Ilion ny feleség csere

Amaz hamarb utat vész ebben magának, Mihelt nyilván tudja vétkét a kurvának, Szekérre tétetvén küldi az atyjának, Nem kell tovább néki; tartsa meg magának. Ezeket a szent kapcsokat óhajtjuk a jövő generáció számára is megőrizni. Célja Finnország, a inn kultúra és művészet, oktatás, kuta- tás és gazdaság ismertségének növelése Magyarországon.

  • Etnikai hovatartozás:
  • Japán
  • Hajam:
  • Szürke
  • Testtípusom jellemzők:
  • A testalkatom elég erős
  • Zene:
  • Jazz
  • Piercing:
  • Nincs
  • Dohányos:
  • Nem

A rokonság szellemében a innek hősies helytállását magyar nemzetiségű önkéntes katonák is segíteték.

Büszkék lehetek ezeréves múltatokra! Büszkék lehetek arra, hogy ezer éven keresztül védelmeztétek Európa kultúráját.

Ti vagytok a hazaszeretet lánglelkű lovagjai. Isten hozot benneteket daliás rokonaink!

A sors szép hazát adot számotokra, de a szenvedésekből is kikaptátok a részeteket.

A támadásra készülő se- besült oroszlán Magyarország tartalmas szimbóluma. Hiszünk szilárdan Magyarország föltámadásában.

Mondjuk utálta és be szerette volna fejezni a háborút, békepárti Ilion ny feleség csere, ez aligha jelentett örömöt azoknak, akik érdeke valami okból a háború folytatását kívánta, ezek iktatják ki őt az ország vezetői közül, s mikor megölik, ráfogják a gyilkosságot a kígyókra.

Hisszük, hogy jobb jövő várja azt a népet, amelynek nagy államfériai, tudósai és művészei és a test- véri szeretet orvosság, mely a sebeket behegeszti, akkor kitárjuk mindkét karunkat ölelőre és legszebb magas teljesítményekkel gazdagítoták az emberiség kultúráját.

On ihanata ajatella, etä olemme yksilöitä tästä monivivahteisesta kansojen erikoisryhmästä. Suomalaisten kes- tävyys ja sisu, eestiläisten sitkeys ja herkkyys, unkarilaisten tulisen luja tahto — ne kaikki ovat ominaisuuksia, jotka vievät eteenpäin itsekutakin näistä kansoistamme ja samalla myöskin koko ihmiskunnan pyrkimyksiä.

Tervehdimme teitä kaikkia, tätä heimolaisuutemme kolmiyhteytä uskoen ja luotaen suure- en tulevaisuuteemme. Csodálatos dolog arra gondolni, hogy egyediek vagyunk a népeknek ebben a színes csoport- jában.

A innek kitartása és szívóssága, az észtek keménysége és érzékenysége, a magyarok lángolóan szilárd akarása — ezek mind olyan tulajdonságok, melyek előre viszik nemcsak népeinket, hanem ugyanakkor az egész emberiség törekvéseit. Üdvözlünk hát titeket, hiszünk a törzsi szentháromságban és bízunk a fényes jövőnkben.

Azokat rokoni és vérközösségi kö- telékek erősítik. Ideális alapon eddig is számosan dolgoztak rokonságunk népszerűsítéséért és fognak dolgozni a jövőben is. De most it az ideje annak, hogy a inn—magyar rokonsági gondolat szerepet követeljen magának nemcsak eszmei, de gyakorlati téren is.

Az egyezmény alá- írásakor Uuno Hannula miniszter az államközi kapcsolat szükségességét éppen a nyelvrokonsággal néprokonság? Ezeket a szent kapcsokat óhajtjuk a jövő generáció számára is megőrizni. A folytatólagos és eredményeket hozó munkának azonban előfeltétele, hogy egymás élet- körülményeit, viszonyait, a párt- és napi politika célzatosságaitól mentesen, a valóságnak megfelelően megismerjük.

Az országainkat elválasztó földrajzi távolságot legegyszerűbben ismertető szak- és szépirodalom terjesztésével csökkenthetjük. Evégből szükségünk van jó magyar szépirodalomra, magyar zenére, különös tekintetel a folklórkutatás eredményeire, útleírásokra, gazdasági szakkönyvekre stb.

Idegen forrásokból eredő és turisztikai érdekek terjesztete puszta, csárdás, korcsma, csikós, cigányprímás, izzó tokajerek, operetek s más hasonló kellékek romantikussá minősítet Magyarországa helyet meg akarjuk ismerni végre is az igazi magyar arcot, a munkás, a dolgozó Magyarországét, annak iparát, földmívelését, bá- nyászatát, tudományos és művészi életét stb.

Unkarin kielen vér ja suomen kielen veri-sanat todistavat, etä kysymys on veren siteistä, joita vuosituhansien ajatkaan eivät ole voineet katkaista.

Nämä pyhät siteet tahdomme säilyt- tää myöskin tuleville sukupolville. A Turán Társasággal közösen is több kulturális estet és összejövetelt szervezet, önálló kiadói te- vékenységet folytatot.

EgEY 44— A kapcsolatok félhivatalos és egyre hivatalosabbá váló, állami szinten is megjelenő jellegét erősítete a Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri tevé- kenysége alat, ben létrehozot ösztöndíjrendszer is, valamint az a tény, hogy a magyarországi iskolákban bevezeték a rokon népek napjá- nak — október utolsó hétvégéje — megünneplését is.

Klebelsberg ban az északi államokat érintő körútján járt Finnországban és Észtországban is. Hazatérése után megalakítota a Finnugor Kutatás Magyar Nemzeti Bi- zotságát, és ezzel az országos kultúrpolitika szintjére emelte a innugor rokonság támogatását. A hiva- talossá válásukban direkt és indirekt módon a Kalevalának is jutot sze- rep.

Ugyanígy a háború után elsőként Magyaror- szágra hívot inn tudós is a Kalevala keletkezéséről tartot előadást. Bár a kezdetekkor politikai, gazdasági és kulturális arculatal is rendelkezet a társaság, től csak kulturális téren kívánta folytatni tevékenységét. A inn küldötséget Heikki Hosia oktatási miniszter, a magyar kül- dötséget pedig Benke Valéria kulturális miniszter vezete.

EgEY 42— Ezek szervezésében a két ország mellet a Szovjetunió is részt t, lévén a harmadik olyan ország, ahol jelentős számú innugor népesség élt, hiszen Észtország is a szovjet tagköztársaságok egyike volt.

A innországi Finn—Magyar Társaság mintájára Magyarországon jóval később, Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a társaság elnöki tiszt- ségének betöltésének kérdésében a magyar államnak döntési joga volt. A Finnagora szakmai együtműködést és valódi kölcsönhatásokat teremt Finnország és Magyar- ország közöt.

Célja Finnország, a inn kultúra és művészet, oktatás, kuta- tás és gazdaság ismertségének növelése Magyarországon. A félhivatalos vagy hivatalos kapcsolatokon keresztül közvetítet kép az irodalmi művekkel szembeni elvárásokban is éreztete hatását.

A innekben a magyarokról ki- alakult kép, Gerevich Koptef Éva meglátása szerint, a magyar irodalom innországi fogadtatására is rányomta bélyegét: a magyar művekben a forradalmi gondolatot keresték.

Emellet pedig úgy véli, hogy a két iro- dalom közöti kapcsolatra a beskatulyázás a jellemző: a inn irodalmat a magyarok a Kalevala-skatulyába helyezték, a innek a magyarokét pedig a Petőibe.

A következőkben is ezt fogom igazolni, éppen azokat a straté- giákat vizsgálva, melyekkel ezt Barna Ferdinánd és vikár Béla megvalósí- tani próbálta: a innugor háló megteremtésével. A szövegrendszert pedig olyan fogalmi keret tartja össze, mely az egyedítés konstruálásának eszkö- ze, identiikációs segéd eszköz, mely a különbségekre fókuszál, felerősíti azokat a másságokat, melyek a nyugati háló diktálta fogalmi keretől meg- különböztetik és azokat a hasonlóságokat, melyek a innugor háló megte- remtéséhez szükségesek lehetnek.

Első kísérlet — Barna Ferdinánd fordítása Az Új Kalevala innországi megjelenése után Hunfalvy Pál és Fábi- án istván is fordítot részleteket magyarra az eposzból. A teljes szöveg magyarul először Barna Ferdinánd fordításában jelent meg ben, az akadémia kiadásában. Ő kezdte el megszervezni és kiépíteni a komplex szemléletű magyar uralisztika bázisát és szervezeti kereteit.

Főként a vogul és az osztják népek irodalmának népszerűsítőjeként fejtet ki aktív munkásságot. Az elsők közöt volt, aki a inn nyelvről nyelvkönyvet, az irodalomból pedig fordításokat és tanulmányokat közölt. A FIT az elsők közöt választota meg külföldi tagjának. Finnugor mitológiát rekonstruáló törekvések Az ben megjelent Kalevala-kötet a fordítot szöveg mellet tartal- mazta a fordító előszavát és jegyzeteit is.

Väinämöinen pedig a inn törzs ek vezéreinek Ilion ny feleség csere lehetet.

A következőkben ezeket vizsgá- lom a innugor háló jellemzőire összpontosítva. A fordításhoz írt előszó szerkezeti felépítése jól átgondolt: Barna először az eposznak a nemzeti irodalmakban betöltöt szerepéről és fontosságáról ír, majd fokozatosan tér rá a magyar, inn és vogul irodalmi párhuzamok- ra.

Az első mondatokban jó érzékkel a példaértékű és a magyar kultúrá- ra nagy hatással levő német nemzeti irodalomra hivatkozik.

A nemzeti eposzról írotak arról tanúskodnak, hogy Barna igen tájékozot a herderi és a hegeli ilozóiában is. Az eposznak ketős feladatot szán: megmutat- ni a külvilágnak az illető nép őskorának egy szeletét, az ún.

A Ka- levalát európai sikere, műfaja, megjelenésének előzményei és körülményei teték alkalmassá az egyik feladatra.

A másikat pedig a rokonságon alapu- ló kontinuitásra hivatkozás biztosítota. Alapként a innugor nyelvrokon- ságnak kívánta megnyerni az olvasókat, kiemelve a inneket a innugor nyelveket beszélők közül, és a németek mellé helyezéssel példaként állítot- ta az olvasók elé.

A két eposz világirodalmi fogadtatásából jó érzékkel a legjelentősebbeket válogata ki. Steinthal pedig még tovább ment, s az eposz nevet teljesen megérdemlő hőskölteménynek csak négyet ismert el: az említetek mellet a Roland-éneket és a Kalevalát.

Barna úgy próbálja a célnyelvi olvasóhoz közelebb hozni a inn Kale- valát, hogy egyfelől feltárja annak általa feltételezet magyar vonatkozása- it, másfelől pedig a közös gyökerekből fakadó hasonló lelkületet vizionál. A jegyzetekben még tovább erősíti a innugor háló megteremtésének szükségességét és létjogosultságát.

Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Barna a történeti objektivitást szem előt tartva, a jegyzetekben megjelenő etimologizálások révén egy inn- ugor — és ezen keresztül — magyar nemzeti mitológia megteremtésére tet kísérletet.

Az eredetiben maa-emä, magyarul szórúl szóra: föld-anya; ezen istenséget őseink szintén e néven ismerték, ami a Bornemisza Péter: »Ördögi kísértetek« című művében fenn tartot 8 félpogány félkeresztény ráolvasás imák egyikében fordul elő.

Bűvölés közben a névtelen nimetön vagyis a negyedik ujjnak igen nagy szerepe volt, valamint a magyar népnél is némely vidékeken babonázás közben mind a mai napig.

Sebes Körös sárrétje, és Beretyó sárrétje; amilyenek ezek a sárrétek, olyanok a inn országi szige- tek.

Ezek igen szorgalmas isteni lények voltak, kik a nap és hold arany és ezüst sugara- iból szöveteket szőni képzeltetek, neveik innül: Kuutar: Holdleány, és Päivätär: Napleány. A magyar »tündér« szó értelme nem egészen bizonyos; érdekes tudni, hogy tytär innül annyi mint leány, összetételekben azonban rövidítve, s mintegy képzőül használva tar-tär.

Híz, egy ellenséges s kártékony hatalmas istenség. Mint Hunfalvy Pál úrtól értém, a magyar népnél is élne még egy ilyen átkozódás »vigyen el az Iz«, mely a inn Híz-nek felelne meg.

Mana, Alvilág, a halál birodalma, a magyar Manó. Korabeli viszonyulás Barna rekonstruáló törekvéseihez Barna Ferdinánd átültetése a teljes Új-Kalevala fordítások sorában a világon a negyedik. Azt gondolhatnók, hogy a több mint 22 sor ma- gyarítását legalább a innugor rokonság hívei érdeklődéssel és örömmel fogadták.

Hiszen ezt megelőzően csak részfordítások jelentek meg: Hun- falvy Pálé és Fábián istváné, és bár ezek nem tartoztak a legsikerültebb átültetések közé, mégis úgy tekintetek rájuk, mint egy teljes fordítás elő- hírnökeire.

Ennek fényében legalábbis meglepő az a — többnyire negatív — viszonyulás, mely Barna Ferdinánd fordítását a megjelenéstől szinte nap- jainkig végigkísérte. A megjelenés évében Magyarországon két híradás tudósítot a teljes, magyarra átültetet inn eposzról.

Barna Ferdinánd muzeumi könyvtárőr és az akademia leve- lező tagja forditota, ki lehet nagyon alapos ismerője a inn nyelvnek és irodalomnak, de forditásában nem tudta kellőleg visszaadni a hires éposz költői szépségeit. Mindent az idegen nem kívánhat, sőt ily nagy föladatra termet erőkkel is csak ritkán rendelkezhet.

Így alig marad több hátra, mint óriási szorgalommal, a szakértelem és tárgyszeretetének lelkiismeretével, szóval azzal, a mi a hatalmunkban van, pótolni azt, a mi nem magunktól függ.

