy barátságos, fahéjszínű német juhászkutyát, akit Rex névre kereszteltünk.

Anyám határozott tiltakozására tekintettel Rex nem lakhatott nálunk, de rendszeresen meglátogattam Southside-nál, leheveredtem a földre, a kutyus puha bundájába temettem az arcom, és figyeltem, ahogy a farkincája megmegkoppan a padlón, valahányszor Southside elment mellette.

Nagyapa Rexet is ugyanúgy elkényeztette, mint engem: étellel, szeretettel és türelemmel halmozott el minket, afféle néma, őszinte könyörgésként, hogy soha ne hagyjuk el. Apám családja ezzel szemben a South Side tágabb körzetében lakott szétszórtan, rengeteg másodnagynénivel és harmad-unokatestvérrel, emellett néhány hébe-hóba felbukkanó személlyel, akiknek vér szerinti kötődése homályba veszett.

Ott keringtünk közöttük. Az utcán sorakozó fák száma alapján próbáltam némán kitalálni, hová tartunk. A szegényebb környékeken sokszor egyetlen fa sem volt.

Ám apám számára mindenki rokonnak számított. Elmosolyodott, amikor megpillantotta Calio bácsikáját, a vékony, hullámos hajú kis embert, aki úgy nézett ki, mint ifj. Sammy Davis, és szinte mindig részeg volt. Rajongott Verdelle nénikéjéért, aki egy elhanyagolt emeletes házban lakott nyolc gyermekével a Dan Ryan autópálya mellett, és mint Craiggel megtudtuk, ezen a környéken a túlélés szabályai egészen mások voltak.

Vasárnap délutánonként rendszerint mind a négyen megtettük a tízperces autóutat észak felé a Parkway Gardensbe, hogy apám szüleivel ebédeljünk, akiket Dandynek és Nagyinak neveztünk, illetve apám három fiatalabb testvérével, Andrewval, Carletonnal és Francescával, akik több mint egy évtizeddel apám után születtek, ezért inkább bátyánknak és nővérünknek tűntek, mint nagybácsinak és nagynéninek.

Azt hiszem, apám is inkább apának, mint bátynak számított hármójuk életében, tanácsot adott nekik, és készpénzt csúsztatott a markukba, amikor épp arra volt szükségük. Francesca okos volt és csodaszép, és néha megengedte, hogy megfésüljem a hosszú haját. Andrew és Carleton a húszas éveik elején jártak, és káprázatos nagymenők voltak.

Trapéz szárú nadrágot és garbót hordtak. Craiggel órákat töltöttünk el a lakásuk végében lévő szobájukban, és igyekeztünk magunkba szívni a vagányságukat. A nagyapám, akit szintén Fraser Robinsonnak hívtak, határozottan unalmasabb társaság volt, igazi szivarozó patriarcha, aki csak ült a hátradönthető fotelban, nyitott újsággal az ölében, miközben az esti híradó üvöltött a televízióban.

Dandyt minden idegesítette. Felháborodott a szalagcímeken, a tévé által bemutatott világhelyzeten, a fiatal fekete férfiakon — boo-boonak hívta őket —, akik az ő szemében csak céltalanul lődörögtek a környéken, és rossz fényt vetettek a feketékre. Veszekedett a televízióval. Veszekedett nagyanyámmal is, ezzel a jámbor, halk szavú teremtéssel, a hívő kereszténnyel, akit LaVaughnnak hívtak.

Ezeknek az asszociált érzéseknek a lecsillapodott visszaver Elégedetlen lányok Quakers Hill tovább élnek az agyunkban és megváltoztatják jelenlegi benyomásainkat.

A szüleimtől az ő tiszteletére kaptam a Michelle LaVaughn Robinson nevet. Napközben nagyanyám rátermetten igazgatott egy virágzó keresztény könyvesboltot a South Side túlsó felén, de Dandyvel töltött szabadidejében megadásba kényszerült, amit én már kislány koromban is zavarba ejtőnek találtam.

Főzött nagyapámra, elviselte panaszáradatát, és semmit sem mondott a saját védelmében. Már fiatalon is azt éreztem, hogy van valami nyugtalanító nagyanyám Dandyvel szembeni hallgatásában és passzivitásában. Anyám szerint én voltam az egyetlen a családban, aki visszabeszélt Dandynek, amikor kiabált.

Rendszeresen megtettem, egészen kicsi koromtól kezdve, hosszú éveken át. Egyrészt mert megőrjített, hogy nagyanyám nem áll ki magáért, másrészt meg azért, mert mindenki más elhallgatott nagyapám közelében, és legutolsósorban azért, mert épp annyira imádtam Dandyt, mint amennyire bosszantott.

A makacssága ismerős volt, ezt a tulajdonságát én is örököltem, bár reméltem, hogy kevésbé kellemetlen formában.

Dandyben volt lágyság is, de csak kósza pillanatokban értem tetten. Gyengéden megnyomkodta a nyakamat, amikor a fotelja lábánál ültem. Elmosolyodott, amikor apa valami vicceset mondott, vagy valamelyik gyereknek sikerült egy választékos szót belecsempésznie a beszélgetésbe.

Aztán valami kibillentette, és megint háborogni kezdett. Vagy: — Ne legyél olyan undok a Nagyival! Az erre kapott válasz egyszerre volt összetett és roppant egyszerű. Maga Dandy válasz nélkül hagyta, épp csak mogorván megvonta a vállát, amikor beleavatkoztam a dolgába, és folytatta az újságolvasást.

Otthon azonban a szüleim igyekezték megmagyarázni. Dandy Dél-Karolina Low Country régiójából származott.

Georgetown párás tengeri kikötőjében nőtt fel, ahol hajdanán több ezer rabszolga robotolt a kiterjedt ültetvényeken.

Rizst és indigót takarítottak be, és gazdaggá tették uraikat. Nagyapám, aki rabszolgák unokájaként, ben született, egy malommunkás fia volt, és a család tíz gyermeke közül a legidősebb.

Jó felfogású, intelligens fiúcska volt, a Professzor becenevet kapta, és már korán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyetemre megy.

Ám nem csupán fekete volt és szegény családból származott, hanem épp a nagy gazdasági világválság idején lépett férfikorba.

Miután befejezte a középiskolát, Dandy egy fűrészmalomban vállalt munkát, de tudta, ha Georgetownban marad, akkor sosem nyílik számára más lehetőség.

Öt évtized leforgása alatt hatmillió déli fekete költözött át a faji elnyomás elől menekülve északi nagyvárosokba, ahol az iparban próbáltak elhelyezkedni. Ha ez egy amerikai álom típusú történet lenne, akkor Dandy, aki az as évek elején érkezett meg Chicagóba, jó állást talált volna, és onnan útja az egyetemre vezetett volna.

Ám a valóság egészen máshogy festett. Mint kiderült, munka alig akadt, részben amiatt, mert bizonyos nagy chicagói gyárak rendszerint inkább európai bevándorlókat vettek fel, mint afroamerikaiakat. Dandy minden munkát elvállalt: a bowlingpályán bábukat állítgatott fel, és szabadúszó ezermesterként próbált boldogulni.

Fokozatosan egyre alább adta az igényeit, lemondott az egyetem gondolatáról, és kitalálta, hogy helyette kitanulja a villanyszerelő-szakmát. Ám hamarosan ez az álma is köddé vált. Ha valaki villanyszerelőként akart dolgozni vagy épp acélmunkásként, ácsként, vízvezeték-szerelőként bármelyik nagyobb chicagói munkaadónál, akkor szakszervezeti tagnak kellett lennie.

Ha viszont az illető fekete volt, valószínűleg sosem jutott tagsági könyvhöz. A diszkriminációnak ez a formája többnemzedéknyi afroamerikai sorsát pecsételte meg, köztük a családom számos férfitagjáét: korlátok közé szorította a jövedelmüket, a lehetőségeiket és végül a törekvéseiket is.

