Egy jó ezer tölgy a barátnődnek

Egy jó ezer tölgy a barátnődnek Már most mit csináljak magammal? A nagybátyámmal az ágyat raktuk be a helyére. Reggel lett. Cirmit hajkurássza egész nap. Az én kutyám.

  • Nemem:
  • Női
  • Az én csillagjegyem:
  • Nyilas vagyok
  • Mi a kedvenc italom:
  • Cider
  • Zene:
  • Nehézfém
  • Szeretem a piercinget:
  • Nincs

Most már értem, miért meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog. Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap? Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz vissza, hanem — kicsodát is? Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől válik felismerhetetlenné.

Az enyém volna? Én, a komoly ember tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat, rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt szájüregemet.

Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom.

Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van. Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.

De csak nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág, szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább áll s akkor nincs benne semmi.

Az ember nem állhat soha odább. Minden jelenség, minden káprázat megmarad. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a tükörbe — másodmagammal.

Mellettem állt s félkarral átfogtam. Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk. Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam, az ő volt.

S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden nyomát el kellett takarítani. S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak magam előtt a tükörben.

Nem káprázat, hiszen az akaratommal fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt maradt legyen, ami itt volt.

S lassan a homályból, lassan a semmiből kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy, ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.

A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör. A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az ágyból s a tükörbe nézek.

Ott áll, kissé porlepetten, de egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást.

Csakugyan visszavetette azt az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem? Próbálom emlékezet után ismételni — nem megy.

Csak álmodtam? Az ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella.

Hát mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig megfoghatatlan bolondságok?

Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket, bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi rohamom volt.

Már most mit csináljak magammal? Menjek pszichiáterhez?

Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem áll.

Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott.

Egy jó ezer tölgy a barátnődnek legyek én se hűs szem, mely visszalát a multból, csak lágy agyagtalajra ragadt bús őszi rom.

Mit csinál addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom. A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét. A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy csillár minden lámpája világít.

Nagy élet van ott, ha nincs is otthon a méltóságos úr. Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember.

Csak egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét, ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér hangon mondja:.

Én : Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről beszéljek önnek.

Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett. Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így nincsenek chance-aim. Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék.

Nem is tudom, miért vallottam be önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát. Én : Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell vallania, hogy elég komolyan őrzöm. Ő: Az imént gondoltam magára.

Azt gondoltam, hogy mégis jó barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.

Én : Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki azt hiszi, hogy a maga életét éli.

Hiszen így pattantotta ki a titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én, hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és halhatatlan eszméken dolgoznod.

Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények között.

Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt a másik életet.

Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze, az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket, nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat. Én : Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű.

Egy kicsit kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá? Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül?

Ó, barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a másik életemet.

Vagy egy Egy jó ezer tölgy a barátnődnek

Tíz esztendőn át követhettem pályája emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá mentél volna.

Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így, ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a nyereségem is.

S amellett élem ezt az életet, melyet igazán választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.

Én : Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt életet lát az ablakán keresztül.

De miért nézi igazi életének s nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a szerelem kötötte. Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első, akihez mehettem volna.

Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet, azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja, barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei.

Ha idebent boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? Ha idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében. Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!

S amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele Egy jó ezer tölgy a barátnődnek

Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy gondolom, mert még nem volt eset rá.

Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya.

Az ember megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán gyerekes vagyok! Én : Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még.

Szerelmes ifjak, amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál, szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el a kedvük és hová vitte őket a búbánat.

Csak érzik, hogy életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett, de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész életüket tönkre tette, attól — lehet — egy kézmozdulattal szabadulhattak volna.

Én : Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül magyarázatlan maradna.

Amiért az ember elméjében olyan, mint a frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis csak szerencséje van.

Santa cruz rózsaszín szalonok

Én : Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?

Én : Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte.

Az ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a szomszédban, amikor együtt van velem. Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának, talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden kísértésétől.

Én : Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az urának elég. Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok, ledér nők társaságában.

Azaz mindennap csak egy ledér nő társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem, mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt, vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.

Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért, hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban.

Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam, hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.

Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a nyakára tettem:. S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült.

A májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző műveket alkottam volna.

Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok, hogy nekem is fáj a májam.

Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.

Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg Prometheust. Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a keselyüt leánnyá változtatják.

A lánynak rossz, ha hollóéletet kell élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót csámcsogni, mikor eleven májra szokott.

S különösen nekem rossz, akinek családja Prometheus májából táplálkozott. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi sirámot nem ismerek. Akarod hallani? Lám, az istenek is egymás számára rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése nélkül is a tied volna.

Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan májat adtak.

S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem volna, nem is kellene máj.

Inkább meghalnék, semhogy más ember májából egyem. A férfi nem érti meg a nő szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit kell szenvednie a féltékenységtől.

Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.

Aztán csakugyan úgy volt, hogy ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az örökkévalóságban hiszünk.

Azt hisszük, a legnemesebb érzelem és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit egyedül szeretett a világon.

Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta: Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek az utódja volnék?

Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a szájat: nem csókolni való-e? És most úgy megszerettelek, hogy nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd.

Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit, akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni. S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel, mindennap húsz korona borravalót kap.

S a rettentő pók szívembe eresztette lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom, nem lehet ez igazság! S iszonyatos kacagást hallok s a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.

Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van. Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot.

S ágyam szélén egy tünemény ül, — mért ne ülne ágyam szélén egy tünemény? Két kezét az ölében összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra. Hogy kerülsz ide?

Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a rettenetes érzés.

A pokolba jött, hogy oda vigyen. Nem vagyok én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…. Ne keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom körül a kígyók.

Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú, mint én. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…. Nyugodtan, megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.