Barna Ferdinánd úr, a Kalevala magyar fordítója, ez utóbbi szempontból nagy föladatának magaslatán áll. Az elsőként idézet ismertetés nem is mond ennél többet. Az utóbbi még mond valami nagyon fontosat, mégpedig azt, hogy megértete a fordító előszavát és jegyzeteit, megértete a fordítói intenciót, és meglátásában Barna sikere- sen vite véghez mindazt, amit célként kitűzöt maga elé.

A magyar fordítás megjelenésének híre Finnországba is eljutot. A Kirjallinen Kuukauslehti havi lap egyik ben megjelent számában ír a magyar kiadásról, és nagyon pozitívan nyilatkozik Barna fordításáról.

Magyarázatokat a kötet végéhez illesztve találunk. De igyel- met részünkről leginkább a fordító előszava érdemel, ahol az ősi inn és magyar költészet hasonlóságairól ír. A hatástörténet legfontosabb állomása az ben megjelent Magyar Mythologia, melyben a szerző Kandra Kabos explicite is erre a for- dításra támaszkodik, különösen a jegyzetekre.

Úgy tűnik, hogy Barna Fer- dinánd folytonosságteremtő törekvéseit a korábban említet recenzensen kívül csak Kandra értete meg.

Azt hiszem, hogy még egyszer mythologiát írva, Ipolyi Arnold sem tenne másként; avagy ha ezt tete volna, nem annyi sok kifo- gásolni valóra talált volna benne a kritika.

Selityksiä on joku määrä teoksen loppuun liitety. Muta enin- tä tarkastusta meidän puolelta ansaitsee kääntäjän esipuhe, jossa esiin vedetään muutamia vertauskohtia Suomen muinaisrunojen ja Magyarien vanhimpain muinaisrunojen välillä.

Etimologizálásaiban vagy az előszóban a rendkívül hangsúlyos innugor hálóra utalásokban a hagyomány foly- tonosságának az érzékeltetése működöt.

A nyugati hálóra relektálással pedig az eredetközösségi irodalmi felfogáshoz próbált meg utat keresni: a nyugat-európai irodalmi életben elfogadot és csodált inn eposzt minta- ként állítota a magyar közönség elé.

A fordítás rehabilitálása új szempontok bevezetésével a Barna-féle fordítással szembeni, Finnországban tapasztalt pozi- tív hozzáállás nem tartot túl sokáig.

Két ok miat sem: a szerinte rosz- szul megválasztot fordítói módszer miat — a inn mondatszerkezetek ma- gyarosításával — és amiat, hogy Barna nem volt költő. Ugyan nem publikálta a fordításról szóló tanulmányát, de a később megtalált kézirat nem utal arra, hogy Budenz ennyire elítélő let volna Barna átültetésével szemben.

Éppen ellenkezőleg! A fordításelméleti szempontok bevonása mellet Budenz a innugor mitológia rekonstruálásának lehetőségével is egyetért. Kandra Kaboshoz hasonlóan a Barna Ferdinánd-i intenciót meg- értete, és — írásának tanúsága szerint — teljes mértékben támogata is.

Hogy miért pont az elítélő hangnemben írt híradás nyomta rá bélyegét a Barna-fordítás fogadtatására, arra a későbbiekben többen is keresték a választ. Az anekdota valódiságát Hajdú Péter vizsgálta, és arra a következ- tetésre jut, hogy az anekdota Vikár kitalációja lehet.

HAJDÚ Miért nem hivatkozik Hunfalvy Pál, aki Barnának barátja volt egyetlen írásában sem a megjelent fordításra? Miért vált Budenz kelletlenné, elutasítóvá Barnával szemben? Miért nem volt a korabeli kritikai életben, a tudományos lapokban, a publicisztiká- ban úgyszólván semmiféle visszhangja Barna munkájának?

Domokossal összhangban Hajdú Péter is úgy véli, hogy a fordítás sikertelenségének és visszhangtalanságának fő oka az, hogy fordításával Barna nem tudta megnyerni Arany Jánost a innugor ügynek.

Budenz József egyál- talán nem volt elutasító Barna fordításával szemben, amint korábban is látuk.

Barna fordításának rehabilitációjára majd száz évet kellet várni, a for- dító-utód Nagy Kálmán tanulmányáig. Pedig ami a fordító cél- és forrásnyelvi kompetenciáját illeti, egyet kell értenünk Nagy Kálmánnal: Barna Ferdinánd szépen tud magyarul, és hozzá kell tennünk: jól tud innül is.

Az tény, hogy munkája során felhasználta Schiefner német Kalevala-fordítását.

Vagyis a kor fordításról alkotot gondolkodásának tükrében ez egyáltalán nem kellet, hogy problémát je- lentsen. A már korábban is idézet, Finnországban megjelent Weöres Gyula-írás is egyfajta rehabilitációnak tekinthető. Bár ő is meglehetősen ellentmondá- sosan kezeli Barna fordítását.

Ezek után állapítja meg, hogy bár Barna munkája nem volt túl költői, megjele- nése idején betöltöte a tőle elvárható szerepet: a Kalevala iránt érdeklődők számára anyanyelven nyújtota a megismerkedés lehetőségét, valamint a innekre és irodalmukra is felhívta a igyelmet.

Az es évekbeli rehabilitációja arra enged következtetni, hogy Bar- na munkájának újrafelfedezéséhez a fordításelméletben bekövetkezet ho- rizontváltásra volt szükség. Napjainkra ugyanis, minden erénye ellenére, Barna Ferdinánd átültetésé- nek nyelvezete elavult, valóban csak fordítástörténeti adalékká vált.

A megválaszolhatatlan kérdések sora még folytatódhatna. Az okok vagy a lehetséges válaszok közül ketőt tartok a többinél hangsúlyosabb- nak, ami a részleges visszhangtalanságot vagy éppen a negatív fogadta- tást magyarázhatja.

Ezekben a sorokban, mint előte már annyiszor, Barna költői tehetségét, valamint a népköltészetben való jártasságát hiányolja. Bár a kultikus szempontokat csak a Vikár személyéhez kap- csolt alfejezetben tárgyalom, a fordítás fogadtatásában felmerülő kultikus nyelvhasználatra végig utalni fogok.

Különösen ami az ös, a Vikár- fordítás második kiadásának fogadtatását illeti.

Mind tanultuk annak idején, hogy aki Eszkieszhez fordul, annak teljesül a kívánsága, bármi legyen is, de Ilion ny feleség csere a kérelmezővel mi történik, azt nem tudta maga az egyház sem.

Ennek a ténynek tulajdonítható, hogy az ezzel az időszakkal foglalkozó rész a többinél terjedelmesebb.

A jubilumi Kalevala-kiadásban publikált Kosztolányi Dezső által jegy- zet esszével külön foglakozom, mivel — Kosztolányi személyén keresztül — olyan támogatást biztosítot a magyar többrendszer központjából és — az esszén keresztül — olyan fogalmi keretet nyújtot, mely lehetővé tete a innugor háló megteremtését.

Vikár fordítói stratégiája és viszonyulása elődjéhez Vikár Béla teljes Kalevala-fordítása ben jelent meg először az Akadémia kiadásában.

De már előt is jelentetet meg a fordító rész- leteket a készülő fordításból: ben a Budapesti Szemlében, ben A Kalevalából. A Lemminkäjnen-runók és ban Kullervo énekei címmel külön kötetben. Meggyőződésem erre a kérdésre igennel válaszol. Korántsem akarom kisebbíteni Barna Ferdinánd érdemeit.

Nála nélkül talán máig sem volna magyar Kalevalánk. Magán a fordítón és ij. Szinnyei Józsefen kívül, a ki a inn iroda- lommal és nyelvészetel leginkább foglalkozik nálunk, jobbára csak a inn nyelvet tanuló ijúság kenyere a magyar Kalevala, mint — elismerem — igen használható segédkönyv.

Irodalmi kelete nincsen. Aesthetikusaink igyelmét nem foglalkoztatja. Az vitathatatlan, hogy Vikár ön tu- datosabb fordító Barnánál. Előtem, mint Barna Ferdinánd előt, szintén fődolog volt a tartalmilag hű fordítás.

Erre teljes erőmből törekedtem is, de nem szolgailag. Ugyanezzel a biztonsággal magyarázta a végrímek és a felező nyolcas sorok haszná- latát is. Ugyancsak kifogásokkal él a Barna által használt szenvedő igealako- kat illetően, pl.

Ez utóbbi főként azért érdekes, mivel — amint azt az utolsó fejezetben látni fogjuk — maga Vikár is használ ilyen típusú szenvedő igealakokat. Az ünnepségre Vikár Béla a Kalevala Társaság díszvendégeként érkezet.

A hallgatóságban ot volt a Helsinki Egyetem magyar lektora Weöres Gyula és egy Dedinszky Gyula nevezetű evangélikus lelkész, aki egyéves ösztöndíjjal tartózkodot Finnországban.

Az első fordításrészletek megjelentetésekor, a hozzájuk kapcsolódó írásában Vikár a Barnáéhoz nagyon is hasonló fordítói stratégiát vázol.

Felbukkan a innugor háló megteremtésének gondolata is, mely majd csak az as években tér újra vissza. Az előszó szerkezetét tekintve sokban különbözik Barna Ferdinánd előszavától vagy Vikár már említet, es írásától. Ha Barnánál a nyelv- rokonságra, a innugor hálóra hivatkozásnak lehetünk tanúi, Vikár erre csak az előszó végén utal.

Hangsúlyosabb benne Finnország történelmi helyzetének felvázolása, a Kalevala keletkezésére, összeszerkesztésére vonatkozó adatok felsorakoztatása. Fordításai sorra jelentek meg minden művelt ország nyelvén, ruár Kalevala nap, nemzeti ünnep Finnországban.

Ebben az évben azért volt különleges, mert részt vet rajta Vikár Béla, a Kalevala magyar fordítója. Előadást tartot az esti ünnepsé- gen az egyetem dísztermében, ahol a köztársasági elnök is jelen volt.

Én is ot voltam, Weöres Gyula lektor mellet ültem, és előre örültem, hogy az ünnepi szónok magyar.

De végül nem voltam annyira elégedet híres honitársammal. A jó megjelenésű, ősz hajú és szakállú Vikár Béla hatalmas munkát végzet a Kalevala lefordításával, de az előadása nem tetszet nekünk, magyaroknak.

Nem beszélt a Kalevaláról, sem a fordítói munkájáról, hanem csak magáról és azokról az elismerésekről, melyeket kapot.

A jelenlévő kollégái is hasonlóképpen érezhetek, mint én, mert tapintatosan azt mondták: ha a vendég előadása nem let volna olyan élvezetes, még azt gondolhata volna az ember, hogy önmagát dicséri.

De ezt a innek megbocsátoták, főként azért, mert innül beszélt. Csepregi Márta fordítása, az ész- revételért is őt illeti köszönet. Az első az, hogy ő nem tud elég jól innül. De ez csak a kisebbik hiba. Sokkal nagyobb az, hogy magyarul sem tud olyan jól, mint a Kalevala fordítójának tudnia kellene.

Ő nem elég költő ehhez. Azért fordítása nem is igazi Kalevala, hanem csak holmi Barnevala.

A történet arról szól, hogy Vikár a kiadótól 80 koronát kért 16 oldalanként. A ki- adó ezt túlzásnak tartota, és arra hivatkozot, hogy Arany Jánosnak sem izetet 40 koronánál többet az Arisztophanesz-fordításért.

Nálunk sem maradt észrevétlenül. Kiváló tudósaink és íróink letek rá igyelmessé.

A korabeli magyar irodalmi köztudatban élő eposzfelfogáshoz és a Kalevala műfaji problémáihoz való viszonyuláshoz igazodva, többé- kevésbé egyetért a inn eposz műfaja ellen felhozot kifogásokkal, a nem epikai elemek túlzot jelenlétével.

E mű azonban rég elfogyot, s újabb fordítással való pótlása ezért is, de többi közt a Kalevalára vonatkozó terjedelmes irodalom eredményeinek fölhasználása véget is kívánatos- nak mutatkozot.

Vikár Béla tehát bármennyire is Barna Ferdinánddal szemben pozici- onálta önmagát és fordítását, ketőjük célkitűzéseiben meglehetősen sok a közös pont, főleg ami a innugor háló megteremtésének tervét illeti.

Egyedül az ös kiadás tér vissza ezekhez a tartalmi összegzésekhez. Barna Ferdinándon és Vikár Bélán kívül egyik fordítónál sem találjuk ezeket az összefoglalásokat. VOIGT Felkészülés a feladatra: az etnográfus Vikár vikár megjelent részfordításairól két néprajzkutató, Herrman antal és sebestyén gyula ír.

Mindketen Vikár műfordítói eljárásait vizsgál- ják. Írásaikban teten érhető az a fajta tisztelet, mely a fordítót igyekszik felmenteni minden olyan vád alól, mely esetleg a fordítás módszereivel kapcsolatban felmerülhet.

Írásaik középpontjában a fordítás nyelvezete áll. Ez a kiindulópont összhangban áll a kor irodalmi gondolkodásával, hiszen a inn eposz népi vagy műeposz jellegéről folyó műfaji viták nyomán ekkor a mű népeposz jellegét tartoták mérvadónak. Ebben az időszakban pe- dig a fordításról való gondolkodásban a cél- és forrásnyelvi szöveg közti ekvivalencia, a fordítás sikere a célnyelvi kultúrához idomításon, a cél- nyelvi kultúra befogadókészségén állt vagy bukot.

Mégpedig teljesen genuin, tősgyökeres, tőrőlmetszet, erős, zamatos magyar népnyelven. És halljuk az igazi, tiszta, magyar ritmus lüktetését, zenéjét. Az etnog- ráfus mellet a költő Vikár képe bontakozik ki ebből a tanulmányból és Se- bestyén ismertetéséből is.