Szakszervezeti tagság híján Southside sem dolgozhatott asztalosként a nagyobb építtető cégeknél, amelyek, hála a hosszú távú projekteknek, kiszámítható fizetést adtak volna. Terry bácsikám, Robbie férje, ugyanezért hagyott fel a vízvezeték-szerelői szakmával, és lett helyette Pullman-hordár.

Aztán ott volt Pete bácsi, anyám rokona, aki nem tudott belépni a taxisok szakszervezetébe, ezért inkább illegálisan taxizott: a West Side kevésbé biztonságos részein vett fel utasokat, ott, ahová a rendes taxik nem szívesen mentek.

Mind kimagaslóan intelligens, egészséges férfiak voltak, akik nem jutottak stabil, jól fizető álláshoz, emiatt nem tudtak saját házat venni, a gyerekeiket egyetemre járatni, sem a nyugdíjukra félretenni. Tudom, mennyire fájt nekik, hogy így félrehajították őket, és olyan állással kellett beérniük, amelyhez túlképzettek voltak, és kénytelenek voltak nézni, ahogy a munkahelyen a fehérek átugranak felettük, miközben nemritkán ők tanították be az új alkalmazottakat, akikről tudták, hogy egy napon a főnökeik lesznek.

És ez mindannyiukban legalábbis némi neheztelést és bizalmatlanságot szült: sosem lehetett tudni, hogy mások milyennek gondolják az embert. Ami Dandyt illeti, az ő élete nem volt annyira rossz. Nagyanyámat a South Side-on ismerte meg, ahová istentiszteletre jártak.

Végül állást talált a szövetségi kormány közmunkaügyi hivatala Works Progress Administration által a válság idején létrehozott segélyprogramon keresztül, amely keretében képesítés nélküli munkásokat alkalmaztak az állami építkezéseken.

Később harminc évet húzott le postai dolgozóként, mielőtt nyugalomba vonult, méghozzá olyan nyugdíjjal, amely lehetővé tette, hogy a fotelja kényelméből szidja a tévében feltűnő boo-bookat.

Összesen öt gyermeke született, akik épp olyan okosak és fegyelmezettek voltak, mint ő. Nomenee, a másodszülött egyetemi diplomát szerzett a Harvard Üzleti Iskoláján.

Andrew mozdonyvezető, míg Carleton mérnök lett. Francesca egy ideig kreatív igazgatóként dolgozott egy reklámügynökségnél, de később felső tagozatos tanár lett.

Ennek ellenére Dandy képtelen volt belátni, hogy az ő erőfeszítéseinek közük van a gyerekei által elért eredményekhez. Ehelyett — ahogyan azt minden vasárnap láthattuk, amikor megérkeztünk a Parkway Gardensbe ebédre — nagyapám a saját összetört álmainak romjai közt élt megkeseredve.

A saját életemben is egyre több olyan kérdéssel találkoztam, amelyre nem tudtam azonnal választ adni. Az egyiket egy lány tette fel, akinek a nevére már nem emlékszem — távoli unokatestvérünk volt, akivel az egyik, tőlünk jóval nyugatabbra lakó nénikénk házának hátsó kertjében játszottunk.

Azok közé a rokonok közé tartozott, akikkel lazábban tartottuk a kapcsolatot, és akik olyankor kukkantottak be, amikor a szüleim látogatóba érkeztek. Miközben a felnőttek a konyhában kávéztak és nevetgéltek, mi is hasonlóan szórakoztunk odakint, amikor Craiggel csatlakoztunk a felnőttekkel érkezett aktuális gyereksereghez.

Időnként kínos volt ez a ránk erőltetett haverkodás, de általában jól alakultak a dolgok. Craig mindig pillanatok alatt eltűnt egy kosármeccs kedvéért. Én ugróköteleztem, vagy próbáltam beszállni a többiek közt folyó tréfálkozásba. Tíz év körüli lehettem, amikor az egyik nyári napon leültem a lépcsőre, és a velem egykorú lányokkal cseverésztem.

Mindannyiunknak copfba volt fogva a haja, rövidnadrágban voltunk, és csak el akartuk ütni valahogyan az időt. Miről is társaloghattunk? Bármi lehetett — az iskola, a bátyáink, egy hangyaboly a földön. Egyszer csak ez a lány, aki másod- harmad- vagy negyedunokatestvérem lehetett, oldalvást rám sandított, és épp csak egy kicsit csípősen nekem szegezte a kérdést: — Miért beszélsz úgy, mint egy fehér lány?

A kérdés egyenes volt, sértésnek szánta vagy legalábbis kihívásnak, de legalább szívből szólt. Bujkált benne valami mindkettőnk számára zavarba ejtő. Ugyan rokonok voltunk, de mintha két külön világból származtunk volna.

De tudtam, mire céloz. Le sem tagadhattam, hiába próbálkoztam meg vele épp az imént. Valóban másképp beszéltem, mint számos rokonom — ahogy Craig is.

A szüleink belénk verték a megfelelő hanglejtés fontosságát, nem haraphattuk el a szavak végét, nem tűrtek semmiféle hányaveti ragozást. Azt tanultuk, hogy rendesen ki kell ejteni a szavakat. Szótárt vettek nekünk, és megkaptuk a teljes Encyclopaedia Britannica sorozatot, amely csupa aranyszínű betűvel nyomtatott gerinccel ott várt minket a szobánkba vezető lépcső mellett a polcon.

Valahányszor kérdés merült fel egy szóval vagy fogalommal, esetleg valamelyik történelmi eseménnyel kapcsolatban, a szüleink egyenesen azokhoz a kötetekhez irányítottak minket. Dandy is hatással volt ránk, pedánsan kijavította a nyelvtani hibáinkat, vagy ebéd közben ránk szólt, hogy artikuláljunk rendesen.

A cél az volt, hogy felülmúljuk önmagunkat, és előrébb jussunk.

Mindezt jó előre gondosan eltervezték. Erre ösztönöztek minket.

Nemcsak azt várták el tőlünk, hogy okosak legyünk, hanem azt is, hogy felvállaljuk az eszünket — hogy büszkék legyünk rá —, és ez megmutatkozott a beszédünkben is.

Mindez azonban problémákat is okozhatott. Egy bizonyos beszédmód — a fehér stílus, ahogyan egyesek nevezték — árulásnak hatott, fellengzősnek, mintha megtagadtuk volna a saját kultúránkat. Évekkel később, miután megismertem a férjemet — aki egyesek szemében túl világos, másoknak pedig túl sötét bőrű, aki úgy beszél, mint a Borostyán Liga3 egyik elit egyetemén képzett fekete hawaii férfi, és akit egy középosztálybeli fehér kansasi nő nevelt fel —, láttam, hogy ez a zavarodottság országos léptékben is jelentkezik, feketék és fehérek között egyaránt.

Mintha az emberek szükségét éreznék annak, hogy valakit a saját etnikumán belül helyezhessenek el, és frusztrációt okozna, ha ezt nem tudják könnyedén megtenni.

Amerika később ugyanezt a kérdést szegezte Barack Obamának, mint amit azon a napon, ott a lépcsőn öntudatlanul az én rokonom is nekem: Az vagy, aminek látszol?

Bízhatok benned vagy sem? A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam minél kevesebbet szólni az unokatestvéremhez. Elkedvetlenített az ellenségessége, de közben azt is szerettem volna, ha őszintének lát — nem olyasvalakinek, aki az előnyével kérkedik.

Nemigen tudtam, mit tegyek. Mindeközben hallhattam a konyhából kiszüremlő felnőttbeszélgetést, és ahogy a szüleim nevetése vidáman, hangosan zeng az udvar felett.