Hála néked, hogy tőled hallom, amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam? Ezért nem lett volna szabad gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és nyugton alszik áldozatai tetemén.

De jaj annak, aki valamit rossznak tud és mégis meg cselekszi. Ébren vagyok és nem félek semmitől. Elmondom neked, mit tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy, amilyen volt. Viszik az indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt és eszközt. Én vagyok az egyetlen, aki ezt tette?

De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el, hanem megölted. De nem az enyéim, hanem az igazságéi. Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle?

Szerettél egy asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?

De nem sokáig fogsz védekezni. Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz? Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg. Az egyik meghalt, a másik megőrül.

S te ezt a boldogságtokért tetted? Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most, hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.

De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél, úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével. Alig mondá ezt, legott egy makk esett le a fáról és olyat koppant az orrán, hogy az vérzeni kezdett. Ha e makkszem tök lett volna, most bezúzott orral mehetnék haza.

Egy rettentően viharos éjszaka után, az atya Pa li fiával kiment reggel a rétre, hogy megtekintse, mily károkat okozott a vihar. A kis Pali így szólt: "Ejnye, nézd csak atyám, a legerősebb tölgy ott hever a földön; a gyönge fűz pedig a patak mellett, sudáran és egyenesen áll.

Azt hittem, hogy a vihar a tölgyfánál sokkal előbb döntheti le a fűzfát.

Egyszer hajdanában két fiú, Ödön és Jenő bíróság előtt jelentek meg.

Ödön így szólt a bíróhoz: "Midőn három év előtt útra keltem, Jenőnek, kit legjobb barátomnak tartottam, egy drága gyémántokkal kirakott gyűrűt adtam át őrizetül; most azonban a gyűrűt nem akarja visszaadni. Ödön barátomnak az eszevalóban, nincs rendén.

A bíró erre így szólott: "Ödön, bebizonyíthatja-e valaki, hogy te a gyűrűt általadtad neki? A bíró pedig így szólt: "Ödön, menj oda, és hozz nekem egy ágat arról a fáról.

Én látni akarom azt. Te pedig, Jenő várakozzál itt addig, míg Ödön visszajő. Ödön távozott. Egy kis idő múlva így szólt a bíró Jenőhöz: "De ugyan hol maradhat oly soká Ödön?

Jenő, nyisd csak ki az ablakot és nézd meg, nem jön-e már? A fa egy órányira van innen. Te most épp annyit tudsz a gyűrűről, mint a fáról. Sok titok, már itt a földön, A felszínre kerül, De a végítélet napján Majd napfényre derül.

A szegény Miklósnak kunyhója oly telken állott, mely tövisbokrokkal és mogyorófákkal volt körülnőve. Egy forró napon, az aratás idejében, Miklós egy mogyorófa árnyékában ült. Egy paraszt búzával jól megrakott szekerével hajtott el mellette.

Miklós irigy s zemekkel tekintett a teli szekérre, és alig köszönté a parasztot. A paraszt megállott és mondá Miklósnak: "Ha te ezen vadon földből, mely a te sajátod, naponkint csak annyit művelnél meg, amennyit most testeddel betakarsz, évenkint valóban több búzát aratnál, mint amennyit e szekerén látsz.

Miklósnak tetszett e tanács. A bokrokat, facsemetéket kigyomlálta és a földet művelte, így szántóföldet nyert, mely egy krajcárjába sem került, és övéivel együtt gazdagon táplálta őt. Tunya ember nyomorog Éhes gyomra csak korog Ki szereti a munkát Szükséget az sohsem lát. Egy földmívelő Tamás nevű kis fiával kiment a szántóföldre, hogy megnézze, ha vajon a búza érik-e már.

Az atya leszedett néhány kalászt és mondá: "Esztelen gyermek, nézz csak ide, ez a kalász itt, mely oly kevélyen nyúlt magasra, csupa por és üres; ez pedig, mely oly szerényen meghajolt, telve van a legszebb maggal.

Minden búzakalász büszkén emelődik az égnek. Míg üres, és ha megért, földre konyítja fejét, Kérkedik éretlen kincsével az iskola-gyermek, Míg a teljes eszű bölcs - megalázza magát.

Egy szemfényvesztő engedélyt nyert a hercegtől, hogy csudálatos művészetét bemutassa előtte. A művész egy teli tál lágy borsóval lépett a szobába, egy tűt adatott magának, és oly biztosan dobálta a borsószemeket, hogy a borsószem fönnakadt a tű hegyén.

A herceg erre így szólt: "Te valóban sokat fáradtál, és igen sok időt fordítottál rá, hogy ennyire vihesd. Meg is foglak érte ajándékozni. A művész nagyon örült, azt hivén, hogy a zsák tele lesz arannyal.

Midőn a herceg parancsára a zsákot felnyitották, nem volt benne egyéb - borsónál. A herceg pedig így szólt: "Minthogy mesterséged az embereknek mit sem használ, és ők azt rosszul fogják megfizetni, könnyen hiányt szenvedhetnél még a hozzá szükséges borsób an.

Azért láttalak el vele tégedet. Volt egyszer egy gazdag ember, aki igen takarékosan élt. Lencsén kívül mást nem evett, mert ő azt a legtáplálóbb és legolcsóbb ételnek tartotta.

Sőt, hogy azokból se költsön többet el, mint amennyi az éhhalál ellen szükséges, mindennap megszámlálta bögréjében a lencséket. Azonban, míg a lencsét számlálta, nem nézhetett a gazdaság után és ezáltal sokszor nem kis kárt szenvedett.

Mialatt ott ült és néhány szem lencsét megtakarított, addig szolgája néhány zsák búzáját hordta el.