Herrman a jó fordítással szemben többnyire a Radó Antal által is leírt követelményeket támasztja. Azaz mintha azon a nyelven termet volna, a melyre fordítoták. Másodszor úgy kell hatnia, mint a hogy hat az eredeti az illető anyanyelvi olvasóra, jobban mondva hallgatóra Elméleti munkásságának középpontjában a magyar őstörténet ált.

Ennek kapcsán jutot el az összehasonlító ural-altá- ji vizsgálatok szükségességének felismeréséhez.

A költőiség Sebestyén meglátásában egyet jelent a sorvégi rímekből fakadó dallamossággal, melyek ugyanakkor a inn eposz- ban előforduló alliterációk hiányát hivatotak kompenzálni és a trochaikus sorok egyhangúságát teszik elevenebbé.

A mennyire csak lehet, szó szerint adja vissza az eredetit.

Fűzettetett válla kétfelől Ilion ny feleség csere, Tegez van oldalán, az rakva nyilakkal, Világ nagyobb részét holdítja azokkal, Kiket megsért pedig, gyötri sok kénokkal.

A kiadók közül élen jár a Franklin Társulat és az Athenaeum, de olyan kiadókat is találunk, mint a Magyar Élet vagy a Turul.

Az okok közöt Szo- pori Nagy szerint egyaránt szerepel az es államközi egyezmény, a Kalevala-jubileum, a háború alati szövetség, valamint a sorsközösségér- zet, mely a két ország hasonló politikai helyzetéből fakadt.

Ekkor ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában a Régi-Kalevala meg- jelenésének százéves jubileumát ünnepelték. Ez az az év, amikor a Kale- vala iránti, as évekbeli lanyhuló érdeklődés ismét felélénkül.

Pár évvel később, ban és ben pedig újra megjelenhetet a tel- jes szöveg a Magyar Élet kiadó gondozásában. A Kalevala ös, jubileumi magyar kiadása a díszkiadás két kötetben jelent meg, a fordításszöveg mellé csatolták a Magyarázatok a Kalevalához című kötetet is.

A fordítást tartalmazó kötet piros-fekete-fehér színű.

Egyszerre magyaros és innes: színeiben magya- ros, motívumában innes — összekapcsolódó ujjak, mely a runóéneklésre készülőket szimbolizálja és a inn Kalevala Társaság jelvényében is megta- lálható.

A kötet Akseli Gallén-Kallela készítete illusztrációit jogdíjizetés kötelezetsége nélkül a művész ia, Jorma bocsátota a magyar kiadó ren- delkezésére, a papír pedig a inn állam ajándéka volt.

A jubileumi kiadás tehát egyszerre próbál meg innes és magyaros is lenni, miközben maga a szöveg, a vikár-féle magyar asszociációkkal teli summázó versikéken keresztül a inn nevek kiejtés szerinti írásáig inkább magyaros, honosító, az idegenségérzetet megszüntetni akaró változat.

Az utolsó fejezetben vizsgálandó tartalmi különbségek arra utalnak, hogy a fordító igencsak szem előt tartota olvasóközönsége elvárásait. A tabuté- mák megjelenítésének fokozatossága is ezt sugallja.

Ő írta ugyanis a kötet magyarázatok részét: a Kalevala-hősök, a inn nevek magyarázatát és a magyar szövegben megjelenő tájnyelvi szavak megha- tározásait.

Emellet a kötetben megtalálható Kosztolányi Dezső Kalevala- esszéje, Balassa Imre utószava és zempléni Árpádnak a fordítóhoz írt egyik levele. Kosztolányi Dezső Kalevala-esszéje Kosztolányi Dezső, aki maga is a La Fontaine Társaság tagja és tól társelnöke is volt, vikár Béla felkérésére írta meg Kalevala-esszéjét, mely először a Pesti Hírlapban jelent meg ugyanazon évben, folytatásokban.

Benn a lélekben is akadnak szellemi kincsek, nem láthatók és meg nem foghatók.

Így teremtődöt meg és Ilion ny feleség csere fel a közös múlt, a inn nemzetség történelme.

Ezeket kereste a vándor. Ezzel tulajdon- képpen egy olyan eposzi sorba emeli a Kalevalát, amelybe addig a magyar irodalmi rendszer központja nem volt hajlandó behelyezni. Gondoljunk csak Szász Károlynak a világirodalom eposzairól szóló művére, ahol a Ka- levala a Kalevipoeggel együt a toldalékban szerepel.

Talán inkább így nevezhetnők: ősköltemény. A fegyverek it nem katonai célokra valók, idegen népek leigázására, hanem többre és nagyobbra, a természet meghódítására. Szerkezete sem olyan, mint Homeros vagy Vergilius hőskölteményeié. Ágbogas, összeszőt-font mellékcselekmények, lírai be- toldások gazdag halmaza ez, tele gyermeteg ellentmondással, lángeszű szeszéllyel, egymásra hányt kincsek tékozló, keleti bősége.

Vikár Béla Lönnrothoz hasonlóan mesebeli alakként jelenik meg a szövegben. Kosztolányi tulajdonképpen azt a felfogást erősíti meg, amely az utáni korszakot is meghatározta: csak így, kitűnő néprajzosként és a Lönnrotéhoz hasonló elhatározással és lelkületel lehet a inn eposzt magyarra ültetni.

Vikár Somogy- ban és Erdélyben gyalog járva gyűjtöt, akárcsak Lönnrot. VOLLY Lényegében zolnai az első, aki a fordító által használt nyelvválto- zatot bírálva magát az etnográfus Vikárt bírálta a túlzot népnyelvi és táj- szavak használata miat.

Úgy vélte, hogy ezek ismertek lehetnek ugyan egy képzet néprajzos számára, azonban az olvasó előt ismeretlenek. Vé- leményét példákkal is alátámasztota, és felhívta a igyelmet arra, hogy mindezeket elkerülhete volna a fordító, hiszen poétikai szempontból sem let volna problémás a köznyelvi bb szavak használata.

Leszbikus klubok guildford egyesült királyságban

Nemlétező nyelv ez, de izig-vérig magyar Az egymás mellé állításban Arany neve és a már a kanonizálódot Bérczy-fordítás hatása válik működtethetővé. Paasonen Henrik szerint belőle vissza lehetne állítani a inn szöveget, ha történetesen elvesznék.

Egyik, még ban elhangzot beszédében a festő, Akseli Gallén-Kallela vö. Väisänen A Vikár Béláról szóló megemlékező írásában vö.

Kosztolányi a magyar népi hiedelmekből idéz fel párat annak bizonyítására, hogy a célrendszer- ben is fellelhetőek a sámánizmus, a innugor ősi hit maradványai. Kosztolányi nemcsak az esszé végén hangsúlyozza a vér sze- rinti kapcsolatot, hanem az esszé elején is.

A Kosztolányi-szöveg első alcí- me: A monda évezredes vándorútján. Már it felülvizsgálja a Orvosaink hiába küzdenek a babonák, a szemverésben és rontásban való mélyen gyökerező hit ellen.

Bárki akar fekete nők kibaszott néhány 420 d

Gonoszul figyeltem vergődését, szerintem eddig is túl sok sikerült neki, a férje halálát már kiheverte, szerető testvére van, remekül funkcionáló birodalma, bukjék már bele valamibe ő is.

Didót nem szerettem, Camillát, a volscus hajadont viszont igen. Latinusék családjának ábrázolása amúgy is boldogítóan sok mindenre adott alkalmat, elintézhettem a seregszámlát, kifejthettem a nézetemet a világbirodalmak alapításának technológiájáról, moráljáról, igazságot szolgáltattam a királyi vejnek és Itália irányítójának egyaránt alkalmas, derék Turnusnak.

Lavinia nagyon közel került hozzám, dacos, igazmondó, az öntudatlan szerelemtől tüzelő kedves gyerekszája, makulátlan szívének ábrázolása ugyanolyan pihentető tisztás volt a kalandos ösvényen, mint a Caieta-epizód.

Ahogy mindent elvettem Dido-Angelától, olyan bőségesen megadtam Laviniának mindent: Itáliát, a megajándékozott és adakozó szerelmet, a komplikációtól mentes, a frissen lekaszált fű illatával körüllehelt természetes életet.

Igen, nemcsak frígjeimet, latinjaimat is szívesen formáltam. Amata súlyából levettem, csináltam belőle egy szimpla intrikus öregasszonyt, nem kell ahhoz földöntúli erő, hogy valaki a történelemben fondorkodjék.

Vén Latinusomtól nehezen búcsúztam, láttam, ahogy sunyin, a trónra borulva tetteti az alvást, hányszor láttam, amint az én Latinusom a nagy karosszékben szundítást színlelve felém les.

Szerettem a hőseimet, élőket, holtakat egyaránt, a mitológiaiak közül leginkább Charont, az én Charonomat, aki már mindent tud és mindent elmondott nekem. Tehetetlen szomorúsággal vettem le a kezem a gépről, mikor elkészültem a Szibilla-Charon fejezettel.

Nincs az a verseskötet, amiben valamikor ifjúi közlékenységem idején ennyit elmondtam volna magamról, mint az Alvilágról fogalmazott sorokban, vagy amikor Hecuba palotájának romjai között az elpusztult medence elé térdepeltettem Creusát.

Mint ahogy a Szobotka-monográfia több száz lapja is kevesebbet árul el kettőnk életének bonthatatlan egyesüléséből, mint az a sztélé, amelyet ebben a könyvben Caietának és Cicusnak állítottam.

A pillanat nemcsak arról szól, hogy egyszer mindenki előtt megáll a lehetőség hószínű paripája, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk, hanem arról is, ami nincs, de volt, és ha volt, bármilyen volt, hiába volt, elmúlt, ám ha hiába volt is, csak volt, és nem lehet soha többé.

Páran még élünk az Újhold hajdani fiataljai közül, kicsit meglepődve érzékeljük, hogy Trója, a mi Trójánk pusztulásának, helyesebben elpusztításának történelmi ténye lassanként sápadó, de mégis legenda lett, amin persze előbb-utóbb csak átlép majd az idő, hisz ki meri tagadni, hogy voltak a mienknél véresebb tragédiák.

De hát mi akkor éltünk, amikor Trója még füstölgött, és megpróbáltunk hazát alapítani, és elvették tőlünk az ifjúságot, az ambíciót, valamennyiünk más-más síkon bonyolódott, mégis egy sorsa gonosz mitológiai kalandhoz hasonlított, amelyben felmorzsolódott test és lélek. Egész visszahozhatatlan, visszaperelhetetlen életünk a történelem vastalpa alatt maradt, azt aligha tudják feltámasztani elkésett díjak, kései elismerés.

Nem könnyű elviselni, hogy még néhány év, és megmosolyogják a kedves öregeket, bennünket, hol volt, hol nem volt, volt egy, a második világháború után a babitsi hagyományt folytatni kívánó igényes fiatal nemzedék, tudtak a kedvesek mindenféle stílusbravúrt meg poétikai trükköt, de hát öt kerék sok, három kevés, legjobb, ha egy se — mondják Frígiában, most már elmehetnek nyugdíjba, mert száll a hajó, és száll a hajó, és szállnak az évek —.

Én, költő Saboas, aki régen nem vagyok költő, akartam még egy legutolsó verset írni, amely részint az én hexameterben fogalmazott nekrológom, részint egy nemzedék sírfelirata. Ennyit tudok, ennél se több, se jobb nem telik a mesterségemből, ennek a megírására hívtak el a frivol mennylakók, akik jóleső borzongással figyelik saját gaztetteik rögzítését.

Bárkinek joga van megfogalmazni a saját nekrológját, aki megmentése érdekében senki se mondta ki Eszkiesz istennő rettenetes nevét, vagy ha mégis, csak úgy és csak akkor, amikor voltaképpen már nem is volt aktuális.

Hogy ilyen volt-e fiatalnak is, arról nem beszélt senki, aligha lehetett, különben mivel keltette volna fel az istennő figyelmét. Annyi bizonyos, hogy mióta én ismerem, Anchises mindig félt.

Eltorzult az arca, ha Hecuba valami mulasztáson rajtakapta, ha meglátták, hogy az orvos tiltotta ételekből csen, ha elbóbiskolt államtanácson, vagy kelletlen arccal fogadott vendéget az előírt királyi mosolygás helyett. Mi megvoltunk egymással, azt hiszem, már gyerekként is szántam, annyira gyönge volt, olyan ijedős, mint egy nehéz körülmények közé került kisiskolás, akinek se teste, se lelkiereje nincs arányban azzal, amit rámért az élet.

Az külön bánthatta, hogy ha valaki külföldi, fontos személyiség arra kérte az udvarmesterünket, Capát, tegyük számára lehetővé, hogy megismerkedhessék a hajdani jeles ifjú pásztorral, akit a szerelem úrnője kegyeire méltatott, hiába tiltakozott, hogy nem akar, nem bír látni idegent, ne mutogassák őt, mint a panorámát, mindig kitolattuk őt a székén.

Aranyszéke volt, a támlán, a karokon kultikus fríg királyi jelek domborultak, szfinx, tigris, lapuló oroszlán, négy keréken mozgott, és edényke rejtőzött az alján.

Bár Cicusnak, a széket kezelő rabszolgának szolgálatba lépésekor kivágták a nyelvét, az orrát meghagyták, a látogatók szaglószervét se béníthatták meg, s mert szegény Anchises a tiltakozás és a szégyen közös présének nyomására szinte minden alkalommal igénybe is vette az edénykét, hisz ideges gyomorhurutja lett a gondolattól, hogy megbámulják, az edényke tartalmának félreismerhetetlen szaga rendszeresen elkeveredett a fali füstölők és az udvartartás tagjai használta pomádék illatfellegével.

Talán az ilyen közös élmények miatt neveltem rá magam, hogy sose vegyem komolyan, ha keserűségében felém sújt kis botjával, vagy szidalmaz, hisz egy maga alá eresztő vagy csapkodva ordítozó csecsemőn is csak mosolyog a felnőtt.