Figyeltem a bátyámat az izzasztó játék hevében, ahogy a többi fiúval a szomszéd utcasarkon kosarazik.

Úgy tűnt, mindenki beilleszkedett, kivéve engem. Ha visszagondolok akkori feszengésemre, már látom benne azt az egyetemesebb küzdelmet, amit akkor élünk meg, amikor össze kell hangolnunk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre akarunk tartani.

Ahogyan azt is látom: akkor még mindig igen messze voltam attól, hogy megtaláljam a saját hangomat. Mivel anyám nem dolgozott, és a közelben laktunk, rendszerint négy-öt másik lány társaságában hazamasíroztam, végig megállás nélkül beszéltünk, és alig vártuk, hogy elterpeszkedjünk a konyha padlóján, és társasozzunk, vagy az All My Childrent4 nézzük, míg anya szétosztotta közöttünk a szendvicseket.

Ekkor alakult ki az a szokás, amely végigkísérte az életemet: mindig ott volt mellettem a barátnőimből álló, lelkes, összetartó kör — a női bölcsesség fellegvára.

Ez a kis asztaltársaság ízekre szedte a délelőtti, iskolai történéseket, kiadtuk magunkból a tanárok iránt érzett haragunkat és kitárgyaltuk az összes fölöslegesnek tartott házi feladatot. A véleményünket nagyrészt közösen alakítottuk ki.

Istenítettük a Jackson 5-ot, de nem igazán tudtuk hova tenni a The Osmondsot. A Watergate-botrányon már túl voltunk, de egyikünk sem értette, mi történt valójában. Úgy tűnt, egy rakás öregember csak beszél a mikrofonba Washingtonban, egy rengeteg fehér épülettel és fehér emberekkel teli, tőlünk messze lévő városban.

Anyám eközben boldogan sürgölődött körülöttünk. Így könnyedén beleláthatott a világunkba. Míg mi evés közben pletykáltunk a barátnőimmel, ő ott volt csendesen, végezte az épp soron következő házimunkát, és nem is titkolta, hogy issza minden szavunkat.

A családomban, mivel négyen zsúfolódtunk össze alig nyolcvan négyzetméteren, amúgy sem sok privát terünk volt.

Ez azonban csak ritkán számított. Craig, akit hirtelen érdekelni kezdtek a lányok, időközben rászokott, hogy telefonálás közben magára csukja a fürdőszoba ajtaját, ilyenkor a kunkori telefonzsinór egészen kifeszült a konyhai csatlakozó és a fürdőszoba között a folyosón.

A Elégedetlen lányok Quakers Hill ihlette a valós eseményeket kényszerítette egy 29 éves Ida B.

Ami a chicagói oktatást illeti, a Bryn Mawr valahol a rossz és a jó iskolák között félúton helyezkedett el. Az es években tovább folytatódott a faji és gazdasági elkülönülés a South Shore-on, ami azzal járt, hogy az ottani diákok közössége évről évre egyre feketébb és szegényebb lett. Kis ideig létezett egy városi szintű integrációs mozgalom: busszal szállították a gyerekeket új iskolákba, ám a Bryn Mawr-os szülők ezt sikeresen leszerelték azzal az érvvel, hogy érdemesebb ezt a pénzt inkább az iskola fejlesztésére költeni.

Gyerekként nem érzékeltem, rossz állapotban vannak-e a létesítmények, vagy hogy mekkora jelentősége lehet, hogy alig maradt köztünk fehér gyerek. Az intézmény az iskola-előkészítőtől egészen nyolcadik osztályig fogadott diákokat, ami azt jelentette, hogy mire felső tagozatba kerültem, ismertem minden villanykapcsolót, minden táblát és a folyosó padlójának összes repedését.

Szinte az összes tanárt és a legtöbb gyereket is ismertem. A Bryn Mawr gyakorlatilag mintha a második otthonom lett volna.

Thomas Alexander szerint nem fogadhatjuk el azt Elégedetlen lányok Quakers Hill kritikát, mely rossz, vagy irodalmár filozófusnak bélyegzi Santayanát, amiért letért a professzionális akadémiai filozofálás útjáról.

Az iskolaigazgató, dr. Lavizzo gömbölyű, vidám férfi volt, afrofrizurája kopasz fejtetője mindkét oldalán kidudorodott. Az igazgató úr ideje nagy részét az épület főbejáratához közeli irodájában töltötte. A leveléből kitűnik, hogy pontosan értette, mi ellen emel szót.

A kudarc olyan érzés, amely jóval az előtt megjelenik, hogy valóban bekövetkezne. Kiszolgáltatottság, amely kéz a kézben jár a magunkkal kapcsolatos kételyekkel, és amelyet a — nemritkán készakarva szított — félelem később tovább növel.

Az ingatlanügynökök ragadozókként járták a South Shore-t, sutyorogtak a lakástulajdonosok fülébe, hogy adják el otthonukat, amíg nem késő, és ők segítenek nekik kijutni innen, amíg lehet.

A ki nem mondott üzenet az volt, hogy a kudarc egyre közeledik, elkerülhetetlen, sőt félig-meddig már itt is van. Az embert vagy maguk alá temetik a romok, vagy sikerül elmenekülnie.

Azt a szót használták, amelytől mindenki félt: gettó — úgy dobták be közéjük, mint az égő gyufát. Anyám ebből egy szót sem hitt el. Akkor már tíz éve lakott a South Shore-on, és még negyvenet maradt. Nem hitt a pánikkeltésnek, ahogyan immunis volt a sültgalambidealizmusra is.

Megrögzött realista volt, azt befolyásolta, amit lehetett. A Bryn Mawrban a szülői munkaközösség egyik legaktívabb tagja lett: segített pénzt gyűjteni új osztálytermi felszerelésekre, díszvacsorát szervezett a tanárok számára, lobbizott egy speciális, többosztályos terem létrehozásáért, amelybe a jobban teljesítő diákok kerültek.

Ez utóbbi erőfeszítés dr. Lavizzo ötlete volt, aki esti iskolában szerezte a PhD-képesítését pedagógiából, és egy olyan új módszert tanulmányozott, amely képesség, nem pedig életkor alapján csoportosítja a diákokat — vagyis közös osztályba helyezi az okosabb gyerekeket, hogy nagyobb tempóban tanulhassanak.

Az ötlet ellentmondásos volt, a kritikusai szerint antidemokratikus, mint ahogyan alapvetően az összes tehetséggondozó program is az. Azonban országszerte kezdett felerősödni ez a mozgalom, és a Bryn Mawrban töltött utolsó három évem alatt én is kedvezményezett voltam. Húsz, eltérő korú diák közé kerültem, saját osztálytermünk volt, elkülönítve az iskola többi részétől, saját csengetési renddel, ebédidővel, saját ének-zene és testnevelés-beosztással.

Különleges lehetőségeket kaptunk, például hetente ellátogattunk egy közösségi főiskolára, ahol haladó írásórán vehettünk részt, vagy a biológialaborban patkányt boncolhattunk.

Az órákon sok önálló feladatot kaptunk, saját célokat tűzhettünk ki, és a nekünk leginkább megfelelő tempóban haladhattunk.

A tanítás iránt elkötelezett tanárokat kaptunk, először Mr. Martinez, majd Mr. Bennett személyében, akik mindketten galamblelkű, jó humorú afroamerikai férfiak voltak, és nagyon odafigyeltek a diákjaik mondanivalójára. Egyértelműen érződött, hogy az iskola törődik velünk, és ennek köszönhetően szerintem mindannyian jobban igyekeztünk, és az önbecsülésünk is javult.