Egy gazdag asszonyság falusi jószágán szép lent akart vetni. Ekkor egy lenárus jött hozzá és mondá neki: "Adjon nekem egy teli zsákot belföldi lenmagjából, mely nem sokat ér, én külföldit adok érte, mely jobb már nem is lehetne.

De fizessen rá egy aranyat. A lenárus azonban nagy kópé volt, és így gondolkozott: Az asszonyságot most majd jól rászedem. Én megint ugyanazon lent hozom neki vissza. Így az aranyat ingyen kapom. Ha a len rosszul üt ki, akkor okát a rossz időnek, vagy a rossz földnek fogom tulajdonítani.

El is hozta neki a lent. Az asszonyság nagyon megörült neki, és a zsákot azonnal kiüríttette.

Midőn lenemmel bajlódtam, akkor csúszhatott le ujjamról. A lenárusnak pedig mondá: "Te csalárd vagy és csalárdságod napfényre jött. Te saját lenemet idegen helyett akartad nekem eladni, Ahelyett, hogy aranyat kapnál, egy aranyat kell büntetésül fizetned. A ravasz csel, - hidd el, - Kiderül napfényre, S haszon helyett vészt hoz A kópé fejére.

Egy messze-messze tartományban két paraszt lépett a bíró elé.

Az egyik mondá: "Én szomszédomtól telket vettem; midőn azt kapálni kezdem, kincset találtam benne, azt jó lelkiis merettel meg nem tarthatom magamnak. Mert én csak a telket vettem meg, és a kincsre nincs jogom. A másik mondá: "Én az ezüstöt és aranyat épp oly kevéssé fogadhatom el jó lelkiismerettel.

Én a pénzt nem ástam oda, tehát nem is sajátom. Ezenkívül én szomszédomnak a telket minden benne levővel adtam el, és mit sem tartottam fönn magamnak.

A bíró így szólt hozzájok: "Hallottam, hogy az egyiktek fia a másik leányát akarja feleségül venni. Adjátok a kincset nászajándékul a két gyermeknek.

Nincs nagyobb kincs, mint a tiszta becsület. Isten, ember, lelhet benne örömet.

Egy idegen ember, ki éppen ott állott, nagyon csodálkozott ezen, és mondá: "Az én országomban a dolog egészen más fordulatot vett volna.

A vevő sohasem gondolt volna rá, hogy a másiknak csak egy fillért is adjon, és azért a kincset elrejtette volna. Ha ez nem sikerül neki, a másik őt bevádolta, és a kincset visszakövetelte volna.

Ebből aztán pör lesz, mely többe kerülend az egész kincs értékénél. A bíró elcsodálkozott ezen és mondá: "A te országodban is süt a nap? Mert ti valóban meg nem érdemlitek. Péter csinos házban lakott, mely egy szép, zöld, befásított pázsittal volt körülvéve.

A szomszédnak rétje határos volt vele. A lelkiismeretlen Péter telkét szomszédjának rövidségére meg akarta nagyobbítani, és este a határkövet jóval beljebb tolta a szomszéd rétjébe. Kevéssel ezután Péter egy hágcsó segítségével egy fára mászott cseresznyét szedni.

Midőn már egészen feljutott, a hágcsóval együtt, hátra z uhant, és a határkövein nyakát szegte; ha Péter a határkövet odább nem tolja, azon túl a puha füvön kevés kárt szenvedett volna. Azért mondja a példabeszéd:. A csalás Átokkal van tele!

S aki másnak vermet ás Maga esik bele. Egy kertész háza mellé szőlőtőkét ültetett, mely az egész házfalat befutotta és gyönyörű fürtöket termett.

Midőn a kertész reggel a szőlőtőkét megpillantotta, nagyon elszomorodott. Mert akkor még nem tudták, hogy mily hasznos dolog, a szőlőtőkét megmetélni.

De íme - a szőlőtőke ez évben oly sok és oly szép fürtöket termett, mint soha az előbbi években. A kertész pedig azon szerencsés gondolatra jött, hogy szőlőtőkét megmetélés által termékenyebbé teszi.

Az atya halála előtt így szólt három fiához: "Kedves gyermekeim! Én mit sem hagyhatok nektek örökségül, mint ezt a mi kunyhónkat és a mögötte levő szőlőhegyet. A szőlőben azonban egy rejtett kincs fekszik, csak szorgalmasan ássatok utána, majd ráakadtok.

Az atya halála után a három fiú nagy szorgalommal ásta föl az egész szőlőhegyet, és sem aranyat, sem ezüstöt nem találtak. De mivel a szőlőhegyet oly szorgalmasan még sohasem mívelték, most annyi szőlőfürtöt hozott, hogy elcsodálkoztak rajta.

Most jutott csak eszökbe, hogy mit értett Istenben boldogult atyjok a kincs alatt, és a szőlőhegy ajtajára nagy betűkkel írták rá:. Egy nyájas falucska egész kis gyümölcsös erdőtől volt körülvéve.

A fák tavaszkor kedvesen virágoztak és illatoztak; ágaikon mindenféle vidám madárkák énekeltek és fészket raktak; őszkor pedig ágaik nehezedtek a sok almától, körtétől és szilvától.

Történt egyszer, hogy néhány pajkos gyermek a madárkák fészkeit meglopkodta. A madarak erre azon helyről lassankint egészen eltávoztak. A szép tavaszi reggeleken a madarak éneke többé nem hallatszott, és a kertekben is minden csendes és szomorú lőn. Az ártalmas hernyók, melyeket azelőtt a madarak elpusztítottak, nagyon megszaporodtak, és a leveleket és virágokat elrágták.