Cicus csak mosolygott türelmes, néma szájával, rég megszokta az állapotát, nem keseredett meg miatta. Mi Trójában minden dehonesztálóan bizalmas funkcióra berendelt személyt megnémítottunk, nem orvul, hanem megbeszélve az illetővel, megéri-e neki az állás fontossága és biztonsága a testi defektust.

Senki se vonakodott, akár fürdőszolga volt, akár belső cseléd, mérhetetlen anyagi előnytől esett volna el máskülönben. Capa kiképezte őket még a műtét előtt arra a jelbeszédre, amelyet csak mi, a család, a papok és az udvartartás tagjai értettünk, így ők is tudtak kommunikálni velünk, ha valamit jelenteni óhajtottak.

Ha megkísérelték, hogy rajzzal vagy pantomimmal segítve némaságukon felfedjenek valamit titkainkból, és az elhárításunk rajtakapta őket, ledobtuk őket a kivégzőbástyáról. A néma mintaszerű segítség volt nehézkes apósom oldalán, azt hiszem, még szerette is, lehetett köztük valami furcsa kapcsolat, örökre egymás mellett élve, Cicus, a mindig hallgató, apósom, a béna.

Szegényt megviselte az ostrom, saját tehetetlenségének tudata, az átlagosnál is nehézkesebb lett, izgágább. A legutolsó hadijelentés óta erősködik, hogy neki nem kell az új haza, ő meg akar halni. Hát kit érdekel Anchises ellenkezése, hiszen régóta nincs lehetősége bármit akarni vagy nem akarni, világos, hogy egy olyan státusszimbólum, mint a túlélésre kijelölt honalapító Aeneas atyjának személye, nem hiányozhatik a menekülők hajójáról.

Ragyogó ötletnek találtam, vajon mióta dédelgette szegény a fejében ezt a megoldást. Pincében, egyedül, a szolgákkal — ó, ugyan már! Nyilván percek múlva felhangzik a megbeszélt kürtjel, amely elparancsolja a városból a választottakat, réges-rég össze is csomagoltunk Caietával, csak Aeneas idétlenkedett ahelyett, hogy összeállította volna már a maga hivatalos motyóját, az államalapítási kellékeket, Trója isteneit és némi műkincset, ritkaságot, ajándékul, esetleg megvesztegetésre abból a mérhetetlen értékből, amely azon a végső éjjelen a görögök kezére kerül.

Iparkodjék, biztattam, jelölje ki az útvonalat, tegye végre valami iszákba a szent szobrokat, hozza a holmiját, az sem ártana, ha kinézne a kapun, mégis hogy képzeli a menetet egy bénával meg egy kétéves gyerekkel. Dehogy lépte át a küszöböt, Cicust zavarta ki, azt mondta, neki most nem szabad feltűnést keltenie, Cicus viszont biztonságban megteheti, hogy tesz odakinn pár lépést; mihelyt kinyitja a nyelvetlen száját valami erre lődörgő görög harcos előtt, mindjárt megérti az ellenség, hogy baráttal találkozott, mert a csonkítás nem görög hagyomány, és ha itt így elbántak vele, Cicus aligha lehet a trójai nép nagy barátja.

Cybele papjának se nézhetik, rabszolgajel van a fején. Nem ment ki a hős, nem bizony, eddig se sokat járt a bástyákon sem, azt hazudta, megtiltotta a szellem, Hectoré, aki álmában utasítást adott neki, majd éppen őhozzá jön el a szerencsétlen, aki ha tudna, rohanna az anyjához, a feleségéhez, nem Aeneast keresné, akit világéletében utált.

Cicus hamar visszatért, a Capa tanította jelekkel közölte, egyformán veszélyes a távozás, bármerre megyünk. Kegyesatya sóhajtott, nézegette, emelgette az istenszobrokat, én meg törtem a fejemet, ugyan mit nyög, milyen kockázata lehet neki, a Végzet értelmében, ha nem akarná, akkor is el kell jutnia Démétér templomáig és megalapítani az új fríg birodalmat valahol nyugaton.

Szerettem volna belecsípni, megrúgni, Kegyesatya gyakran a legrosszabb gyerekkori tempóimat aktivizálta bennem, de fékeztem magam, nem volt értelme, hogy felbosszantsam, mit érek el vele, ezerszeres isteni garancia mellett is fél a görögöktől, és talán az is irritálja, hogy rajtam meg nem látja nyomát a rémületnek.

Mindig jó vívó voltam, talán egészen különleges képességgel, higgadtan, nagy beleérző készséggel csaknem mindig ki tudtam számítani, mi lesz az ellenfelem következő mozdulata, a vívómester gyakran megdicsért. Különben is ugyan mitől tarthattam én, Aeneas felesége, aki beletartozom a Végzet kedvelt gyermeke leltárába.

Mindegy volt nekem akkor már majdnem minden, tudtam, odaát a királyi palotában mindenki, aki igazán fontos volt a számomra, halott, szerettem volna minél hamarabb hátat fordítani Trójának, de hol volt még az idő, amikor, és az a zug, ahol végre nyugodtan és ráérősen elsirathattam volna Hecubát vagy az apámat.

Amúgy is kínos és értelmetlen volt az időhúzás, mert házunk népét, a cselédséget a pincébe parancsoltam, mihelyt már látszott, hajnalra megszűnik Ilion, és a személyzetből a túlélők listáján csak Cicus és élettársa, Caieta szerepelt, Aeneas hajdani szoptatódajkája, akinek azzal, hogy velünk jöhetett, életében másodjára jelezte a Sors, hogy különleges életre szánta, hiszen minden királyi dajka el szokott tűnni a süllyesztőben, de őt Doroé döntése átemelte önmaga sorsán.

Kegyesatya a bölcsődébe kerülés idején olyan hisztérikus volt a dajkája nélkül, hogy Caietát a védőnő mellé kellett átvezényelni, az Aeneasnak járó egyéb kivételek mellett elfért folyamatos udvari szolgálatba vételének engedélyezése is. Mikorra már megunta őt, Caieta elbocsáthatatlanná vált, politikai, kormányzati okokból, a nép emlékezetében úgy rögzült, hogy ők ketten összetartoznak, a herceg és a fríg templomi szolgáló — mert Caieta az is volt, eredetileg csak az —, élő és tapintható mesealakokká váltak, minden szántóvető vagy gyalogos katona hallott annak idején a maga gyerekkorában megható meséket örök kapcsolódásokról, vérségi azonosság nélkül vállalt hűségről.

A nép saját mondavilágára ismert a személyeikben, s a kialakult legenda nem engedte elválni őket akkor sem, mikor Aeneas eszelős birtoklási vágya már viszolygássá torzult, Caieta meg egyre nehezebben tűrte a trükkjeit a pubertás idején, és mikor egyszer csak úgy kíváncsiságból megerőszakolta őt, meg is gyűlölte.

Caieta élete minden epizódját elmondta nekem, ha Hecuba volt felettem a csillag, kezemben a kard, Caieta volt a föld, amire leborulhattam pihenni, és a husáng, amely alkalmas fegyvernek is, vándorbotnak is.

Szerencsémre nemcsak engem szeretett, de Iulust is, akit hétvégeken ő hozott haza nekünk a királyi gyerekek óvodájából. Azon a napon már összerakta a gyerek holmiját, és útra öltöztette, ráadta a katonaruháját, pici páncélt, sisakot viselt a kisfiú, nagy, lompos tollal.

Küldtem, menjen Anchisesért, mert hamarosan indulunk, komoly ellenállásba kellett ütköznie, ha azt kiáltotta vissza a másik szobából, nem boldogul vele, közben felharsant az első kürtszó, amely a készülődésre engedélyezett idő befejezésének megbeszélt jele volt, Ucalegon házából tülköltek, disszonáns hang volt, de milyen is lehetett volna, csak szállt az a rettenetes bőgés, olyan volt, mint a sebesült elefánt jelzése, beleborzongtam, míg átsiettem Anchiseshez.

A gyerek ott ült a térdén, leállítottam a földre, és elkezdtünk ketten Caietával imádkozni neki, ne kéresse már magát, mit képzel, mennyi reális időnk van. Iulus topogott, izgatott volt, lógott kis páncélos karján egy kerek kosár, benne egy erősen használt, végső óráit élő macskakölyök.

Azt hittem, én elboldogulok az apósommal, de tévedtem, Anchises valóban nem akart útra kelni, ő nem jön, mondta, nem és nem és nem.

Mely is eleiben kigyön sógorának, Áll a felső részén a tenger partjának, Mikor a fövenyrűl oda feljutának, Illő köszönetet ennek is Ilion ny feleség csere.

Mosolygott, fejét ingatta, életemben először láttam az arcán rosszakaratot. Csak izguljatok, csillogta a szeme, nekem tülkölhet Ucalegon, míg a tüdeje kiszakad, most én parancsolok.

Szép volt az élet eleje, legyen szép a vége is, méltó, és ti, akik kerekes széken tologattok bankettekre, és mutogattok, mint egy fogoly állatot, bókolni keleti uralkodóknak, érdeklődő nagyembereknek, ne érjétek meg, hogy egy feldőlt edény maradjon utánam Itáliában.

Percek múlva rám dől a tető, a szomszéd házakba már belekapott a láng, ugye, milyen váratlan jelenség ez az új Anchises, a béna, aki csak mosolyog rátok és ellenáll?

Szaladtam vissza Aeneashoz, az akkorra már rászánta magát végre, hogy kilessen a kiskapun, mert amíg mi egyezkedtünk az apjával, felharsant a második tülökrikoltás is, jött is vissza az utcáról azonnal, és ordítva mutatta a karját, amelyet megpörköl valami ráhullott üszkös fadarab.

Összenéztünk Caietával, a kisfiú az apjához somfordált, Iulus mindig jószívű volt, hogy látta, valami miatt szenved a mindig erős felnőtt, felé nyújtotta az erősen használt macskakölyköt, hátha enyhül tőle a bánat, az apja meg se látta, csak siratta magát, mekkora hólyag, milyen nagy szerencsétlenség.

Így kell, ilyen félnyomorék bóbáccsal hajóra szállnia, amit amúgy is utál, mert vízen mindig hánynia kell. A macska hörgött, Kegyesatya kenegette a bőrét, Anchises meg a kis botjával verte a szfinxek fejét a széke aranylemezén, és ismét kijelentette, nem megy sehová, közben a görögök már a szomszéd utcán dúltak, az ostrom robbanásai egyre közelebb hallatszottak, azt hittem, agyoncsapom Kegyesatyát, de Anchisest is.

Összenéztünk Caietával, s tudtam, neki is az jut eszébe, ami nekem: volna csak még Hecuba, mekkora lenne itt a csend, csakhogy anyám akkor már nem élt, Hecuba tudott volna, de nem óhajtott menekülni, hiába vezetett a királyi palotából a városon túlra rejtekút, nem vette igénybe, egyedül rajta múlt, hogy neki nem vésettek tesserát.

Anchises persze ott őrizte a magáét egy zacskóban a nyakán, valahogy itt ne maradjon. Aki nem tudta felmutatni a menekülésre kiválasztottak igazolójegyét, még ha emlékeztek is rá, hogy szerepelt a névsorban, nem hagyták hajóra lépni, így határozott a tanács, Trója nem volt szent állam, ki-ki élete forgott kockán, ki kellett valahogy küszöbölni a tesserákkal való visszaélés lehetőségét.

Apósom, a rendetlen, a hanyag egy pillanatra meg nem vált az értékes igazolólaptól, ezért volt érthetetlen, hogy most az utolsó percben ellenáll.

Az intralingvális Ilion ny feleség csere inn nyelven íródot — átviteleket nem tekintem annak.

A helyzet már nem is kínos volt, hanem válságos, mert Ucalegon harmadjára tülköltetett és ez a legutolsó figyelmeztetés volt, erre a jelzésre kellett kinek-kinek útra kelnie, aki a túlélők listáján szerepelt.

Hívjuk át Ucalegont, beszéljen ő az öreggel, fusson érte Cicus, javasoltam.

Aeneas úgy ordított sértődöttségében, hogy neki, az istennő fiának nem engedelmeskedik a hülye nyomorék, hogy féltem, felrohannak a pincébe parancsolt szolgák, és akkor még több lesz a bonyodalom, mert hogy ütött a halál órája, azt sejtik, de akkor mit szólnak, ha kiderül, hogy nem mindenkinek.

Caieta aztán megtalálta a megoldást. Míg a gyerek türelmetlenségét csendesítette, elébe guggolva a sisak alatt az állát cirókálta, csak úgy, nekünk háttal, belesúgta a levegőbe a mentőmondatot, ide most talán a Kegyesatya isteni édesanyja kellene segítségnek, különben sose jutunk el a kikötőig.

Ez annyira igaz volt, hogy Aeneas letette az olajos bögrét, amivel eddig a bóbácsát mázolta, Anchises pedig megmerevedett, elhallgatott a botja is. Cicus ránk nevetett nyelvetlen szájával, mint aki méltányolja Caieta eszét, valóban, hol van az istennő ilyen súlyos pillanatban, miért nem figyeli, elképzelése szerint megy-e végbe mindaz, amit a fiával kapcsolatban elrendelt.

Anchises beburkolózott, mint aki el akarja szigetelni magát élettől, haláltól, bármilyen akciótól. Én szerettem volna törni-zúzni, mit kínlódunk itt, mit ellenkezünk vagy magyarázkodunk feleslegesen, hiszen ki-ki tudja, hogy kivédhetetlen az előírt, a kötelező, torkig voltam már mindennel, pedig tudtam, mihelyt megindul a menekülés, akkor jön csak számunkra az igazi megpróbáltatás, de a legválságosabb mozdulat is bírhatóbb lett volna, mint hogy köröttünk folyik az ostrom, és mi még mindig csak állunk, hát hol az isteni anya, meddig hallom még Aeneas nyújtott üvöltését, procul estote, procul estotemenjetek innen, menjetek, ugyan ki akarna mellette lenni, amíg a Habszültével társalog, ki szereti az ilyesmit?