Az önálló feladatvégzés csak tovább erősítette a versenyszellemet bennem. Végigszáguldottam az óráimon, csendben számontartottam, hol helyezkedem el a társaim között a ranglétrán. Feljegyeztük a haladásunkat az írásbeli osztástól kezdve az algebra alapjaiig, az egyetlen bekezdés megírásától a komplett tanulmányok beadásáig minden témakörben.

Játéknak fogtam fel. És mint szinte minden gyerek minden játék esetében, én is akkor voltam a legboldogabb, ha megelőzhettem a többieket.

Az ebéd közbeni hírösszefoglalót délután egy második is követte, amelyet egy szuszra mondtam el, amint beléptem az ajtón, miközben ledobtam a táskám a földre, és nekiálltam elemózsia után kutatni.

Most jövök rá, hogy nem is tudom, anyám mivel foglalatoskodott, amíg mi iskolában voltunk, talán mivel gyermeki önzésemben soha nem kérdeztem meg. Nem tudom, miről gondolkodott, hogyan érezte magát hagyományos háztartásbeliként, aki nem munkahelyen dolgozik.

A letöltött októberas - keresztül Newspapers. Duster születetta cikk, egy dédunokája Ida B. The Washington Post "Retropolis" - történeti blog; online. Burgess, Katherine Wells -t -ben elűzték Memphisből.

Hamarosan saját szobra lehet ott. Követelte, hogy a fehér állampolgárok megtorolják a" fekete boszorkányt "a lincselések elleni írásai miatt.

Chicago Tribune. Cavna, Michael A Washington Post online. Chase, William Calvinszerk. Wells - Előadás".

A Washington Bee hetilap, szombat. Washington, DC : Bee Publishing. LCCN sn Collins, Sam PK Wells nevéhez fűződik". A washingtoni informátor. Az online kiadás itt CS1 maint: utóirat link Dickerson, Caitlin Padnani, Amisha Amy ; Bennett, Jessica szerk.

Wells, aki rasszizmust vállalt a mély délen, erőteljes tudósítással a Lynchingsről" online. Nők, akiket figyelmen kívül hagytunk a New York Times nekrológusainak évében.

A New York Times. Gates, Anita The New York Times National szerk. Lap júniuses. A cikk egy -es, Constant Star című zenei dráma áttekintése, amely CS1 maint: utóirat link Greene, Morgan Chicago Tribune online.

Grossman, Ron Heather-Lea, Patricia Addison County Independent.

Middlebury, Vermont. Hentoff, Nat Pasadena Star-News. Hineman, Brinley Wells Plaza "transzparenst, ahol Edward Carmack szobra állt, mielőtt a tiltakozók megdöntötték". The Tennessean online videó. Cleveland Gazette. Wells állampolgári jogok aktivistájának emlékére".

I Am Birmingham csak digitális hírek. Birmingham, Anglia : Adam Yosef. Jalabi, Raya The Guardian online. CBS News online videó és szöveg. A cikk linkje szöveget és videót is tartalmaz. CS1 maint: utóirat link "Miss B. Wells hamarosan férjhez megy". A Washington Post.

Archiválva az eredetiből Pratt, Gergely; Byrne, John Wells elkapja az utcáját - a városi tanács tiszteletére jóváhagyja a kongresszus átnevezését". A Chicago Tribune Lolly Bowean közreműködött.

Wells unokája emlékművet keres" archív videó a helyi hírekről szóló tévéadásból. Wells, igazságügyi rendszer". Shaw, Nichole Chicago Sun-Times. Slevin, Peter Jó fekete hír. Hírgyűjtő és a Facebook blogja.

Elégedetlen lányok Quakers Hill valódi útdíj magasabb lehet a tűz következtében bekövetkezett halálesetek miatt

Wells tiszteletére irányuló mozgalom lendületet kap. The Guardian online USA szerk. Washington, Linn A Chicago Crusader online.

Chicago Daily News.

Köszönöm Misetics Bálintnak is, Elégedetlen lányok Quakers Hill szívén viselte a kötet megjelenését.

Újranyomta a New York -i felhívás Átírta és kiadta A fekete munkás — Temple University Press.

Wormser, Richard.

Wells kényszerült ki Memphisből ". Virágok, Mary E. Wells napja Illinois államban". Az Illinois -i Képviselőház Michelle Duster-nek, Ida B. Wells dédunokájának ajándékozott öröksége védelméért tett erőfeszítésekért".

CS1 maint: utóirat link Illinois állam Illinois szenátusa Rendszeres Biennálé Session - szerk. Springfield : Illinois State Journal Co. Illinois állam A letöltött November 9- as - via HathiTrust. Buechler, Steven Michael Női mozgalmak az Egyesült Államokban: női választójog, egyenlő jogok és azon túl.

Campbell, Karlyn Kohrs Negyedéves Beszédlap. Routledge a Nemzeti Kommunikációs Szövetség nevében. Davis, Elizabeth Lindsay — A letöltött November az 5. Effinger-Crichlow, Marta szül.

Marta Jenell Effinger A migráció állomásozása egy amerikai nyugat felé: Ida B. Wells -től Rhodessa Jones -ig. Boulder : University Press of Colorado. Hendricks, Wanda Ann Nem, faj és politika a középnyugaton: Fekete Klub Nők Illinosban.

McCammon, Holly J. Társadalmi erők. University of Oxford Press. Parker, Maegan F. Női tanulmányok a kommunikációban.

Royster, Jacqueline Jones, szerk. Déli borzalmak és egyéb írások: Ida B. Wells anti-lincselési kampánya, — 2. Baker, Lee D. Wells-Barnett — és szenvedélye az igazságért".

Duke Egyetem. Wells — Életrajz Ida B. Wells és a faj újjáépítése. Oxford University Press Wells, —" " Ida B. Wells írása " Vörös rekord: táblázatos statisztikák és a Lynchings feltételezett okai az Egyesült Államokban, —— "Ida B.

Wellsről és írásairól". Schechter, Patricia Ann, PhD. Portland Állami Egyetem. Wells nyúlásgátló füzetei, —" "Video" - A videókban Schechter beszél Wells tapasztalatairól és örökségéről - archív link a Wayback Machine -en keresztül. Lutes, Jean Marie Cornell University Press.

Memphis Diary of Ida B. Wells, Thevisszaemlékezések, utazási jegyzetek és válogatott cikkek Beacon PressShay, Alison Wells-Barnettre emlékezve". Chapel Hill : University of North Carolina. Lap szeptemberes - via Wayback Machine. Az Andrew W. Silkey, Sarah Lynn. Fekete nő reformátor: Ida B.

Wells, Lynching és transzatlanti aktivizmus. Athén : University of Georgia Press Az őrző. New York : május CS1 maint: utóirat link Ida B. Wells munkái a Project Gutenbergben. Cookie-policy To : mail to protected Change privacy settings.

Ida Bell Wells Oak Woods temető. Könyvtári források mintegy Ida B. Strathfield, Új-Dél-Wales. Strathfield mészárlás.

Halálos Elégedetlen lányok Quakers Hill száma akár is lehet.

TerrigalKözép-part NSW. Közép-parti mészárlás. Piper PA főispán repülőszerencsétlenség. Peter May öngyilkosság elõtt megölte elidegenedett feleségét, három gyermekét és sógorát.

Körül CairnsQueensland. Justin ciklon. Ugyanebben a ciklonban 26 haláleset is történt Pápua Új-Guinea.

Glenbrook, Új-Dél-Wales. Glenbrook vonat katasztrófa. A CityRail Intercity vonat ütközik egy indiai-csendes-óceáni vonat hátsó kocsijába a "Stop and Proceed" után.