A fák kopaszon álltak ott, mint a tél közepén, és a pajkos gyermekek, kiknek azelőtt bőségben volt gyü mölcsük, még csak egy almát sem pillanthattak meg. Javunkra alkotá az Isten A nagy természetet, Ki azt megsérti, önmagára Emelt sújtó kezet. Krisztina megkérte édes anyját, hogy vegyen neki egy kanárimadarat.

Az anya mondá: "Majd kapsz egyet, ha mindig illedelmes, szorgalmas és szófogadó leszesz" - és Krisztina ezt megígérte. Midőn egyszer Krisztina haza jött az iskolából, anyja így szólt hozzá: "Most ki kell mennem.

Itt az asztalon egy új skatulya van. Semmi áron se nyisd föl, és hozzá se nyúlj!

Ő: Tudom, már Egy jó ezer tölgy a barátnődnek nélkül tudom.

Ha szót fogz, mihelyt haza jövök, nagy örömet fogok neked szerezni. Alig ment ki anyja az ajtón, a kíváncsi lánykának már kezeiben volt a skatulya. Ugyan mi lehet benne?

Azon pillanatban egy csodaszép sárga kanárimadár szállt ki belőle, és vígan csicsergve röpült körül a szobában. Krisztina a madárkát hamar meg akarta fogni és megint elzárni, hogy édesanyja semmit se vegyen észre.

Midőn lélegzet nélkül és égő arccal a gyors madárkát a szobában köröskörül űzte, belépett az anya és mondá: "Te kíváncsi és engedetlen leány!

A szép madarat neked akartam ajándékozni, de előbb próbára akartalak tenni, ha vajon megérdemled-e?

De most megyek és megint visszaadom a madárkereskedőnek. A jó gyermek minden parancsot Örömmel megteszen, Még akkor is, ha édes anyja A tettnél nincs jelen.

Az öreg Móric vadász szobájában egy kitanított seregély volt, mely néhány szót tudott csacsogni. Ha például a vadász rákiáltott: "Seregélyem, hol vagy? A szomszéd kis Károly fiának nagy öröme telt e madárban és többször meglátogatta őt.

Midőn Károly megint egyszer eljött, a vadász éppen nem volt a szobában. Károly a madarat hamar megfogta és zsebébe dugva azt, el akart vele illanni. De épp azon pillanatban lépett be a vadász az ajtón.

Hogy a fiúnak örömet szerezzen, szokása Aszerint kiáltá: "Seregélyem, hol vagy?

Leljen fortélyt a tolvaj Akárminű ravaszt, Sokszor csodás körülmény Napfényre hozza azt. Egy szorgalmas háziasszony két szolgálóját minden reggel akkor keltette föl munkára, a mikor a házi kakas kukorékolt. A szolgálók igen bosszankodtak a kakasra és nyakát kitekerték, hogy tovább aludhassanak.

Azonban az öreg háziasszony, ki most éppen nem tudta, hogy hányadán van az idővel, a szolgálókat mindig korábban, sőt gyakran éjféltájban keltet te föl.

Egy szegény asszonynak egy tyúkja volt, mely mindennap egy tojást tojt, Az asszony ezen egy tojással nem akart megelégedni. Hízlalta a tyúkot és remélte, hogy így a fészekben naponkint két vagy három tojást fog találni. Azonban a tyúk a hízlalás által nagyon megkövéredett, és végtére tojni is megszűnt.

Aki sokra vágyik Soha nem elégszik: Keze között a kevés is Hamar elenyészik. Egy kegyetlen fiú minden sövényen a madárfészkeket kutatta föl, és ádáz örömmel kiszúrta a fiatal madárkák szemeit. Az anya többször intette őt: "Te istentelen gyerek, gondolj rám, ha meg nem jobbítod magadat, úgy Isten bizonyosan meg fog büntetni.

Az ügyes Egy jó ezer tölgy a barátnődnek.

Egyszer vasárnap a templom helyett az erdőbe ment, hogy kegyetlenségét űzhesse. A magas tölgyfán egy nagy madárfészket pillantott meg. Azonnal fölmászott rá, és a fiatal madarak egyikét a fészekből kirántva, a földre dobta. Már a másik után akart nyúlni, de íme az öregek, melyek ádáz ragadozó madarak valának, sebesen odaröpültek és éles csőrükkel mind a két szemét kivágták.

Ki Istent s szülőit Híven nem tiszteli. Méltó büntetését El nem kerülheti.

Béla a szomszéd kertjébe jött, és egy szép rózsabokrot pillantott meg.

Egy rózsát leszakított, és így szólt: "Most az egyszer teleszívom magamat illatával! Egy méhe rejtőzött a rózsábanés Béla orrát, mivel azzal majdnem agyonnyomta, jól megszúrta. Ha öröm vár rád, Ne kapj mohón rajta: Ürömmé válik Gyakran az e fajta.

Béla, ki hirtelen haragú volt, most tele vette kezét görönggyel, és dühöngve dobálta azt a méhkasokra.

Erre a méhek annyira megbosszankodtak, hogy egész rajokban kijöttek, és Béla arcát, kezét, lábait száz meg száz sebbel elboríták, Béla halálos beteg lőn, kimondhatlan kínokat kellett szenvednie, és alig menthette meg életét.

Egy fiatal herceg többször mondá: "Ugyan mire teremtette Isten a legyeket és pókokat? Hisz ilyenféle féreg senkinek sem használ. Ha lehetne, mind kiirtanám a föld színéről. Egyszer a hercegnek ellenségei elől futnia kellett a háborúban.

Fáradtan dőlt le este az erdőben egy fa alá és elaludt. Egy ellenséges katona kivont karddal sompolygott feléje, hogy megölje őt.

Ezalatt egy légy szállott oda, a hercegnek arcára ült, és oly élesen szúrta meg őt, hogy felébredett. Felugrott, kardját kirántotta és a katona megfutamodott.