Csak itt lenne már, ám az istennő késett, a gyerek unalmában megint a macskát nyaggatta, Cicus, az örök optimista a biztonság kedvéért újra kiürítette az edénykét, hadd keljünk útra tiszta kellékkel, én már reszkettem a dühtől, hát hiába esdekel odabenn a Kegyesatya, süket az a nő, hogy nem jön, egyáltalán mi tartja vissza, netán kinn dolgozik a bástyán, ahol a többi kollégája manipulál, Neptunus, Apollo, Iuno meg a szent Pallas, hiszen rég az ő gyakorlóterük a hazám, a nagyhatalmak magánolimpiásza folyik itt, az istenek presztízse a tét, nem Trója bukása vagy megmenekülése.

Ocsmány szag maradt a kimosott edényke után, befogtam az orrom, de aztán váratlanul a pernye keserű meg az edényke csípős bűzébe belekeveredett valami undorítóan édes és kábító lehelet, és hirtelen rózsaszínűvé vált a levegő, majd hirtelen megkékült, végül narancssárga lett, mintha az illat külön aggyal kielemezte volna, ha megmarad rózsaszínnek, esetleg azt hisszük, a tüzet látjuk odakintről; ha megmarad kéknek, összetéveszthetjük a füsttel, lett hát narancsszínű, mint a menyasszony fátyola.

Végre felhangzott a másik helyiségben Aeneas új szertartási jelzése: Numen adestmegmerevedtünk, mert ezek szerint végre itt van, akit idéztünk, s akkor mindjárt megindulnak az események. Caieta kicserélte a csobolyóban a gyereknek tartalékolt édesvizet, összeszedte és bőrzsákba dugta, akiket Aeneas szertehagyott, Trója és a családunk isteneit, ha rajtam áll, én nem is vittem volna magammal, mert ugyan minek, rosszul funkcionáló tisztviselőket nem tart meg az ember.

Hát mit tettek azért, hogy megszerezzük, mondjuk Mükénét, vagy úr legyünk a Peloponnesoson, vagy akár annak az érdekében, hogy ne menjünk rá erre a vállalkozásra? Sikeres kis manőver volt Helena elrablása, elemlegetik pár ezer évig.

Közben gomolygott a rózsaillatú sáfrányfelleg, alig láttunk, a gyereket irritálta, bőgni kezdett, aztán megtörtént a visszajelzés, a csoda, ahogy illett, ugyan hogy csinálta, az ő titka, egyszer csak az Ucalegon égő palotája felé nyíló oszlopsor felől a kinti füstön át megjelent két galamb, burrogtak és csókolni kezdték egymást.

Kimentem a belső kertbe, megmostam az arcom a szökőkútnál, aztán csak úgy, mint aki maga se tudja, mi húzza, fellépegettem egy csigalépcsőn a mi palotánkban még ép toronyba, hogy még egyszer, utoljára, felülről és lángolva is egészben láthassam a feledhetetlent, ami helyett hiába építik fel a világ legnagyobb birodalmát, nem lesz belőle ez a Trója.

Felértem baj nélkül, a torony kilátója is állt sértetlenül, és lenn úgy el voltak foglalva a gyilkolással, hogy eleinte nem pazarolt rám nyilat senki. Egyetlen láng volt a város, a tűzropogást áttörte a sebesültek sikolya, én királyi módon figyeltem, ahogy Doroé tanította, íme, elmúltunk, gondoltam, pedig bizony voltunk mi egyszer, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország meg egy nép, most aztán maradt mindkettőből egy igealak, perfektum logikum a nyelvkönyvekben, de olyan érvénnyel, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk itt és így soha többé.

Másutt, másképp talán, de mindig egy igealak árnyékában. Valaki mégis észrevett odalenn, felém lőtt egy nyílvesszőt, az szerencsére nem ért el, de végre észre térített, ne álljak kinn mindenki szeme láttára, elkezdtem visszafelé szaladni, méghozzá a kurtábbik úton, a cselédfeljárón, azt remélve, ekkorra csak végeztek már egymással a Habszülte és kegyes fia, és elindulhatunk végre.

A cselédlépcső pontosan a mögött a helyiség mögött fordult el a falban, ahol Aeneas idézte meg az anyját, ha nem hallom meg a nevemet, én ugyan meg nem állok, ki nem állhattam az anyósomat, sosem értettem, mire olyan gőgös, három éve voltam a menye, de még nem méltatott arra, hogy személyesen megismerhessem, holott nemcsak a férjem, a saját családfám jogán is rokonok voltunk.

Nem álltam volna meg, de elhangzott ez a szó: Creusa, és ez mégiscsak érdekelt. Lehet, hogy tévedtem, és mégis nagyra tart, lehet, hogy rosszul tájoltam be?

Aeneas idegesen köhögött, pedig úgy állhattak egymás mellett az isteni erő támasztotta illatfelhőben, mint egy üvegharangban, és aligha érzékelhette a kinn lángra kapott házak keserű füstjét.

Nagy csend lett, én vártam. Furcsa, de jobban érdekelt, mint fájt, amit hallottam. Majd te válladon viszed apádat, gyönyörű kép lesz, amikor hősi módon cipeled.

Gyöngéd hang hallatszott, mintha fújnának valamit. Persze most meggyógyítjuk isteni lehelettel a bóbácsot, hogy is hurcolhatna így terhet az ártatlan.

Aeneas kérdezett valamit, nagyon halkan, nem tudtam kivenni, mit, csak amikor már hangosabban megismételte. Összefontam az ujjaimat, öblösen, a szívem fölött, mint ahogy verebet szorít az ember, vagy a kettőnk életét tartanám benne. Aeneas nem kellett voltaképpen se testemnek, se lelkemnek, de ismertem őt születésemtől fogva, a férjem lett, s a legrosszabb házasság is házasság.

Iulus arca orrtól felfelé az enyém, lefelé az övé, és ezen az se változtat, hogy nem szeretem, és hogy ő odaenged a halálnak. Vajon miért hittem, hogy megpróbál küzdeni értem? Leeresztettem összefogott kezemet.

Nemzeti vagy egyházi ünnepen mindig ott kellett állnom az oltár közelében, ahogy az Udvar többi tagjának, a papok általában gyorsan végeztek az állatokkal, nem tartott elviselhetetlen ideig a kivégzési procedúra, csak a gödölyénél volt előírva nyújtott haláltusa, azt nehezen tudtam elviselni, időbe telt, míg aztán már a pillám se rebbent a vérrel együtt kibuggyanó panaszra, a csepp nyögésre, ami eleinte reménykedik, aztán könyörög, később sír.

Mi nem szoktunk elájulni, nem lettem szerintem még sápadtabb sem, holott az életemet döntötte el az istennő közlése, sőt ennél is többet, a halálom módját, mert ezek szerint itt hagynak az égő városban, ahol ha nem ismernek fel, lemészárolnak a görögök, miután egy kicsit elszórakoztak velem; ha meg rájönnek, ki a foglyuk, kisorsolnak szolgálónak valamelyik hérosz háztartásába.

Futnom kellett volna, menekülnöm ebből az irtózatos palotából, amely az otthonom volt, csakhogy hová, halott vagy fogoly már az én eredeti családom, hová mehetnék, nincs már Priamus otthona, csak itt maradhatok, ha nem akarok a várost ostromlók kezébe kerülni, itt, ahol leendő gyilkosom társalog az anyjával.

Lentről, Anchises szobájából zaj hallatszott, az öreg sikoltozott, Cicus sziszegett, Iulus sírt. Apád ismeri a jeleket.

Nagyot dördült. Azt mondtam magamban, sose éreztem döntő kötésnek a házasságomat, de hogy mit érzek voltaképpen Aeneas iránt, azt a következő pár pillanat fogja eldönteni. Jól képzeltem, eldöntötte.

Egyszerűen kérdezte, mintha azt tudakolná, hány óra van. Legelöl te mégy, viszed apádat, a gyereket nem engeded ki a kezedből, Creusa zárja a menetet. Nagyon siess, ahogy csak a gyerek bírja, és egyszer se nézz hátra. Creusa majd el fog veszni a ködben. Gyászbeszédnek elég tárgyilagos négy szó volt.

Nem tudtam, hogy a Habszülte Égilakó kire céloz, amikor azt feleli: a latiumi király pampucáját, csak álltam, álltam, aztán arra lettem figyelmes, hogy valami meleg érinti a nyakamat, valaki lélegzett mögöttem.

Hátrakaptam a fejemet, és Caieta keskeny, olajszín arcába néztem, amelyen nem látszott se részvét, se meglepődés, sem irgalom.

Kezében ott volt a két immár elhunyt galamb. Lehet, a csodajelek miatt kezdett el keresni, mindenesetre megtalált, s ennek furcsa módon egyáltalán nem örültem. Szégyelltem magam előtte, mintha bűn volna, az én bűnöm, hogy egy leendő világbirodalom áldozati gödölyéjévé lettem. Érdekes, abban az irreális percben az is eszembe jutott, milyen értelmetlen életkorban, minden élettapasztalat nélkül tanultuk az iskolában a mitológiát.

Ez a koncepcióját és mélységét tekintve önmagában is lélegzetelállító regény egy zseniálisan elképzelt katasztrofális jövő képét vetíti elő, amelyben a halhatatlan "poszthumánok" a saját szórakoztatásukra újraalkotják a marsi Olympos Mons tetejéről a trójai háborút, miközben az emberiség megmaradt képviselői arra kényszerülnek, hogy szembenézzenek végső pusztulásukkal.

Kamera által homályosan. Fred kábítószeres ügynök, aki eltökélten próbál a H-Anyag nevű illegális, bár bizonyos körökben roppant népszerűségnek örvendő szer nyomára bukkanni. Ezért a külsejét teljes mértékben megváltoztató maszkafander segítségével felveszi a drogdíler Bob Arctor személyiségét, és ebben a szerepben ő is komoly fogyasztójává válik a H-Anyagnak.

A kábítószernek azonban súlyos mellékhatása van: kettéhasítja fogyasztója személyiségét. Fred — a kábítószeres ügynök — tehát a titokban elhelyezett kamerák képein keresztül figyeli Bob Arctort — a drogdílert —, és közben fogalma sincs róla, hogy saját maga után nyomoz.

A rendőrök és a bűnözők mindig is szorosan függtek egymástól, de egyetlen regény sem dolgozta fel erőteljesebben ezt a perverz szimbiózist, mint Philip K.

Dick ben született remekműve, amiből ban Richard Linklater kultikus filmet is forgatott Robert Downey Jr. Csordulj, könnyem, mondta a rendőr.

Jason Taverner egy titkos kormányprogram végterméke, egyike azoknak a genetikailag megváltoztatott embereknek, akiket csak úgy neveznek: a hatosok. Jelenleg kirobbanóan népszerű televíziós személyiség, igazi sztár egy hetente jelentkező tévéműsorban.

Egy nap azonban gyilkossági kísérletet követnek el ellene, és az eszméletét visszanyerve egy másik világban találja magát. Illetve mégsem. A mindenható rendőrség által szigorúan ellenőrzött világ ugyanaz maradt. Egy dolgot kivéve. Ebben a valóságban senki nem hallott Jason Tavernerről. Itt ő csak egy hivatalos papírok nélküli üldözött, akinek egyetlen esélye van a túlélésre: ha megtalálja saját magát.

Időugrás a Marson. A tízéves Manfred Steiner egy fogyatékkal élő gyerekek számára létesített táborban tengeti mindennapjait a Marson. Saját világában létezve arról sincs tudomása, hogy a hozzá hasonlókat a hatóságok egyszerűen el akarják pusztítani. De Arnie Kottnak, a törekvő vállalkozónak más tervei vannak a fiúval.

Az orvosok szerint Manfred betegsége az idő eltérő érzékeléséből ered, és a megfelelő eszközökkel talán képessé lehetne tenni őt arra, hogy bepillantson a jövőbe. Manfred rengeteg pénzt és óriási lehetőséget jelent egy olyan gátlástalan üzletember számára, mint Arnie Kott.

Csak meg kell találnia a módját, hogy kontrollálni tudja a fiút. A feladat nem könnyű, és ráadásul beláthatatlan következményekkel járhat. Kettős szerepben. Charlie, a húszas éveiben járó feltörekvő angol színésznő Míkonosz szigetén találkozik a jóképű Joseph-fel, és látszólag különleges, szenvedélyes kapcsolat szövődik köztük.

A nő azonban nem tudja, hogy a férfi az izraeli titkosszolgálat tisztje, aki egy életveszélyes küldetésre próbálja őt beszervezni.

Charlie hamarosan egy ravaszul felállított csapdában találja magát a "valóság színházában": a célpont egy palesztín terrorista, aki Európában élő zsidókat akar felrobbantani.

Vajon képes lesz Charlie eljátszani élete legveszélyesebb szerepét? A Kettős szerepben igazi klasszikus, John le Carré egyik legjobbja. Az olvasót elképesztő ügyességgel vezeti be a nemzetközi kémkedés bonyolult háttérvilágába, és példátlan részletességgel mutatja be annak működését.

A könyv a megjelenését követően elnyerte a rangos Edgar-díjat, majd ben filmet forgattak belőle George Roy Hill rendezésében, ban pedig Park Chan-wook adaptálta sorozatra.

Ügynök a terepen. Nat, az angol titkosszolgálat 47 éves veteránja úgy érzi, hogy az operatív ügynökként töltött éveinek vége, ideje hazatérni Londonba, ahol a felesége várja. A moszkvai központból érkező egyre komolyabb fenyegetések miatt azonban el kell vállalnia még egy munkát.

Rábízzák az egyik halódó londoni alállomás, a Menedék irányítását, ráadásul nem túl ragyogó kémek szedett-vedett csapatát is a keze alá kapja. Az egyetlen tehetségesnek tűnő tiszt a fiatal Florence, aki már egy ideje figyeli az orosz részleget, ráadásul beszervezte a kiábrándult szeretőjét egy, az orosz irányításra nagy befolyással bíró ukrán oligarchának.