Körül Adelaide, Dél-Ausztrália. Vízesés, Új-Dél-Wales. Vízesés vasúti baleset. Osmington, Nyugat-Ausztrália. Osmingtoni lövöldözés. Három felnőttet és négy gyereket agyonlőttek egy állítólagos gyilkosság-öngyilkosság miatt egy vidéki ingatlanon. Spotswood csatorna katasztrófa. Melbourne-ben egy földalatti csatorna fúrása túl közel került a csatornához Yarra folyó.

Aligátor patak közel Mackay, Queensland. Egy anyát és öt gyereket meggyilkoltak otthonukban.

Broken Hill, Új-Dél-Wales. A törött hegyi csata. Két indiai bevándorló tüzet nyit egy piknikeket szállító vonaton.

Hills-i vasútvonal katasztrófa. Az alagút bontása során összeomlott egy vasúti töltés, amely 6 vasutas munkáját sújtotta. Misszionárius pap és öt őslakos gyerek, akiket megöltek a misszió mellett található RAAF repülőtéren végrehajtott japán bombázásban.

KempseyMacleay-völgy.

Elégedetlen lányok Quakers Hill Gate híd.

Hat ember halt meg az áradásban, öt Kempsey-ben. Négy RAAF Vámpír repülőgépek zuhantak le egy katonai tüzérségi lőtéren az alacsony szintű műrepülő bemutató próbái során. Négy pilóta és két utas életét vesztette. Cessna H baleset. Piper PA baleset. Közel Kingscote repülőtérKenguru-szigetDél-Ausztrália.

Cessna K baleset. Sydney és Penrith, Új-Dél-Wales. Norseman repülőtérNorseman, Nyugat-Ausztrália. Beechcraft D báró baleset. A két és egy utas személyzettel rendelkező repülőgép nem sokkal a felszállás után csapódott a házakba Essendon repülőtér. Egy család 6 tagját megölték. Közel Shepparton, Victoria.

Cessna PC baleset.

Elégedetlen lányok Quakers Hill, Marvin.

Tynong North és Frankston, Victoria. Bokrosföldön talált maradványok. A vizsgálat még folyamatban van.

Cessna L baleset. Közel Bankstown repülőtérÚj-Dél-Wales. Cessna N baleset. Hawkesbury, Új-Dél-Wales. Hawkesbury és Georges folyó áradása. A Cessna légimentő hívásjelző RED felszálláskor lezuhant Essendon repülőtér egyetlen motor meghibásodása után.

A Downunder Hostel tüze. Déli Queensland és északi Új-Dél-Wales. Nancy trópusi ciklon közelében lépte át a partot Byron-öbölmajd visszaköltözik a tengerre. Rendkívül heves esőt hozott, amely gyors áradáshoz vezetett, 6 ember vesztette életét a fulladás miatt.

Brooklyn, Új-Dél-Wales. Az ingázó vonat egy elakadt bérelt gőzvonatnak csapódott. Beechcraft báró baleset. Geraldton, Nyugat-Ausztrália.

A Piper PA főispán villanyvezetékekkel ütközött és a közelben lezuhant Launceston repülőtéra fedélzeten tartózkodó tíz ember közül hatot megölt. Weipa repülőtérWeipa, Queensland. Britten-Norman BN-2A szigetlakó baleset. Hamilton-szigetQueensland. Piper Cherokee Six repülőgép nem sokkal a felszállás után lezuhant.

Mind a hat lakó, akik közül öt külföldi állampolgár volt, elpusztult. Cardrossközel Mildura, Victoria. Cardross közúti baleset. Autó ekék csoportja tinédzserek, sofőr menekül. Két csónak ütközésekor 6 meghalt és 9 megsebesült.

Egy személyautó és teherautó ütközött, majd kigyulladt a Penshurst közelében lévő kereszteződésben.

Az autó négy utasa a helyszínen meghalt, a teherautó-sofőrrel együtt, az autó ötödik utasa pedig később a kórházban halt meg.

Közel Gympie, Queensland. Három haláleset történt Tasmaniában LatrobeOuse és Evandale.

Süllyed a FV Dianne Cottage PointÚj-Dél-Wales. A de Havilland kanadai DHC-2 hód hidroplán zuhant le a Jeruzsálemi-öbölben, a fedélzeten tartózkodó mind a 6 ember életét vesztette, beleértve a Richard CousinsA brit ételszolgáltató vállalat vezérigazgatója, Iránytű Csoport. A rendőrség vonatának tervezett betyárja törvényen kívül van Ned Kelly bandáját pedig meghiúsították, és helyette túszhelyzet lett a Glenrowan szállodában.

Három bandatagot és két túszt meggyilkoltak. Mystery Bay eltűnése. CairnsQueensland. Riverstone földcsuszamlás. A villamospálya barlangokat vág be a munkásokhoz, Gordonvale-nál. Tornádos zivatar haladt át Sydney-ben január én délután. Öt ember meghalt. Négy férfi halt meg a kezdeti balesetben, az ötödik ember balesetet szenvedett másnap, miközben segítséget próbált elérni.

Két túlélőt kilenc nappal később megmentettek. A szörfös életmentőknek legalább ember megmentését írták elő.

Nem nagyon ismertem el, hogy Elégedetlen lányok Quakers Hill is köze van a zongorajátékom fejlődéséhez.

Avro Anson Egy Gambier-hegytől Nhillig tartó kiképző küldetés során ködben zuhant le Nhill-től alig 8 mérföldre észak-keletre. Sydenham, Új-Dél-Wales. Sydenham vasúti katasztrófa.

Rossz oldali hiba két vonat hátsó ütközését okozza. Közel Gove repülőtérKelet-Arnhem régióÉszaki terület.

Cessna baleset. Parafield repülőtérParafield, Dél-Ausztrália. A Cessna N ütközött egy rádióállvánnyal, majd lezuhant. Közel CloncurryQueensland. Alice Springs repülőtér. Connellan légikatasztrófája Egy elégedetlen volt alkalmazott szándékosan repült könnyű repülőgépekkel Connellan Airways épület.

A meggyilkoltak között volt Roger Connellan, a cég alapítójának fia. Cessna R baleset. Légi ütközés a Cessna N és egy sikló. Barrington Tops Nemzeti Park. VH-MDX eltűnt. Archerfield, Queensland.

A Cessna Egy melléképületnek csapódott, a pilóta és négy ember meghalt a földön. Bell B baleset. Douglas Crabbe döngölte a 25 tonnáját Mack teherautó a motel bárjának falán át. Chipping Norton, Új-Dél-Wales. A Piper PA egy gyár tetejére csapódott, a fedélzeten tartózkodó hat utas közül ötöt megölt.

Pentridge börtönMelbourne. Öt fogoly halt meg tűzben a Jika Jika Maximum Security szárnyában.

A tüzet a fogvatartottak tiltakozásul indították el. Déli Dél-Ausztrália és északi Victoria. További be nem jelentett halálozások valószínűsége. WondaiQueensland. Beechcraft King Air baleset. Ki East Sale, Victoria. RAAF Boeing összeomlik. Moormbool WestVictoria. Piper PAR baleset.

Heves áradások Queensland déli részén és Új-Dél-Wales északi részén, a Brisbane-től nyugatra eső területek és a Grafton térség a legsúlyosabban. Közel Katherine, Északi Terület.

Cessna M baleset. Linton bozóttűz. A futótűz elnyeli öt önkéntes tűzoltót. Willowbank, Queensland. Ejtőernyős Cessna repülőgép-baleset.

Észak-Epping, Új-Dél-Wales. Lin családi gyilkosságok. Caboolture repülőtérCaboolture, Queensland.

Lockhart, Új-Dél-Wales. Geoff Hunt halálosan lelőtte feleségét és három gyermekét a családi birtokon, mielőtt öngyilkos lett volna egy gátban. Caboolture, Queensland.