A herceg most az erdőnek egyik barlangjába rejtőzött. Egy pók éjjel hálójával szőtte be a barlang nyílását. Reggel két ellenséges katona jött keresni őt a barlanghoz.

A herceg hallotta őket, amint így szóltak egymáshoz: "Nézd" mondá az egyik, "idebe rejtőzött el! Midőn a katonák eltávoztak, éghez emelt kezekkel kiáltott föl: "Oh Istenem, fogadd hálámat!

Forró tiszta honolulu1 hawaii férfi akar szórakozni kedden

Tegnap egy légy, ma pedig egy pók által mentetted meg életemet.

Mily jó mind az, amit te alkotál! Nincs oly parányi állat A széles földtekén, Mely szolgálatot nem tehet Az ember életén.

Egy halász kievezett ladikján a tóra, és egész napon át halászott.

Azonban bármennyiszer vetette is ki a hálót, soha még csak egy halacskát sem fogott. Szomorúan és elkeseredve evezett este a parthoz. Alig fejezte be szavait, íme, egy nagy hal szökött fel a vízből, mely egy másiktól űzetve, a ladikjába esett és az örvendő halász lábai előtt fickándozott.

Amit embermunka Sohsem vihet végbe, Könnyűvé teszi azt Isten segítsége. Sarolta egyszer sétálni ment a patakhoz. A patak mellett néhány gonosz fiúval találkozott, kik egy kis ebet a vízbe akartak fojtani. Megesett a szíve a szegény kis állaton, s megvevén azt a fiuktól, magával vitte a kastélyba.

Az ebecske hamar hozzászokott kis úrnőjéhez, és mindenütt utána szaladgált. Egyszer Sarolta hálószobájába ment lefeküdni. Ekkor az ebecske nagy hevesen az ágy alá ugatott. Sarolta gyertyát gyújtott, s azzal az ágy alá világított, és íme - egy rettentő ember, egy útonálló, rejtette el magát az ágy alatt.

Sarolta segélyért kiáltott. A kastély emberei mind összefutottak, az inasok a rablót elfogták és a bíróságnak átadták. Vallatás közben megvallá, hogy a kisasszonyt megölni és a kastélyt kirabolni akarta. Sarolta hálát adott Istennek szerencsés megszabadulásáért és mondá: "Ki hitte volna, hogy ezen szegény állatocska, melyet a haláltól megmentettem, az én életem is meg fogja menteni?

Jótetted, ha állaton Vitted bár csak végbe A jó Isten bizton, Megjutalmaz érte. Egy fiatal pásztor juhait őrzé a hegyvidéken. Nagy lévén a hőség, leült egy nagy kőre, egy fenyő árnyékában.

Elaludt és álmában lehajlott fejével ide-oda bólingatott. A bakkecske, mely nem messze legelt tőle, azt vélte, hogy a pásztor viadalra hívja őt, mire nem hiányzott benne a hajlandóság. A kecske tehát fenyegető állást foglalt el, hogy annál hatalmasabban rátörhessen, pár lépésnyire hátrált, azután a pásztorra rohanva, szarvaival hatalmasat taszított rajta.

A pásztor, kit édes álmából oly gyöngédtelenül riasztottak fel, dühös haragra gerjedt. Felpattant, két szarvánál megragadta a kecskét, és a közel mélységbe taszította. Midőn a juhok ezt meglátták, százankint ugrottak a kecske után és a sziklák on nyomorúan összezúzattak.

A pásztor pedig keservében a haját tépte és eszébe jutott az a mondás:.

Aki nem fékezi Heves indulatját, Haragjának százszor Adja meg az árát. A szerencsétlen juhnyáj története az egész hegyvidéken ismeretes lőn.

Kik csoportok, amelyekhez csatlakozhatsz

Egy öreg juhász, ki igen értelmes és becsületes ember volt, a történetből még egy kitűnő tanulságot merített. Fiai és leányai vásárra akartak menni a városba és ott táncolni.

Atyjok azonban mondá: "Ez nem nektek való. Ott sokszor nincs minden rendén.

Én titeket jól és ártatlanul neveltelek; de ott könnyen megromolhattok. Az atya erre így szólt: "Már sokan mentek oda, kik ott egészségöket, életöket, becsületök- és ártatlanságukat elvesztették.

Ebben is követni akarjátok őket? Csak ne legyetek olyanok, mint a juh. Hogyha egyik a mélységbe ugrik, a többi is mind utána bódul. Ezért ostoba állatoknak nevezitek őket. Azonban az olyan ember, ki veszélybe dönti magát, mert mások is így cselekesznek, semmivel sem okosabb, mint azok a juhok?

Egy parasztnak éjjel a legszebb lovát lopták el az istállójából. Tizenöt órányi távolságra utazott, hogy a lóvásáron másikat vásároljon. De ím - az eladásra kínált lovak közt a magáét is megpillantotta.

Azonnal féken ragadta azt és hangosan felkiáltott: "A ló az enyim, három nap előtt lopták el tőlem.

Azon ember, ki a lovat áruba bocsátá, illedelmesen így szólt hozzá: "Tévedésben vagy barátom! Már egy év óta bírom a lovat, nem a te lovad, csak hasonlít hozzá. A paraszt a ló szemeit hamar befogta mind a két kezével és mondá: "Nos, ha a lovat már annyi ideig bírod, mondd meg, melyik szemén vak?

Az ember, ki valóban lopta a lovat, de azt oly pontosan még meg nem vizsgálta, megijedt. De mivel mégis kellett valamit mondania, tehát találomra mondá: "A bal szemén. Most a paraszt megint lefödte a ló szemeit és szólt: "Most világos, hogy te hazug ember és tolvaj vagy.