Nat nemcsak a kémkedésben, hanem a tollaslabdában is született tehetség. Állandó hétfő esti játszmáin ellenfele akár a fia is lehetne: az egyedül élő és magába forduló Ed, aki képtelen elhinni, hogy a Brexitet megszavazták, ki nem állhatja Trumpot és utálja, hogy egy lélektelen médiaügynökségnek dolgozik.

Mégis, mindennek ellenére Ed lesz az, aki Natet, a feleségét és Florence-t a politikai düh olyan útjára tereli, ami mindannyiuk életét veszélybe sodorja.

Az Ügynök a terepen lankadatlan feszültséggel felépített, hol szívszaggató, hol sötét humorban bővelkedő története hátborzongató portrét fest a világ működéséről. John le Carré ismét bebizonyítja, hogy vészterhes korunkat senki nem ismeri nála jobban. Királyok Veszte.

Azkivel mikor jutsz igaz szeretetben, Az Ilion ny feleség csere istenes szerzetben, Lészen úgy is részed a tiszta életben, Az szemérmességet tartván őrizetben.

Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből.

Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik. Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják.

Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.

A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt.

Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik.

De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa.

Koreai bordélyház warrington

Minden Dolgok Neve. Kihrin D'Mon egy egész birodalom haragja elől menekül, mióta megsemmisítette a Béklyókövet, és ezzel szabadjára engedte a démonokat Quurban.

Szökési kísérlete Janel Theranon, a rejtélyes jorati nő útjába sodorja, aki azt állítja, hogy ismeri őt.

Amikor Janel arra kéri, hogy segítsen, Kihrinnek számos veszéllyel kell szembenéznie: egy titkos lázadással, egy sárkánnyal, amely képes elpusztítani egy egész várost, valamint régi ellenségével, a Relos Var nevű varázslóval.

Janel úgy hiszi, Relos Var rendelkezik a világ egyik legnagyobb hatalmú ereklyéjével — a Sarokkővel, amelyet úgy hívnak: Minden Dolgok Neve. És ha a nőnek igaza van, akkor talán semmi sem akadályozhatja meg Relos Vart abban, hogy megkapja, amit akar.

Márpedig ő Kihrin D'Mont akarja, ám lehet, hogy a világnak ezért súlyos árat kell fizetnie. Lenn a sivár Földön. Ez a novelláskötet tizenhárom történetet tartalmaz a Többek közt megtalálható benne élete első eladott novellája Ruugvalamint olyan megkerülhetetlen klasszikusok is, mint A koponya, Az aranyember és a Fizetség, utóbbiból ráadásul John Woo rendezésében és Ben Affleck főszereplésével népszerű film is készült A felejtés bére címmel ban.

Mindenesetre valaki meghalt abban a robbantásos merényletben, melyet Glen Runciter üzleti ellenfelei szerveztek.

Úgyhogy Runciter temetése hamarosan megtörténik Des Moines-ban, de ennek ellenére gyászoló beosztottai rejtélyes üzeneteket kapnak tőle.

A világ pedig egyre furcsább módon viselkedik körülöttük, melyből arra következtetnek, hogy valami végzetes és mindent megváltoztató dolog közeledik feléjük.

Esetleg már meg is érkezett? Philip K. Dick birodalmában a végső igazság nem is annyira végső, a valóság és az illúzió pedig ugyanolyan könnyedén cserél helyet, mint a múlt és a jövő. Az Ubik klasszikus science fiction halálról és megváltásról.

De vigyázat! Csak az előírt adagokban, rendeltetésszerűen és kellő körültekintéssel alkalmazható! Letűnt világok. Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással vagy időutazással járó küldetéseken.

A részleg létezéséről kevesen tudnak, alapvetően két funkciót lát el. A Mélyűr felfedezésével az expedíciók egyrészt az emberiség számára alkalmas bolygókat keresnek. A Mélyidőben történő ugrásokkal pedig lehetséges jövőkbe utaznak, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel.

Az ugrásokkal azonban vigyázni kell: korábbi expedíciók felfedeztek egy, az ismert világ végső pusztulásával járó eseményt, a Terminust, ami egyre több lehetséges jövőben fordul elő, és az időbeli bekövetkezése minden egyes ugrással közeledik a jelenhez. Nyugat-Pennsylvania, Shannon Mosst gyilkossághoz riasztják.

Egy SEAL-kommandós brutálisan végzett a családjával, ám tinédzser lánya nincs az áldozatok között, és eltűntnek nyilvánítják. A gyilkos a USS Libra nevű űrhajó legénységének tagja volt, ami azonban a korabeli jelentések szerint sosem tért vissza a Mélyidőbe tett ugrásából.

Moss saját tapasztalatból tudja, hogy az időutazás komoly mentális traumát okozhat, és arra gyanakszik, hogy a SEAL-kommandós láthatott valamit a jövőben, ami kiváltotta a cselekedetét. Moss az eltűnt lány nyomába ered, és ugrást hajt végre a Mélyidőbe. Különböző lehetséges jövőkbe utazik, hátha talál valamit, ami segít megoldani a jelenbeli ügyet.

Nyomozása során azonban olyan információ birtokába jut a Terminusszal kapcsolatban, ami az egész világ jövőjét megváltoztathatja. Tom Sweterlitsch hajmeresztő elképzelésekkel játszadozik ebben a fordulatos és meghökkentő regényben, ráadásul minden ötletét olyan természetességgel tárja az olvasó elé, hogy egy pillanatra sem kételkedünk bennük.

De a tudományos-fantasztikus alaphelyzet ellenére a Letűnt világok egy rendkívül emberi történet a felfoghatatlan megértéséről.

Igazi mestermű, amely a popkultúra olyan remekeit idézi fel, mint a Twin Peaks, az Eredet és a True Detective — A törvény nevében.

Angyalok pokla. A közeli jövő technológiailag sokkal fejlettebb Amerikájában járunk. Tíz évvel ezelőtt egy atomrobbanást követően Pittsburgh a hamu martalékává vált, a túlélők és az ország többi része pedig egy zord disztópiába menekült, ahol a média és különböző virtuális kiterjesztései befolyásolnak mindenkit, a társadalmat körbelengi a pornográf tartalom és a szexipar, a bűnözők kivégzését pedig élőben lehet nézni bárhonnan.

Dominic Blaxton a pittsburghi katasztrófa egyik túlélője, a tragédia során azonban elvesztette a feleségét, aki születendő lányukkal volt terhes. Jelenleg biztosítási kárigényeket mér fel egy magáncégnek: gyilkossági ügyekhez köthető holttesteket keres az Archívumban, a város épületeinek, parkjainak és látványosságainak interaktív rekonstrukciójában, ahol a valaha élt lakosok szimulációi is megtalálhatók.

Dominic a virtuális térben történő nyomozás mellett újra és újra átéli a feleségével közös utolsó emlékeit is, a veszteség folyamatos érzete pedig komoly alkohol- és drogfüggőségbe taszítja.

Ráadásul a legújabb ügye meglehetősen furcsa: egy olyan nő feltételezhető meggyilkolásával kapcsolatos, akinek valaki a jelek szerint az összes előfordulását ki akarja törölni az Archívumból.

Dominic egyre eltökéltebben próbálja megfejteni a nő kilétét és azt, hogy mi történhetett vele. De miközben követi a nyomokat a virtuális világból a valóságba, ráébred, hogy az illúziók mélyén lappangó igazság nemcsak a józan eszét, hanem az ő és mások életét is veszélybe sodorhatja.

Tom Sweterlitsch, a Letűnt világokkal világhírűvé vált író első regénye posztmodern stílusával az újvonalas sci-fik egyik kiemelkedő darabja. Lenyűgöző világépítésével olyan nagyságokat idéz fel, mint Philip K. Dick és William Gibson, míg cselekményvezetésével napjaink legizgalmasabb thrillereivel tartja a tempót.

Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős — a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr — tudott véget vetni.

Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon.

Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni. Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun — a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra — mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek.

Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt. Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez.

Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Nikannak a történelem során háromszor is meg kellett küzdenie a túlélésért a véres mákháborúkban.

Annak ellenére, hogy a harmadik hadjárat csak nemrég ért véget, Zsin nem tud megfeledkezni arról a kegyetlenségről, amelyet a népe megmentése érdekében követett el.

Menekül a bűntudat, a szorongató ópiumfüggés és a tűz isteneként megismert bosszúálló főnix parancsai elől, aki rémes hatalommal ruházta fel. Bár Zsin nem akar élni, meghalni sem hajlandó addig, amíg bosszút nem áll az áruló császárnőn, aki hátat fordított a hazájának, és szövetségre lépett az ellenséggel.

A lány egyetlen reménye, ha belép a befolyásos Sárkány hadúr seregébe. A hadúr arra készül, hogy meghódítja Nikant, elűzi a császárnőt a trónról, és létrehoz egy új köztársaságot.

Ám sem a császárnő, sem a Sárkány hadúr nem az, akinek látszik. Zsin minél több dolognak lesz szemtanúja, annál jobban tart attól, hogy az országa iránt érzett szeretete ismét arra fogja kényszeríteni, hogy éljen a főnix gyilkos hatalmával.

Mert már nincs semmi, amit Zsin ne áldozna fel az országa megmentéséért Mocskos meló. Charlie Asher egy normális fickó, aki kifejezetten jól érzi magát a saját kis normális életében.

Ugyan kicsit neurotikus, és kicsit túlaggódja a dolgokat, de mindezt a normalitás határain belül teszi.

Inkább bétahímnek lehetne nevezni őt, mint alfának, de Charlie már hozzászokott ehhez az állapothoz, ráadásul a felesége okos, csinos, bájos nő, aki pontosan azért szereti őt, mert annyira normális.

Gyermekük születik, és úgy tűnik, a dolgok nem is alakulhatnának jobban. De aztán az emberek úgy kezdenek el hullani Charlie körül, mint a legyek. Sötét árnyak suttognak neki a csatornákból, ismeretlen nevek jelennek meg a noteszében, és bizonyos tárgyak vörösen izzanak a közelében.

Minden jel arra mutat, hogy valamiféle titokzatos erők új munkakörre jelölték ki Charlie Ashert: mostantól ő lesz a Halál.

Másoknak ez a vég. De neki csak a kezdet. Christopher Moore os regénye újabb mérföldkő a szórakoztató irodalomban a Biff evangéliumát követően: ezúttal a halál témáját dolgozza fel ördögi humorral.

Az olvasó a kötet felújított kiadását tartja most a kezében. Lestrapált lelkek. Nagyon különös dolog történik San Franciscóban: a holtak lelkei titokzatos módon eltűnnek. Az ebek is eddig pórázon tartattak, De most már ezek is mind elbocsáttattak, Mintha szárnyok volna, győni úgy láttattak, Mikor a vad felé azok bocsáttattak.

Labros a többinél hamarább érkezett, Még azok elgyöttek, meg is ellenkezett, De minthogy a bús vad most is veszélyt vezet, Nem kedve szerént fog végre vele kezet.

Az könnyű ebeknek ez volt kalahuza. Megkapván a medve, maga alá húzza, Fejétől a bőrit a farkáig nyúzza, S öszvetörik benne mind mája, mind zúza.

Azután Harpalos és Alce jutának, Tartóztatás nékül a vadnak kapának, Rángatja mindkettő lompját bal inának, De hogy levonhassák, vele nem bírának.

Ezeket pórázra fogni nem kelletett, Anékül mindkettő szabadon lehetett, Ám látta a vadat, de rá nem sietett, Szoktatásbúl vévén ilyen természetet. Sőt huszítás nélkül helybűl meg sem mozdult, Hanem ki-ki szótúl várt, s azután indult.

Az futásban pedig sólyomszárnyakat dúlt, És amikor kellett, mint gyars szellő fordult.

Kik a medvére is villámásként gyöttek, Az inain sűrő falásokat töttek, Vele, hogy levonják, erősen küzdöttek, De azzal győzelmet erején nem vöttek. Hanem Nape s Tigris utánok érkezvén S azok is mardosni az jobb inát kezdvén, És a több ebek is reáfelesedvén, Levonják, végtére elerőtlenedvén.

Tészen az ebekhez erős csapásokat, De vigyázván, mind elkerülik azokat. Tanult ebek, tudják viselni magokat, Többször is próbálván hasonló dolgokat. Ezt mindazonáltal annak köszönhetik, Hogy a medvét a sok sebek szédelgetik, És immár lábai gyengén viselhetik Azok ellen, akik halálra kergetik.

Diana hánta már nyilait tegzében, Azok helyett láncsát viselvén kezében, Az ebeknek ugrik azzal seregében, És nyeléig tolja a vadnak testében. Mely nagy roppanással oldalát meghatja, És szigonya élét benne megforgatja.

Nagyot hortyant a vad, magát megrángatja, És végre a sok seb éltét elfogyatja.

Akkor azt a nimfák köröskörül állják, És majd hihetetlen nagy voltát csudálják, Azonban a sebek helyeit vizsgálják, És azoknak számát két húsznak találják. Kikbűl végre kezdik szedni a nyilakat, És megtisztogatván a vérbűl azokat, Megtöltik újonnan ürült puzdrájokat, Hogy ejtsenek velek másszor is vadakat.

Noha nehéz szerit tenni némelyeknek, Az csontokban hatván szigonya hegyeknek, Nem is lehet másként kigyőni ezeknek, Hanem odahadván vasait nyeleknek. Vagyon ott nem messze egy régi keresztút, Amellett zöld pázsit, s azon szép forráskút, Folyamja az völgyön alá csörögve fut, Az vadtúl elmenvén Diana ahhoz jut.

És megtelepedvén annak lefolytában, Vadásztársaival a zöld fák aljában, Hogy pihenést vegyen hosszas munkájában, Kit tett a vadaknak izzasztó harcában. Perzsiában mívelt zombok volt zsebében, Azt keresi elé és veszi kezében. Megmeríti a friss forrásnak vizében, És jól ereszt abbúl szomjú gégéjében.