A Caboolture-i árvizek lesodorták az autókat az utakról. Anna BayÚj-Dél-Wales. Hannah Clarke meggyilkolása. Korábbi Új-Zéland harcosai Rowan Baxter játékos szándékosan felgyújtott egy járművet, amelyben elidegenedett felesége és három gyermeke utastartott. Rowan és három gyermeke a helyszínen meghalt, míg felesége kritikusan megsebesült, és néhány órával később a kórházban halt meg.

Cessna Titan baleset.

A Joy ciklon által okozott áradás kiterjedt károkat okoz További be nem jelentett halálozások valószínűsége Főző edény felkelés.

Egy felügyelőt és három konstellért meggyilkoltak. Később 17 elítéltet végeztek ki, sokan megsebesültek a csatában. Lady Julia Percy-szigetVictoria. A személyzet dezorientálódott a sötétségben, a szigetet a közeli szárazföldre tévesztette. HMAS Warrnambool. A második világháború után az aknamezők tisztításakor elsüllyedt.

Négy tizenéves bushwalker megölt, amikor a szikla egy része elszakadt, és lefelé gurult a csoport helyszínére. Három másik életben maradt sérülésekkel.

Cessna A baleset. Közel Buller-hegyVictoria. Cessna F baleset. Közel WellingtonÚj-Dél-Wales. Beechcraft Bonanza baleset. Közel NarrominÚj-Dél-Wales.

Piper PA Cherokee baleset. Beechcraft Debonair baleset. Bankstown repülőtérBankstownÚj-Dél-Wales. Légi ütközés a de Havilland DH. Cessna G baleset. Lamington Nemzeti ParkQueensland. Brisbane Girls nyelvtan iskolabusz baleset. Négy Rockhampton -alapú ABC a személyzet tagjait megölték, amikor a Cessna az ABC regionális vezetője vezette lezuhant, miközben megpróbált leszállni egy Clermont közelében lévő ingatlanon.

Alexandrina-tóDél-Ausztrália. Kenusok tovább cserkész kirándulás elveszett, amikor kenuk borulnak fel zord időben és hideg vizekben. Két felderítő és két felnőtt felügyelő fulladt meg. Több mint bozóttűz. HMAS Westralia. Unsuitable fuel hose in engine room bursts, spraying diesel which ignites, creating a fireball below deck.

A gust of air made its way along the access tunnel causing a truck to roll over two, while falling rocks killed the other pair.

Newman, Nyugat-Ausztrália. Fuel starvation on Nyugat-Ausztrália rendőrsége repülőgép. Cradle Mountain National Park. ToowoombaQueensland. Plane hit powerlines Salisbury railway station, Adelaide. The Ghan passenger train hit a car and a bus at a busy level crossing at Salisbury, in Adelaide's north.

Legújabban Patrice Pavis is hasonlóképpen utasítja el a didaszkália kötelező szerepét a darab színrevitelében. Az előadást tekintve az attribúciós didaszkáliának van a legnagyobb tekintélye.

Annak ellenére, hogy a szereplők mondatait gyakran törlik, újraírják vagy átrendezik, az nagyon ritka, hogy másik fiktív beszélőhöz legyenek rendelve. Ilyesmi az olyan kísérleti értelmezések esetében fordul csak elő, amelyek már annyira távol vannak az eredeti szövegtől, hogy adaptációnak minősülnek.

A viszonylag ritka, a beszéd irányát, azaz a diskurzus recipiensére utaló performatív didaszkáliát hasonló általános tisztelettel kezelik, hiszen ezt csak akkor használja a szerző, ha a helyzet nem egyértelmű. A színdarab előadásán dolgozók leggyakrabban a többi performatív didaszkália fajtát hagyják figyelmen kívül, főként azokat, amelyek egy-egy sor hangsúlyozására vagy időzítésére utalnak, bár az általuk hordozott információ kétségkívül nagyon hasznos az olvasó számára.

Különösen a mozgás, gesztusok és beszédmód területe az, ahol sok modern rendező és színész úgy gondolja, hogy a nyomtatott szerzői utasítás egy másik előadó társulat más körülmények között megszületett — és számukra félrevezető — döntéseinek lejegyzése, vagy pedig a drámaíró illetéktelen betolakodása az ő művészi terükbe.

A szerzői utasításokat esetleg kiindulópontként használják a sorok előadási módjának kikísérletezésekor, de a legtöbb hivatásos színész és rendező igyekszik saját szövegéből kitenni ezeket a jelzéseket, mielőtt munkához látna, nehogy befolyásuk alá kerüljön. A legtöbb drámaíró — mint például Dryden — hajlandó arra, hogy a darabja fizikai megvalósítása feletti kontrolljának egy részét átadja olyan szakembereknek, akik feltehetően ehhez jobban értenek; és még ha kétkedve is teszik ezt az írók, a legtöbben örülnek annyira darabjuk színpadra állításának, hogy hajlandóak széles mozgásteret adni a produkciós apparátusnak.

Nem minden drámaíró hajlandó azonban ezt a széles mozgásteret biztosítani. Az as években számos olyan, nagy Különösen látványos volt Samuel Beckett tiltakozása a Végjáték bizonyos színpadra állításai ellen, melyeket fontos színházak híres rendezői rendeztek, először ben az American Repertory Theatre-ben, másodszor pedig a Comédie Française-ben ban.

Egyik esetben sem a párbeszédeket változtatták meg, hanem kifejezetten a díszletre vonatkozó szerzői utasításokról folyt a vita.

Beckett mindkét, színházak elleni tiltakozásához csatlakoztak kiadói is, az Egyesült Államok-beli Grove Press és a francia Editions de Minuit a színházak egyébként megkapták a szokásos engedélyt a darab bemutatására. Nehéz teljesen komolyan venni egy ilyen őszintétlen kijelentést, hacsak nem azt hisszük, hogy az a főszerkesztő, aki a kísérleti dráma vezető amerikai kiadójánál dolgozik, az as és es évek során nem látott egyetlen kortárs színházi előadást sem.

Mindezek ellenére készen állt a bírósági végzés, hogy megtiltsa a darab előadását a massachusettsi Cambridge-ben, azon az alapon, hogy a rendezés semmibe veszi a kiadott szöveg szerzői utasításait.

Lényegében két dolog állt a vita középpontjában: a rendező, JoAnne Akalaitis, a darab cselekményének helyszíneként egy atomháború utáninak tűnő, elhagyott metróállomást képzelt el, és felkérte Philip Glass-t, hogy írjon nyitányt az előadáshoz.

Érdekes lett volna, ha az ügy bíróság elé kerül, hiszen az eredmény valószínűleg egy igen szokatlan, az irodalmi interpretáció határait érintő jogi döntés lett volna.

Az előadás meghirdetett kezdete előtt néhány órával azonban a felek bíróságon kívüli megállapodást kötöttek. Eszerint a programfüzetben ki kellett nyomtatni a nyomtatottt darab első oldalát — természetesen a szerzői utasításokkal együtt — és mellé kellett tenni Beckett és a Grove Press nyilatkozatát, mely szerint az előadást elítélik és elfogadhatatlannak tartják.

A Comédie Française-ben az eredmény egyértelműbbnek látszott. Giles Bourdet díszlete kevésbé volt specifikus, mint a cambridge-i, de az alaptónusa rózsaszín volt, nem pedig a Beckett által megkövetelt szürke, és Akalaitishez hasonlóan Bourdet is új nyitány komponálását rendelte meg.

Annak ellenére, hogy a színészek és a legtöbb Az ehhez hasonló eseteket rengeteg vita övezi a szakmán belül, amit David Grote-nak a Dramatists Guild Quarterly-ben ban megjelenő cikke is jól tükröz. A Drámaírók Szövetsége még nem követte Grote példáját és nem fogalmazott meg határozott álláspontot ezekben az ügyekben, de nem is világos, hogy mekkora hatása lenne ennek a kortárs előadásokra.