Nézzetek ide mindnyájan, a ló egyik szemére sem vak. Én csak azért tevém e kérdést, hogy a tolvajságot napfényre hozzam. Tolvaj ember álnoksága, Bármi ravasz légyen, Igaz ember okosságán Soha túl nem tészen.

Az atya arról beszélt gyermekeivel, hogy mennyire lehet mindenben haladnunk, gyakorlat és szoktatás által. Ez az ember az ökröt sok nép előtt vállaira vette, azt az utcán egy ideig köröskörül hordozta és ezen mesterség által sok pénzt szerzett magának.

Kérdezték tőle, hogy miképp jutott ezen ritka testi erőhöz? Ő erre azt válaszolta: "Midőn ezen ökör még csak borjú volt, a borjút naponkint néhány óráig udvaromban körülhordoztam.

A borjú ugyan mindennap nehezebb lőn; azonban erőm is mindennap szaporodott, így levék végre oly erős, hogy egy ökörnek terhe le nem roskaszt. Egy kertész hetivásárra akart menni a városba, és annyira megterhelte szamarát zöldséggel, hogy a szegény állatból a fején kívül alig lehetett egyebet látni.

Az út egy füzesen vitt keresztül. A kertész néhány gallyat metszett le a füzekről, hogy kötővesszőnek használja őket. Majd egy mogyoró bokorhoz érkezett. A kertész néhány egyenes botot virágkarónak választott ki "Oly könnyűek, hogy a szamár alig érzi," mondá és ezt is megint rárakta.

Midőn a nap magasra emelkedett és igen forrón kezdett sütni, a kertész zöld kabátját levetette és azt is a többi teherre dobta. Azonban alig végezte szavát, midőn a szamár egy kövön megbotolván, földre rogyott, és a nagy tehertől elnyomatva, többé föl sem kelt.

A megijedt kertész hangosan keseregve mondá: "Most látom át saját káromra, hogy az embereket és állatokat szerfölött meg ne terheljük.

Kinek vállaira Nagy súly nehezedik, Azon a kicsiny is Győzedelmeskedik. Két tolvaj egy öszvért lopott, és azt a bokrok közé hajtotta.

Itt arról beszéltek egymással, hogy milyen drágán fogják az öszvért eladni, és mennyit kell majd mindeniknek a pénzből kapni. Vitába keveredve, veszekedni és verekedni kezdettek egymással. Mialatt a vita leghevesebben folyt, egy harmadik tolvaj lopódzott oda, és az öszvérrel titkon elillant.

A kettő ezt csak akkor vette észre, midőn az öszvér már távolabb volt, semhogy elérhették volna és véres fejjel szomorúan néztek utána.

Az egyik mondá: "Itt ugyan beteljesedett: amint jött, úg y el is ment. Egy majom a nyitott ablakon egy gazdag fukar szobájába mászott, ki szegény embertársainak egy fillérnyi alamizsnát sem adott.

A keményszívű ember éppen nem lévén otthon, a majom a tele pénzes szekrényre bukkant, és tele marokkal szórt ki ezüstöt és aranyat az ablakon. Az emberek ezt látva, csoportosan futottak össze az utcán, és hajba kaptak a sok pénzért.

Éppen midőn a szekrény kiürült, ballagott arra az utcán a fukar, és iszonyodva látta a háza körül történteket.

Öklével már messziről fenyegette a majmot, és ostoba állatnak szidalmazta. Egy szomszédja pedig mondá a bosszús fukarnak: "Igaz, hogy ostobaság a pénzt az ablakon kidobálni, mint ez a majom teszi, azonban a szekrényben elzárni azt, amint te teszed, még nagyobb ostobaság. Híre járt, hogy a környéken egy szörnyű nagy medve tartózkodik.

Mikor Jancsi és Pista, két vándor vadászlegény, ezt meghallották, így szóltak: "Ez a medve nemsokára a miénk lesz.

Mindennap szorgalmasan az erdőbe mentek, a medvére leselkedni. Este azután, bár semmi pénzök sem volt, a csapszékbe mentek, és a legjobb borból adattak magoknak. Jancsi ijedtében fegyverével nem talált, és sebesen egy fára kapaszkodott. Pista, kinek puskája el sem sült, a földre feküdt, és halottnak színlette magát.

A medve megszagolta száját, orrát és fülét, és mivel a medvék semmi halotthoz nem nyúlnak, tovább csörtetett. Jancsi most megint leszállott a fáról és tréfálkozva így szólt Pistához.

Ferkó, a hazug fiú, nem messze egy nagy erdőtől juhokat őrzött. Egyszer eszébe jut, hogy ő majd gonoszul megtréfálja a környékbeli parasztokat.

Tele torokkal elkezdte kiabálni: "A farkas, a farkas! A parasztok azonnal nagy tömegben szaladtak ki a közel faluból, buzogányokkal és bunkókkal, s a farkast agyon akarták verni. Minthogy farkast nem láttak, megint haza mentek, és Ferkó titkon kinevette őket.

Másnap megin t kiabálta Ferkó: "A farkas, a farkas, a farkas! Már nem bir el a talpalattnyi föld, s már nem győzöm az arcát ütni, rugni; és kérdeni, mért állok egy helyen?

Mért szerettem meg a kívánkozások föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét? Mért hallja meg koponyám fakó csontja, minden lépésem átkozott neszét?

Mért áll az ember csöndbe! Mért fáj a fáknak zöldje! Mért bomlik ráncba száz selyem, hideg nyoszolyás éjjelen! Mért villog asszony válla! S ezer asszonyhaj-párna, mért gyúl ki halvány éjszakán? S mért nézek mindig hátra?! Mért nézek mindig hátra? A Dráva villis völgye világos, az éjben hangos a hó.