Hol minekutána kevessé pihennek, Jó kedve érkezik végtére mindennek, Egymást nevettető beszédekre mennek, Szaporán zeng nyelve hol annak, hol ennek.

Eléhoznak sok szép hajdani dolgokat, Acteon esetét, más vadászatokat, Adonis mint leste a fene vadakat, És vesztette magát, kergetvén azokat; Az rézlábú szarvast Maenalus hegyében, A prédáló nagy kant Phocis mezejében, A fene oroszlyánt Nemea berkében Mint győzte Hercules híres erejében; Dido mint vadászott Anchises fiával, A mezőre vivén egykor ő magával, Ott a szarvasoknak harcolván nyájával, Ki hányat ejtett el azokbúl nyilával.

Öszve lévén immár a több ebek szedve, Mihelt megszelédült s elesett a medve, Többnek Aldinánál nem volt megengedve, Hogy tovább az erdőn járjon elszéledve. Ez a szűz asszonynak legkedvesb vizslája, Melynek ha szaglása után csahol szája, Hogy ott vad ne legyen, nincs annak hibája, És abban van most is mutatott példája.

Mert addig fityeréz gyars futosásával, Hogy egy fácán nyomát veszi fel orrával, Akiről midőn jelt ád csaholásával, Talpra áll Diana kézben vett íjával. Azonban az ebnek közelb jutására Fel is kél a fácán és száll ott egy fára, Kit látván Diana, nyilat fog íjára S hozzálő, de egy ág van akadályára.

Azmely miatt bánja, hogy történt hibálni, De a fácán kezdvén a vizslát csudálni, Arra nézvén, a fán vigyázatlan állni, Bízik, más lövése jobban fog szolgálni.

Fordít is más nyilat hamar idegében, Mely egyenesen jut a madár begyében, És azzal a fárúl jól le sem estében Kapja az eb, s viszi asszonya kezében. Azki kedves ebét kezdi törülgetni, Amely hű, amely jó, bőven beszéleni, Azonban a madarat is nézegetni, Az miből, miként lett, végre emlegetni.

Mondván: Azkik dolgát ennek nem tudjátok, Megbeszélem, méltó, hogy meghallgassátok, És ráfegyelmezvén, meg is tanuljátok, Ki légyen Cupido, onnét is lássátok.

Az athenasbéli Pandion királynak Progne s Philomela leányi valának, Kik közül az elsőt jedzi el magának Tereus, akkori ura Thráciának.

Mellyel nem mint Paris görög Helenával, Más ágyátúl elvont ragadományával, Hanem ül hajóra úgy, mint sajátjával, S törvény szerént való kedves mátkájával. Viszi a tengeren gazdag országában, Hol ki-ki öltözik menyegző ruhában, Fogadják mindenek örvendő pompában, Vígan helyheztetvén királyi házában.

Noha Juno, Hymen onnét kirekedtek, Alecto, Megaera vannak ott helyettek, És a menyasszonynak ágyat ők vetettek, Úgy a nyoszolyók is ugyanazok lettek; 5. És hálóházaknak nemcsak a tetején, De minden szögletén, utolján s elején Sok bagoly üvöltött lefektek idején, Melyből sok gonosz is tölt mindkettő fején.

Akkor mindazáltal éltek szép napokat, Boldogoknak bízvást mondhatták magokat, Igaz szeretetben folytatván dolgokat, Semmi kénos búra nem adtak okokat.

Lesz Progne méhének azonban rajzatja, Azt maga Tereus Itisnek hívatja, Születése napján nagy kedvét mutatja, És azt esztendőnként ünnepül tartatja.

Azmelyre mindenkor gazdagon készülnek, Országábúl mindenfelé öszvegyűlnek, És a nevekedő gyermeknek örülnek, S az király kedvében azzal részesülnek.

Azonban egynéhány esztendő elmúlván, Atyjára s öccsére elméje fordulván, S hogy azokat régen nem látta, búsulván, Így kezd szólni Progne, urához fordulván: Szép szerelmem, ne vedd unva kérésemet, Sőt ha ítélsz arra méltónak engemet, Ne nehezteld abban tölteni kedvemet, Hogy atyám házához engedd menésemet.

Régen van, miolta onnét elhozattam, Te szolgálatodra, édesem, adattam, Vajon, nem nehéz-é, te magadra hadtam, Hogy édesatyámat eddig nem láthattam? Kedves öcsém mint van, aztat sem tudhatom, Kiknek személyeket mihelyet láthatom, Magamot kevéssé velek mulathatom, Visszagyövök hozzád, Istenre fogadom.

Avagy ne neheztelj magad odamenni, Amellyel is nékem nagy kedvet fogsz tenni, Mert fogok általad bizonyos hírt venni, Mint hagyod azokat, mint találod lenni.

De kérlek, elhozzad Philomelát veled, El se győj anékül; nagy kedvemet leled, Kévántam személyét ha ideemeled, Ennek, remélem is, hogy gondját viseled. Azmikor Tereus ezeket meghallja, Méltót kéván Progne, maga is megvallja, De azt, hogy ő menjen oda, nem javallja, Mert a tenger útját sok veszély nyargalja.

Azhol a szelek is hamar megindulnak És az evezőknek ellene fordulnak, Amely miatt azok veszélyre szorulnak, S az ellenségek is sok gályát feldúlnak. Hanem maga megyen atyja látására És kedves öccsének elhozatására.

Csak viseljen gondot azonban magára Ő otthon, és várja haza nemsokára. Hajóit csakhamar el is készítteti, Szárnyas vitorláit szélnek ereszteti, Megindul és útját arra rendelteti, Azmerre Athenast hamarább érheti.

Van előjáróban két könnyű sajkája, Azon színes néppel négy úri szolgája, Kiktűl eléretvén Pandion hazája, Hírül adják, hogy gyön Tereus hozzája. Indul Pandionnak ezen nagy vígsága, Főnixként frissülni láttatik aggsága, Mikor éri ilyen kedves hír újsága, És ezzel csakhamar megtelik országa. Érkezését hallván mindenek örülnek, Az szomszéd helyekbűl sokan öszvegyűlnek, Miképpen köszöntsék, szorgosan készülnek, Hogy hamar láthassák, arra majd repülnek.

Elgyön híre után maga nemsokára, De hamarb jut ipa a tenger partjára, Ott várván szívesen, vigyáz hajójára, S mihelt elérkezik, siet áldására.

Kézfogások közben öszveölelkeznek, Hogy egymást láthatják, szíből örvendeznek, Végre ki mint vagyon, arrúl értekeznek, Prognérűl mindketten sűrőn emlekeznek. Tereus köszönti az apját szavával, Az kérdezi, miként hadta kisfiával?

Várta azokat is nagy kévánságával, És sajnálja, hogy el nem hozta magával. Philomela fel van öltözve ékesen, Hercegi formára, gazdagon, kincsesen, Kleopátra ha volt akkor oly fényesen, Mikor vendégelte Pompéust kedvesen.

Égnek nyaka, mellye sok drágakövekkel, Aszerént kezei köves perecekkel, Gyertyákat gyújtonak ragyagó fényekkel, Miként a csillagok éjjeli tüzekkel.

Hány függők fénlenek füle cifrájában, Annyi falu s váras van azok árában.

A gyűrőket, akik ragyognak ujjában, Nehéz mérsékelni böcsök nagy voltában. Fodorult hajában szedtek rendes ráncot, Rengő bokrétái melyben járnak táncot, Visel a dereka szép gyémántos láncot, S azt különbeztető sokféle zománcot.

Az sok cifra rajta majd ugyan lángozik, Különb-különb színre, mint Iris, változik, Mint rózsa, amely szép szaggal virágozik, Ámbrás öltözeti jobban illatozik. De mégis szebb maga, hogysem ruházatja, Valamelyre fordul vidám ábrázatja, Mint a felkelő nap, a homályt oszlatja, Aki ezt szemléli, nincs annak bánatja.

Játsznak szemeiben gyémánt ragyogványok, Ajakán ingonak kláris szivárványok, Viselik beszédét ékes tudományok, Olyak a kezei, mint fejír márványok.

Orcája rózsáskert, liliom homloka, Mint a sugár cédrus, oly karcsú dereka, Alabastrum oltárt mutat fejér nyaka, Azhol az van, nincsen ott soha étszaka.

Mely is eleiben kigyön sógorának, Áll a felső részén a tenger partjának, Mikor a fövenyrűl oda feljutának, Illő köszönetet ennek is adának.

Kit fogad rendesen meghajtott térdjével, S azzal majd a földig bocsátott kezével, Amelyen megakad Tereus szemével, És gyúlni kezd szíve nem remélt tüzével. Mert annak személyét alig szemlélhette, Hogy Cupido lévén már régen mellette Mint ejtse meg, tőrét utánavetette, És készített tüzét szívében hintette.

Kitűl, mint a szikra, esvén puskaporban, Úgy hirtelenséggel Tereus fellobban, És az hovatovább mind gerjed nagyobban, Mintha több-több olaj dőlne rá újobban.

Nem bírhat tüzének emésztő langjával, Mit míveljen tovább, küszködik magával. Mondja, ostromlani fogja szép szavával, És nagy ígéretű sok ajánlásával. Vagy pedig erővel hajóra ülteti, Kedve töltésére azon elviteti, Priamus fiának példáját követi, Magánál haddal is azt megőrizheti.

Pandion azonban megindul vejével, Az városban viszi azt minden népével, Azalatt Titán is tüzes szekerével Az tengerre szállván, elhalad fényével. Az vacsorálásnak érkezik órája, Meg is teríttetik a király táblája, Hogy feltálaljanak, lót-fut sok szolgája, Sietvén szorgosul szakácsok munkája.

Ezalatt Tereus Progne köszöntését Beszéli bővebben és szíves kérését; Mondván, nem is kétli atyja kedvezését És kévánt öccsének odaeresztését.

Kihez magának is az Philomelának Lévén kedve, nyakán csüggedez atyjának, És sűrő csókot ad mindkét orcájának, Hogy kedvezzen abban sógora szavának.

Az pediglen, mennél inkább ég szívében, Annál serényb munkás annak eszközében: Philomelát miként vehesse kezében, Azki semmit sem tud rádühödt tüzében. Azért ő is megént újítja kérelmét: Vehesse atyjának azaránt kegyelmét, Hogy az elmenésre adja engedelmét, Melyre rá is bírja atyai szerelmét.

Mint légyen Tereus, maga sem tudhatja, Minthogy a szerelem eszét elfogyatja, Látván, hogy a leány atyját csókolgatja, Mond: Vajha én volnék most ennek az atyja!

És azok a rózsák reám ragadnának, Jupiter! Mely boldog napjaim volnának! Úgy tetszik, mind azon nektárral folynának, És minden üdőben frissen újulnának.

Azonban felhozták mondják az étkeket, Félrehagyják arra nézve beszédeket, Az asztalhoz mennek és fogván székeket, Leülnek, amiként rendelik helyeket. Esznek és említnek sok jeles dolgokat, Tréfával egyvelült kedves játékokat, Maga Pandion is újítván azokat, Hogy úgy nagyobb kedvvel mulassák magokat.

Sok szép köszönetek közöttök kerülnek, Azoknak pohari szaporán ürülnek, Végre a jó bortúl jól meg is hevülnek, Vígan vannak, s kezdett kedvekben épülnek.

De bár vigasztalná lantja Orpheusnak, Úgy sem lenne csendes kedve Tereusnak, Mert nincs szívén annyi kénja Titiusnak, Mint ennek, égetvén azt fia Venusnak.

Mely miatt elméje nem lehet csendesen, Törődik, tüzének kedvet mint tehessen, Látván, kell maradni itt attúl üresen, Arrúl gondolkodik, el miként mehessen.

Színel ugyan ő is jó kedvet magának, Hogy ne szomorítsa víg voltát ipának. De epesztvén tüze szerelem lángjának, Marja szívét férge titkos mordságának. Atyja étkeinek nincs annyi falatja, Leányát elméjén amennyit forgatja, Utána szemeit, mint sas, úgy jártatja, Hol az éh gyomornak prédáját láthatja.

Nézi szemét, száját, ajakát, kezeit, Nyakát, szemöldökét, homlokát, szemeit, Orcáját s több tagját s azok szép rendeit, Gerjedő szívének mint annyi tüzeit.

Azonban felkelvén, asztaltúl elmennek, Lévén kész szállása és ágya mindennek, Másnapra virradva, midőn felserkennek, Nagy tüzeket gyújtnak Neptunus istennek. Végtére, udvarló látogatásában Béköszön Tereus a szűznek házában, Kit varrója mellett találván munkában, Midőn tekéntene annak formájában, Mond: Pallasnak vala hasonló varrása, Melyért Arachnának lett felakadása.

Kin jóllehet vala nem kis pirulása, Tetszik mindazáltal meglátogatása. Bocsánatot kér az játszó beszédérűl, És közelebb ülvén elébbi helyérűl, Újonnan Prognénak szól üzenetérűl És hosszú beszédet kezd annak rendérűl.

Számlálja: elgyövén, kérte mely szívesen, Hogy ne mulatozzon, de hazasiessen.

Butler Hajnal című klasszikusának folytatásában még komolyabb filozófiai kérdéseket tesz fel Ilion ny feleség csere olvasónak.

Szükség azért: abban már módot keressen, Fogadása szerént haza mint mehessen. Végre a sógorság színes köntösében Addig megyen vele bízott beszédében, Hogy a gyenge leánt ülteti ölében, Nem tudván az, mi van ennek a szívében.

Sok ajánlásokat tészen szavaihoz, Alkalmatosságot keres csókjaihoz, Miképpen férhessen azok rózsáihoz, Lop is egyet-kettőt, jutván ajakihoz. Bátrabb akar vala itt Tereus lenni, De fél, ha a madár meg talál rettenni, Ijedtében annyi földre fog az menni, Hogy lehetetlen lész onnét elévenni.