Különösen érdekes ezzel a konfliktussal kapcsolatban, hogy éppen akkor merül fel, amikor a posztmodern elméleti diskurzus számos irányból támadja a jelen nem lévő, a jelentés megkérdőjelezhetetlen döntőbírójának tartott, szerző-Isten hagyományos tiszteletét. Amikor a szerző átadja a művét az olvasó közönségnek, szükségképpen lemond a mű feletti kontroll egy részéről, és átengedi az olvasás folyamatának.

A drámaszerző még nagyobb mértékben veszíti el a kontrollt a végső produktum felett, hiszen ő olyan művet hoz létre, amely általában nem közvetlenül, hanem egy újabb interpretációs folyamaton keresztül jut el közönségéhez.

Ez a vonás a színházat mint művészeti formát különösen nyitottá teszi a kulturális öntudat változásainak tükrözésére, amit jól mutat például a Shakespeare előadások története. Ugyanakkor szükségszerű Nem meglepő tehát, hogy a politikai és ideológiai versengést kutató szakembereket különösen érdekli ez a folyamat.

És csakugyan, egy nemrég a témában megjelent esszégyűjtemény bevezetője így érvel: A valóság csak az azt közvetítő diskurzusokon keresztül ismerhető meg, és egy állandó, bár láthatatlan küzdelem folyik azért, hogy kinek a valóság-konstrukciója kerüljön fölénybe.

Színpadra állításuk pillanatától fogva a drámai művek is bevonódnak ebbe a küzdelembe és érintetté válnak, valahányszor a színház felújítja vagy a kritika értelmezi őket.

Howard 3. Ez egy ősi harc a színházban már Hamletnek is arra kellett figyelmeztetnie a bolondokat, hogy csak annyit beszéljenek, amennyit számukra a dráma szövege engedélyezde a modern színházban a drámaíró egyre távolabb kerülése az előadás létrehozásától és a szerzői utasítások megnövekedett fontossága együtt azt eredményezi, hogy a drámaszöveg e speciális része, azaz a szerzői utasítás, az előadás-értelmezés feletti kontrollért vívott küzdelem fontos terévé vált.

Ezért Issacharoff, Searle és Rosset nézete, mely szerint a szerzői utasítás egyszerűen a szövegbe ágyazott instrukció, melyet a rendező és a színészek általában és magától értetődően tiszteletben tartanak, tévesen leegyszerűsít egy komplex hatalmi rendszert.

Ha Beckett tiltakozása azt jelenti, hogy olyan korszakba lépünk, amikor a drámaírók intenzívebben tiltakoznak a színpadra állító apparátus értelmezési újításai ellen, az még nem biztos — sugallja a Figaro cikke —, hogy vége az értelmezésért folyó harcnak. Inkább az a valószínű, hogy a harc egyre nyíltabb lesz és egyre inkább a nyilvánosság előtt folyik majd.

Csikai Zsuzsa fordítása Felhasznált irodalom Alter, Jean. On Referring in Literature.

Anna Whiteside and Michael Issacharoff. Le Figaro 12 October Csehov, Anton Pavlovics.

A fekete gazdasági haladás kortárs kérdés Elégedetlen lányok Quakers Hill Délen, és sok államban a fehérek azon dolgoztak, hogy elnyomják a fekete haladást.

Négy színmű. Budapest: Európa, Corneille, Pierre. Donald Schier. Critical Theory since Plato. Hazard Adams. Chicago: Harcourt, Craig, Gordon. On the Art of the Theatre. Chicago: Dryden, John. Berkeley: U of California P: Freedman, Samuel G. NYT, 14 Dec. Fuchs, Elinor. TDR Grote, David.

The Dramatists Guild Quarterly Winter : Howard, Jean E. New York: Methuen, Ionesco, Eugene. Issacharoff, Michael. Discourse as Performance. Stanford: Stanford UP, Lardner, Ring. Three Plays. Dwight Macdonald. New York: Random, Micheli, Linda M. Pavis, Patrice. Performing Texts. Michael Issacharoff and Robin F.

Philadelphia: U of Pennsylvania, Playbill for Endgame. Program insert from Endgame. Comedie Française. Searle, John. New Literary History 6 : Shaffer, Anthony. New York: French, Shaw, Bernard. Budapest: Magyar Helikon, Sidney, Sir Philip.

An Apologie for Poetrie. The Great Critics. James H. Smith and Edd W. New York: Norton, Suchy, Patricia A. Az emlékezet és az előadás közötti kapcsolat szoros és összetett. A színház eredete a múlt homályába vész, de sok teoretikus úgy gondolja, hogy a két rokon performatív tevékenység, a színház és a szertartás minden valószínűséggel egyaránt abból az igényből született, hogy a kultúrában fontosnak tartott események emlékét eljátszásuk segítségével megőrizzék.

Természetesen a dráma, amely újrajátssza nézői történelmét és mítoszait, születésétől kezdve kötődik a kulturális emlékezethez, a szertartás pedig még ennél is alapvetőbb módon vonja be résztvevőit hitviláguk eseményeinek jelképes vagy szó szerinti előadásába, mint például a keresztény úrvacsora esetében.

Korunkban a performansz új teoratikusainál különösen nagy hangsúlyt kap az előadás és az emlékezet közti szoros kapcsolat. A színház és a szertartás között néha a rájuk jellemző performatív élmények elsőbbsége és hitelessége alapján tesznek különbséget. E megkülönböztetés szerint a színházi előadást nézői passzívan figyelik, míg a szertartás közvetlenül bevonja a nézőket.

Az aktív nézők és az előadásba bevont nézők közti határvonal igencsak átjárhatónak bizonyult, amivel a színház mindig is játszadozott, amióta csak léteznek róla feljegyzések.

Hasonlóképpen bizonytalan a határvonal az elképzelt és a valódi megtapasztalása között.

Saját századunk, a huszadik század is igen aktív e határvonalak összemosásában, hiszen tudatosította bennünk, hogy minden emberi tevékenységnek van színházi, de legalábbis performatív jellege. Ennek számos eredménye közül az egyik az, hogy hihetetlenül népszerűvé A színházi előadások az antik kortól kezdve arra törekedtek, hogy újrateremtsék a történelmi eseményeket és jeleneteket, és néha, mint például a római tengeri csaták előadásának esetében, a leglátványosabb katonai összeütközésekkel vetekedtek.

A forradalom összes nagylélegzetű eseménye, a Bastille bevételétől kezdve, ihletül szolgált arra, hogy újrajátsszák őket és ezt — mint a köznép oktatásának egyik formáját — a kormány támogatta. Az új divat nemcsak Franciaországra korlátozódott. Már a Bastille bevételének évében annak látványos ostromát színészek tömegei játszották el London két színházában is, melyeket nem sokkal korábban azért alapítottak, hogy nagyszabású látványos előadásokat mutassanak be.

Európa már őszén szemtanúja lehetett egy olyan, híres csaták eredeti helyszínen történő előadásának, amely csak a huszadik században vált széles körben elterjedt jelenséggé. Egy párizsi társulat színészei eljátszottak egy győzelmi parádét a csata eredeti helyszínén, a belgiumi Jemmapesben, mindössze hat nappal a csata után.

Az előadásban szimbolikus balett jelenetek adták elő az összeütközést és olyan katonák is szerepeltek az előadásban, akik ténylegesen részt vettek a csatában. A nacionalizmus terjedése a tizenkilencedik századi Európában ösztönzőleg hatott a fontos nemzeti történelmi események újrajátszására az új nemzeti színpadokon és egyéb nyilvános helyszíneken egyaránt, s a hitelesség és realista ábrázolás iránt megnövekedett érdeklődés miatt nagy figyelmet fordítottak a történelmi részletekre, sőt, fontossá vált az események valódi történelmi környezetükben történő eljátszása is.