Szakállas gyertyánligeti árnyak a vizen nagykomoly táncot járnak, Nyög bele Dráva apó. A kompon vár a nagy váró semmi, a lánc a csigán zötyörög. Téli búbánat nyalja a partot; valami puska lángot szalajtott s a vad villik völgye dörög. Pesten a kőbe, sok hideg kőbe ütközik megcsalt szemem.

Járom a Drávát, várom a kompot, s látom a könnyet s nyelem a kormot, amíg falum útját szelem:.

A Dráva villis völgye havas, rajt két sor lábnyom: te s én Járjuk a partot, várjuk a kompot, tündöklő hajad szememre ontod. S megfagyunk az álmok ölén. Szép fájdalom: az ajkak megnyílása kis vendéglőnek tejablakos sarkán; sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.

A legpajkosabb ángol nóta csurran, az önműködő zongorára nézek s a sima gyöngyök halotti menetben szívembe futnak: kicsú folt zenészek. A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt, tán a te hókezedre gondol vissza Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van - Egy festett lány egy baka borát issza.

Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel s az olcsó ételt durván elémrakja; az önműködő zongora kifáradt. És ma van a bolondok napja Most én épp oly egyedül vagyok, mint ahogy régesrég kivántam. Kinyitom a kis csöndes ablakot.

Most én mindig szomoru leszek. Az ablakomból kitekint a szívem, némán, mint a behódólt váteszek. Most minden várás elmúlott felőlem s úgy kér csókokkal meghintett fejem, hogy bányáiból magamat kiöljem.

Valaha ott egy büszke úr lakott, egy asszonyt várt sétálva, míg az alkony durván becsapott ajtót, ablakot Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám a szobám csak egy éjszakára, mint csapszéket a pusztaszélen, hol egy korty bor a mámor ára:. És mérném, mérném szakadatlan a csönd borát, e forró álmot.

A nyári éj, amint kinyúlik, lomhán kocogna bé az ajtón; s én az én könnyes levegőmbe meríteném el, szivszakajtón. Elveszne benne, sirna, rína: szüzek, balkónok, ágyak várják, s én beléfojtanám szívébe véremnek éhes, szomjas árját.

És ott vergődnénk összefolyva az éjszinnel befestett ágyon. A legparáznább és a legtisztább lennék ez éjjel e világon.

Az ablakom üres telekre nyílik; lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók, a hintókon szerelmes-éhes macskák, cicázók, fázók, egymásra kacsintók. Egy sárga tűzfal áll csúcsosan, búsan, mint vénkisasszony egy sötét teremben. Meredt árnyéka: szűkös toalettje az estbe hull s a rossz hintókra lebben.

Öt óra csak. De késő ősz. Az első hó már kiváncsi a földre. Egy csillag sápad át pirosból zöldre. Egy ablakostót jön. Az arcán kétség. A vak, üres telekre bámul - s egy mécs gyúl föl a tűzfal ablakábul. Májusvégi csóktól égő, lázadozó homlokomon szaporodnak a redők.

Rajt feledték súlyos vétkük, - amikor még együtt égtünk - tíz, húsz, vagy száz szeretők. E redőktől félve-félek: hozzámtapadt ellenségek, csókok útja, búk öle; tíz, húsz, vagy száz szeretőknek megrugdosott országútja: egykor tüzes börtöne.

E redők majd egyszer éjjel leszállnak a homlokomrul: mérges kígyók, ó-bűnök; ráfonódnak a nyakamra s mielőtt még belefúlnék, az ágyamon fölülök s köztük egyet: régit, régit, legtöbb csóktól égőt, vérzőt megölök!

A város szélén járok. A Kőrös fázik. Egy kutya ugat. Az íves, bordás, nagy vasúti hídra fakó bánatot ejt a napnyugat. Kabátom szélén kóróvert barázdák. Nagy füstöt okád az utolsó ház. Kezem remegve a szívemre hajtom: valaki messze-messze zongoráz.

Az ősz ködén át felémzongorázza az augusztust, a szeptembert: Meát Az esti gyors süvítve jő keletről s robog nyugatra a vashídon át Az ablakomon karcsu jégvonalkák, fagyos mosollyal rámköszöntenek. A reggel fagyos, merész pattanással megint kinyílott, mint a nagy sebek.

Álomszuszékos, puha gördüléssel, fordulok a falnak: ott van még az éj; elbujt a párna tüzes, forróságos, panaszos, jajjos ráncai közé. Kezem pihen a falnak szürkeségén. Hajam szemembe hullt, a szám csukott Talán most, talán most fogok aludni A nap a fejem alá csuszott Ébren vagyok.

Arcom halványfehér; és gond ül szemeim alatt. A szekér csak halad, halad.

Én is így, ilyen lomhán, önfeledten, amint csöndesen előretörök: mögöttem minden, minden elmarad.

Vörhenyes levele az ezüsthársnak gesztenyehajadba hull. Kiszikkadt, porló burgonyaföldek, meddően alvók, elavult zöldek, sírnak a hársakon túl. Szüreti illatok sejtelme táncol, útjára indul az est. Fanyarul rálép a szőlőhegyekre s hozzánk dalolva, bús ütemekre búg a sok szőlőgerezd.

Részegen fúj a szél. A hajad bomlik. Trillázva ring a csipőd. Szomorún járunk s zokogva siratjuk ezt a szép szüretidőt. Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk; november gyásza tetőz. Szüretek fekete átkai ülnek fejedre s fejemre.

Sípolnak, fütyülnek: most esket minket az ősz! Megindul alattam az Andrássy-út, a nagytestű, asszonyos dajkám; szívem megduzzadt kebelére hajol búsan, babonásan és balgán Megindul alattam az Andrássy-út búsan, babonásan és balgán.