Noha nagy küzdéssel, de magát meggyőzi, S dühödt szerelmét csak szívében főzi, Melynek igen általverte fejét gőzi, És már annak mérgét nehezen előzi. Azért Philomelát inkább kéri szépen, Légyen atyja előtt azon mindenképpen, Hogy harmadnap alatt elkészítse éppen, És arrúl válaszát vegye ki végképpen.

Két úri fraucimer volt elébb mellettek, De kimentek, midőn magán beszélgettek, Azonban Pandion futtatván érettek, Parancsolatjára mindketten siettek. Mely is indulások idejét forgatja, Kérdezi, mi abban veje akaratja?

Mondja az: Továbbra már nem halaszthatja, Hogy múlasson pedig, azon kéri atyja. Mond Philomela is: Ha én is elmegyek, Kérlek, úti áldást tőled hamar vegyek, Hogy kedvet nénémnek annál elébb tegyek, És tőle meggyővén, megént nálad legyek.

El sem megyek inkább, hogysem itt késtessem, Mert, ím, elfogy a nyár, s oda úgy vitessem, Hogy a vad szelektől ottan rekesztessem, S kedves személyedtűl annyira elessem.

Szerelmes nénémnek látogatására Kedvvel megyek ugyan szíves hívására; De úgy, hogy meggyöjjek onnét nemsokára, Én édesatyámnak vigasztalására. Hogy pedig elbocsáss, arra mégis kérlek, Hadd lássam, mint vagyon; kivel ha beszélek, Elhidd, hogy mellette sokat nem henyélek, Hanem hozzád hazasietek, ha élek.

Jóllehet nehezen esik elmenések, De győzvén Pandiont sok szíves kérések, Elbocsátja, légyen csak addig késések, Azmíg végbenmehet úti készülések. Azmelyhez mindketten fognak is szívesen.

Amaz, hogy nénjéhez hamarébb mehessen És onnét atyjához meg visszagyöhessen. Ez, dühödt tüzének eleget tehessen. Melynek lángja mostan sem szűnik szívében, Sőt mindenkor újul gerjedezésében, Mintha több-több olaj töltetnék tüzében, Valamikor fordul a leány eszében.

Elszökött az álom azolta szemétűl, Az nyugadalom is elállott szívétűl. És minden mulatság búcsút vett kedvétűl, Miolta ily igen ég dühödt tüzétűl.

Ingyenes arab társkereső oldalak leicester

Öszveszereztetnek azonban mindenek, Úti szükségekhez valamik kelletnek. Elgyövén az üdő, melyen elmenjenek, Bélépnek atyjokhoz, hogy búcsút vegyenek. Azki velek együtt felkelvén házábúl, Az partig késéri fényes udvarábúl. Sok szép beszéd szakad atyai szájábúl, Kikbűl tanulhatnak, mint annyi példábúl.

Már a parthoz jutván. Mond nékik végtére: Ím, mindkettőtöknek szorgos kérésére Philomelát tőlem jóllehet messzére Elbocsátom nénje megtekéntésére.

De minthogy tudjátok én öregségemet És őbenne lenni legnagyobb kedvemet, Ha meg nem akartok sérteni engemet, Ott ne késlessétek kedves gyermekemet.

Esküszik Tereus, nem lészen másképpen, Azmint most elviszi, úgy meghozza szépen, És bételjesíti fogadását épen, De méreg lappang itt a mézzel kent lépen. Nagy keserve indul itt Philomelának, Szokatlan özöne könyvei árjának, Látván elmaradtát már édesapjának, Mintha ugyan tudná rossz végét útjának.

Csókokat is veszen szemei árjához, És kúcsolván magát jajgatva atyjához, Szaporán raggatja mindkét orcájához, És azután sírva indul az gályához. Megfordul onnét is, apját nem hagyhatja, Az nyakára borul, nagy jajjal siratja. Búcsúzik, de szavát nem magyarázhatja, Az sűrő zokogás nyelvét tartóztatja.

Atyja is aszerént borul leányára, És sok könyves csókot aggat orcájára. Tereus érkezik közben utoljára, S ő viszi atyjátúl osztán hajójára.

Vannak mind a ketten nehéz keservekben, Minthogy nem érzenek semmi jót szívekben, Mond Pandion: Azki lakik az egekben, Az áldjon, s veletek legyen mindenekben.

Hajóját azelőtt már elkészítette, Az vasmacskákat is régen felszedette, Azért Philomelát mihelt felvehette, Azt Tereus mindjárt szélnek eresztette.

Örül, hogy elege lett ebben kedvének, Van nagy tapsolása öszvevert kezének, Tartja azt dolgában nagy szerencséjének, Hogy egy hajóra ült okával tüzének. Úgy hiszi, hogy amit feltett szándékában, Elkövetheti azt szabadon útjában, Lévén Philomela most birodalmában, Nem lészen, ki tegyen akadályt dolgában.

Kedvelt személyérűl szemét le nem veti, Valamelyre fordul, mindenütt követi, Bízik, amit akar, vele azt teheti, Mint sas, ha prédáját körmében veheti. Azonban mivelhogy szaporán eveznek És a vitorláknak szelek is kedveznek, Az tengeren által amint igyekeznek, Tereus földére úgy hamar érkeznek.

Azholott csak közel egy setét berekben Van nagy óv épület, osztva sok részekben, Viszi Philomelát Tereus ezekben, És ottan hordozván, rekeszti egyikben. Hol a gyenge leány megijed magában És nagy reszketéssel van minden tagjában, Látván, hogy nem kedves nénjének házában, Hanem hozattatott latrok barlangjában.

Alig áll lábain szörnyű félelmében, Halálszín öltözik rózsás személyében, Nagy folyó patakok áradnak szemében, Melyeknek elfogyhat, mint Biblis, vizében. Mert jól látja dolgát, hogy veszélyben forog, Vagyon méltó oka, kin szíve háborog, És kinek gőzétűl bús feje tántorog, Mert akad a torkán az mézzel kent horog.

Kit látván Tereus, kérve kezd dolgához, Nagy ígéreteket tészen szép szavához, Könyörög, hajoljon ő kévánságához, Tegyen kedvet néki, s bocsássa magához.

Melyből támad annál nagyobb ijedsége, És indul szívének veszélyesb kétsége. Mond: Ah, légyen inkább életemnek vége, Mint kévánságodnak teljen szörnyűsége. Ezt hallván Tereus, esik vele ölben, Vélvén, hogy így kedvét töltheti könnyebben, Húzza, vonja szegényt annál dühödtebben, Oltalmazza magát mennél erősebben.

Négyszer veri földre, négyszer kel onnét fel, Gyenge kezeivel amit követhet el Maga oltalmában semmit sem múlat el, De a nagy erőtűl végre nyomatik el.

Mint az elvert galamb az ölyvnek lábában, Vagy az elkapott juh farkasnak szájában, Úgy forog nyavalyás sógora markában, És hever lábánál a földnek porában. Nincs más, kit híhasson ott segedelmére, Magát kéri édesatyjára s nénjére, Az nagy istenekre, s azok félelmére, Szánja meg, ne járjon undok fertelmére.

De a fene tigrist nem engesztelheti, Azmit eltekélett, azt el is követi, És az gyenge szüzet addig hányja s veti, Ledőlti végtére és megförtözteti. Amellyel fél halál szakad életére, S mint nyúl, aki kerül a sasnak körmére És kiverekedik onnét szerencsére, Úgy reszket, s nehezen gyön megént eszére.

Megeszmélvén magát, van szörnyű bánatja, Haját öszvetépi, ruháját szaggatja, Karcolja orcáját, könyveit folytatja, Keserves esetét lármásan jajgatja. Kúcsolja kezeit gyakorta fejére, És újabb-újabb jajt szaporít nyelvére. Nem látván más eszközt bosszú-űzésére, Tereust ily szókkal illeti végtére: Ó, te kegyetlen, vad, átkozott bestia, Megdühödt szeléndek, vérszopó Harpia, Pokol fenekéből származott Furia, Ki nem szántál engem így megrontania.

Tehát sem atyámnak sok szíves kérelme, Sem nénémnek hozzád való nagy szerelme, Sem én szüzességem, sem Isten félelme Nem visel tégedet, rút, fertelmes elme!

Így állottad-é meg ah, hamis! Engemet ó, lator! Ó, kegyetlen! Miért inkább meg nem öltél? Készb is voltam volna hidd el halált vennem, Csak lehetett volna akkor arra mennem, Mint édes nénémnek ágya mocska lennem, Szép szüzességemet rút szeplőssé tennem.

Mert elmaradt volna tőlem úgy a vétek. Irgalmatlan Párkák! És nékem ezekre jutnom engedétek! De ha az istenek a szörnyűségeket Látják, látják is jól, és ha erejeket Tartod valaminek, s velem mindeneket Itt el nem vesztettem, megbánod ezeket. Félreteszek minden szemérmetességet, Kikiáltom a nagy istentelenséget, Barmokat illető rút fertelmességet, Mihelt találhatok ahhoz elégséget.

Ha emberek közé magamot vehetem, Mit míveltél velem, azoknak hirdetem, Erdők barlangiban hogyha rekesztetem, Ott azt a köveknek s fáknak emlegetem.

Ismerje meg a kurva bismarck észak dakota

Bosszulják azok is szörnyű esetemet, Onnét az egekre fordítom szememet. Ha ott Isten vagyon, szán az is engemet, És bosszút áll értem, felvévén igyemet. Tereus ezt hallván, változik színében, Félelem és harag harcol a szívében, Győzi ez azt, s nagyobb lángot kap tüzében, Megkapja a leánt, leveri mérgében.

Hol megént újabb jajt kezd szaporítani, Azzal együtt sűrő könyvet indítani, És édesatyjához gyakran kiáltani: Ilyen feneképpen ne hagyja rontani.

Azki ha láthatná szerencsétlenségét Kedves leányának s annak szörnyűségét, Adná is örömest kévánt segítségét, S bosszulná vejének istentelenségét. Azonban Tereus fegyverét ragadja, Mely alá a leány nyakát maga adja, Hogy elmészárolja, mind kéri, mind hagyja, De ebben hóhéra szavát nem fogadja, Hanem megkötözi, s megnyomja térdével, És mikor az vele harcolna nyelvével, Azt a küzdés között megkapja kezével, S tövbűl metszi ki éles fegyverével.

Hempereg nyavalyás a földön vérében És rebeg valamit hörgő gégéjében, De hogy beszélhessen, nincs tehetségében, Mivelhogy megcsonkult szóló eszközében. Leszelt nyelve pedig a földhöz üttetvén, Miképpen a kígyó farka elmetszetvén, Ugrik ide s tova, nyugtát nem lelhetvén, Úgy szökdöcsél az is, fel s alá vettetvén.

Számlálja azonban Progne a heteket. És midőn oly számmal találja ezeket, Hogy haza kell várni már az elmenteket, Szívesen óhajtja megérkezéseket. Mint maga Tereus, híre gyarsabban jár, Előre gyön, s mondja: Nem messze vagyon már, Melyet Progne annál nyughatatlanbul vár, Sokszor mondván: Eddig se késett volna bár.

Azután maga is elgyütt nemsokára, Progne nagy örömmel siet látására. Kérdi: hol van öccse; melyrűl tett szavára Ölt színes bánatot hirtelen magára. És azt erőszakos könyvvel egyvelítvén, Képmutató jaját szaporán bővítvén, Azok között nevét zokogva említvén Mondja: Megholt, az út elerőtlenítvén.

Kit Progne elhivén színes keservérűl, Indít nagy jajgatást ezt hallván öccsérűl, Rút homályra megyen napja szép fényérűl, Cifra öltözetit szaggatja testérűl. Ahelyett öltözik szomorú ruhában, Van szeme könyvének szokatlan árjában, Sok népeket gyűjtet gyászos udvarában, És gazdag tort tartat halotti pompában.

Szánja kedves öccsét, szánja édesatyját, Azki ha megérti annak állapotját, Tudja, hogy neveli iszonyú bánatját, És jól általlátja annak is fajzatját.

Azalatt az üdő eljár folyásában, És annak is telnek esztendők dolgában, Hogy Philomela van kénos fogságában, Noha immár sebe meggyógyult szájában. Mindazáltal magát most is keseríti, Vagy inkább siralmát mindenkor bővíti. Nem szólhat. Balsorsát csak szívvel említi És akkor szemeit könyvekben meríti.

Elmenne örömest, de nem engedtetik, Mert amely magányos helyben rekesztetik, Magas kősziklákkal az körülvétetik És ajtaja erős zárral őriztetik. Esetérűl szegény panaszra sem mehet, Mert elmetszett nyelvén csak egy szót sem vehet, Azmely bús szívének mely keserves lehet, Arrúl ítéletet akarki is tehet.

De végre elméjét mindaddig forgatja, Nénjének tudtára dolgát mint adhatja, Az szorgalmatosság eszközét mutatja, Azmely által titkát napfényre hozhatja. Fejír gyolcsot, veres selymet kér magának, Kikkel gyenge kezét adja oly munkának, Mely épen kivarrja mintlétét dolgának, S hogy nénjének vigye, adja egy szolgának, Azkit jelek által mivelhogy kér szépen, És az is szemléli sorsát szánásképpen, Kezéhez viszi azt igazán és épen, Kit olvasván Progne, változik sokképpen.

Elhal a dolognak értvén szörnyűségét, Megeszmélvén magát, nagy keserűségét Nem tudja, mint kezdje s mint öntse ki mérgét, És bosszulja ura istentelenségét.

Hol halál, hol tűzláng látszik személyében És mennyköves villám szikrázik szemében, Reszkettető méreg forr minden erében, És attúl hol fázik, hol hevül testében.

Kész mind gonoszt, mind jót egyaránt mívelni, Csak abban kedvének lehessen betelni, Nagy feneséget kezd mint tigris mívelni És szörnyű dolgokra férje ellen kelni.