Hugo fenti intelme a hagyományos színpadra vonatkozott, de ha szó szerint vesszük, akkor a történelem helyszín-specifikus újrateremtése melletti érvelésként is érthetjük, melyre a Jemmapes projekt volt az egyik első példa, és később fokozatosan elterjedt Európában és másutt is.

Németországban leginkább a francia-porosz háború inspirált olyan történelmi fesztiválokat, amelyek a francia forradalom polgári ünnepségeire emlékeztettek. Az es évektől kezdve Németország számos részén óriási szabadtéri parádékat rendeztek a német történelem és legendák ünneplésére, újrajátszva katonai és más történelmi eseményeket, egybeolvasztva történelmi alakokat mitikus és allegorikus figurákkal.

Ezek a látványosságok előfutárai, másfelől pedig modelljei voltak azoknak a polgári ünnepségeknek, amelyek a huszadik század legelején a kulturális élet fontos részévé váltak Angliában, majd Amerikában is.

Mindenféle történelmi eseményt bemutattak, de az amerikai függetlenségi háború, az amerikai polgárháború és egyéb csatajelenetek gyakran szerepeltek. Az és közötti számos amerikai történelmi élőkép egyik elbűvölt nézője volt Platon Kerzsencev is.

A kreatív színház Creative Theatre című, ban megjelent könyve elméleti alapot szolgáltatott a rákövetkező évek nagy orosz tömegjeleneteihez, melyek között a leghíresebb Nyikolaj Evreinovnak A Téli Palota ostroma című tömegjelenete volt novemberében Deák Ez több, mint résztvevővel, katonai egységekkel, páncélozott gépkocsikkal és teherautókkal, a pontos történelmi helyszínen, a Néván horgonyzó Auróra cirkálóval és a több mint százezres nézőközönséggel valószínűleg az egész huszadik század történelmi előadásai közül a leghíresebb.

Ennek eredményeképpen tucatnyi polgárháborús csatát játszottak újra centenáriumi ünnepségeik gondosan megtervezett bemutatói során, kezdve a leghíresebbekkel, mint a manassasi és a gettysburgi csata, melyek újrajátszását a Nemzeti Park Szolgálat rendezte, a szponzoráló közösségeken kívül alig ismert kisebb ütközetekig.

Mindezek ellenére a csaták színrevitele olyan népszerűségre tett szert a nagyközönség körében, hogy fontos turisztikai látványossággá vált az egész ország területén. Ellenkezőleg, az országban folyamatosan jöttek létre olyan szervezetek, amelyek folytatták ezt a hagyományt.

Mi több, a polgárháború csatáinak újrajátszása modellként szolgált más, hasonló akciókhoz. Alighogy befejeződtek a polgárháború centenáriumának hivatalos ünnepségei, máris elkezdtek körvonalazódni az akkor tíz év múlva esedékes amerikai bicentenáriumi ünnepségre vonatkozó tervek.

A forradalom majd minden fontos katonai összecsapását újraharcolták és között. Mivel az újrajátszás hobbiként és turisztikai látványosságként folyamatosan terjed, sőt, sokak számára a történelem bemutatásának és megértésének különösen hatékony formáját jelenti, történelmi és technikai értelemben is folyamatosan egyre nagyobb teret kap.

Amerikában a csaták újrajátszása majdnem teljes egészében lefedi a nemzet történelmét, de változó méretekben: az eredeti eseménynél sokkal több szereplőt felvonultató, a floridai Tampában évenként megrendezett, második szeminol háború nyitó csetepatéjának eljátszásától kezdve egészen egy es texasi előadásig, melyben újrajátszották a japánok Pearl Harbour elleni támadását japán és amerikai repülőgépekkel, az amerikai flotta szimulált bombázásával.

Óriási amerikai szárazföldi haderőt vetettek be, katonákkal, akik tökéletesen hű egyenruhában, felszereléssel, fegyverekkel és járművekkel alakították szerepüket. Ez a tevékenység nemcsak az Egyesült Államokban van jelen. Mostanában például Angliában is imponáló mennyiségű újrajátszás nézői lehetünk: megrendezik a római hereg ütközeteit Shropshire-nél, középkori küzdelmeket és lovagi tornákat mutatnak be számtalan helyen, a hastings-i csatát az eredeti helyszínen, a keresztes lovagok devoni ostromát, angol polgárháborús és a Napóleon korabeli csatákat Cornwallnál, ráadásképpen pedig az amerikai polgárháború csatáit is.

Manapság minden bizonnyal a katonai ütközetek képezik a történelmi emlékezet alighanem leglátványosabb előadásait, de egy valójában még ennél is szélesebb körben elterjedt, a mindennapi élettel foglalkozó történelmi előadásforma is kialakult a divatba jött hadtörténeti előadások mellett.

Artur Hazelius az ország minden részéről összegyűjtötte ide az építészet, a flóra és fauna svédországi példányait, hogy megteremtse a Skanzent, a svéd kultúra folyamatos kiállítását, amely hasonlított a tizenkilencedik század végi nagy világkiállítások népszerűvé A Skanzenben történelmileg hiteles épületekben hegedűsök, lapp rénszarvas pásztorok, és a saját hegyi faházukban élő darkálai parasztok kaptak helyet.

A Skanzen ötlete végigsöpört egész Európán, de az élő, eredeti ruhákba öltözött lakókkal benépesített múzeumfalu ötlete különösen vonzónak bizonyult az Egyesült Államokban, ahol először az Essex Intézet létrejöttét inspirálta a Massachusetts állambeli Salemben, majd Greenfield Village-et és a leghíresebbet, a Gyarmati Williamsburgöt.

A gyarmati főváros ezen rekonstrukciója az első pillanattól kezdve iparosembereket vonultatott fel, felelevenítve különböző mesterségeket, mint a kovácsolás, hordógyártás és ételkészítés, melyeket gyakran korhű ruhákba öltözött emberek mutattak be.

Kezdetben nem is tettek kísérletet arra, hogy az iparosokat — még a korhű ruhákba öltözötteket sem — úgy láttassák, mint történelmi figurákat bemutató előadókat, ez a kérdés azonban nem volt teljesen tisztázott, ahogyan ki is derül a Gyarmati Williamsburg es Hivatalos útikalauzából: Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a múlt e számos bizonyítékát ne csak kiállítsuk, hanem újra is teremtsünk egy élő közösséget.

Az amerikai skanzenekben a történelmi emlékezetet előadó performanszok terén a következő lépés New Englandben, a plimouthi településen történt, ahol a williamsburgi modellt alkalmazták a történelmi Plimouth rekonstrukciójához.

A múzeum igazgatóhelyettese, James Deetz, újszerűen közelítette meg az élő történelem múzeumait: elképzeléseit nagyhatású cikksorozatban tette közzé a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején.

Ennek a valóságnak a bemutatása nem korlátozódhat házakra, kerítésekre és földekre, a korabeli élet társadalmi kontextusát is be kell mutatni.

Deetz szavait idézve: Arra gondoltunk, hogy az élő megjelenítők Plimouthban is a történelmi rekonstrukció része kell legyenek. Az adott kora jellemző dialektusban beszéltettük őket, amit kutatások alapján rekonstruáltunk.

Ettől kezdve a látogatók lettek a tolmácsok, a megjelenítőket pedig már informátoroknak hívtuk. Olyan volt, mintha a kiállításra jövő látogatók antropológiai terepmunkások lennének, akik azért jönnek, hogy megtapasztalják a közösség életét és ebből annyi információt nyerjenek, amennyit csak tudnak.