Nagy barna búk futnak az utunk előtt, a pesti vasárnapi estén. Kétsort paloták, arany, szép kacagás és pénz ül az emberek testén Nagy barna búk futnak az útunk előtt és pénz ül az emberek testén. Vidám rohanások lüktetnek vadul és ballagó fájdalmak jönnek; s elszunnyadnak dajkám nagy, meleg ölén - a fájdalom könnyű a földnek Vidám rohanások lüktetnek vadul s a fájdalom könnyű a földnek.

Nagy bársonyos asszonyok lába dalol; Mea, reszket az ajkam, a térdem Tudom, reszket a térded, a szád neked is, - ha szeretsz még, ma könyörögj értem Nagy bársonyos asszonyok lába dalol: Ha szeretsz még, ma könyörögj értem!

Siralmas, keserves két néma fasor, - mint én terád - tavaszra vár. Fehér hó szitál s jön egy fekete folt: egy holt s négy pomp-fünébr-huszár Siralmas, keserves két néma fasor, egy holt s négy pomp-fünébr-huszár.

Ólmos, fekete, dobbantó lábbal ott táncolok a szíveden. S nehéz ütemét a mi dalunknak búkösöntyűimmel kiverem. Síma szívednek csillogó lapja, rengő pirossa porzik bele.

Hajladozó kis kebled havára átsüt a táncom mély üteme. Reggel minétnek lágy figurája bomlik szivedre lábam alól; pihent csipőd még párna cibálja s érzed: lihegnek már valahol Tükröd kivonszol a szűkszinü ágyból, lágy-meleg formád rajta marad.

Táncom beléhajt csöndes battisztba, s bálnak, minétnek látod magad. Délfele szíved hintaja: kebled dagadó ívben izzik felém. Lángoló lábam véres ütemre száguld keresztül szíved telén. Estefelé már jönnek az árnyak; eljön Beethoven s ő muzsikál: lábam bokáig süpped szívedbe - már ez a tánc a gyáva halál.

Sarkam kiserked éjjeli órán: Salome tánca szíveden ég. Érzed: kisenyvedt minden inam már s kérdem: a táncot járjam-e még? Keskeny, kiszáradt nyelved elájul, vállaid éle összerogyott.

Szívedre ontod forró tíz ujjad s szédülő lábam most lefogod. A sárkányfejű szigonyos kályhát befűtöm. Dél van.

Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg ez a bolond boszorkányfészek. Szorosan összekötözök két unatkozó bársonyszéket: itt te fogsz ülni, itt meg én És fütyörészek Itt te fogsz ülni, itt meg én; zimankós szívem összerázod, bolond fejem öledbe hull, s a könnyeidet magyarázod Zimankós szívem megpendül, mint éle jó, hevert acélnak - Sok ránc lesz majd a szőnyegen s a bársonyszékek elalélnak És átkozol majd és gyűlölsz s a csókjaidat megtetézed A sárkányfejű szigonyos kályha ropog.

A pamlag egy nagy orchideafelhő, rája hullottunk mi, két gyönge virág. Egy szent orchidea most a világ. Átrobog rajtam az illatos láz, a kebled egy világgá száguldó utat a roskadozásig beorchideáz.

Van már patyolat függönyöm és haragosvörös lámpaernyőm. Cserépkályhám, mályvaszinű, amelyben ég a szén bizsergőn. Van szekrényem is, ó, de jó. Van benne foltos, tiszta holmi.

Ha belényulok, a kezem szédülten elkezd tántorogni. Fodrok helyett nagy, szomjas vágy, piros álmok a mély sarokban, amit üresen hagytam - és reád gondoltam Rád gondoltam. Van egy hajtűm, te hagytad itt, mindig rámnéz és ó, az is vár Van mindenem, van mindenem, csak könnyem nincs már!

Könnyem nincs már! Szentté avatnám a kezem és elküldeném néked. Lehettem volna szép, szőkefejű és kékszemű, szomorú ember. Türelmes vérű, ábrándozó, mint a nagy kékvizü tenger.

Lehetne homlokom ívelt, merész: bámulnák szép koponyámat. Heródes ádáz hidege ég arcomon s kövér hajamba. A szeme röpköd szemem helyén, mint vészben a Noé galambja.

Haragos, átkos, fekete fej és elborult viharos homlok, szereti Mea szép barna fejét; s akik szeretnek: mind szép bolondok. Forró öledben szép álmok alusznak és álmodnak bíboros, nagy álmot.

Én leszek, én leszek az életrekeltőjük, Mea, én megváltom az álmod! Forró öled tüzét, a csókod, az ajkad a véremmel én kicserélem. Föl fogod gyujtani az éjjeleimet és én a te életedet élem. Átvetem lelkeden az árnyékomat és a lelkemen átsütöm a lelked.

Gyönyörű vétkeket csókolok beléd, hogy vad legyen, mint én a te lelked. Vad legyen, átkozott, bűnbe szökött, hogy te se légy jobb, Mea, nálam.

S ujjongó nászindulót zengjen, amíg kirepül tűzöledből az álom. Ó, lásd az idők hetyke lányait, a napokat, mik engem összemarnak, ünnepözönnek, boldogságzamatnak. Nézd a napok fürge legényeit, a perceket, mik már nem az enyémek, kék tóba hulló százszinű zenének. S a percek bús koraszülötteit: egy-egy csöpp esőt téli mélabúban, ruhád ráncába temess el az úrban.

S az esők fojtott ritmusu neszét, mely egykor ifjú testünkbe szivárgott, tisztábbnak lásd, mint engem s a világot. Virágok dúsöblű kelyhek remegnek s egymáshoz simulnak az éjbe. Előttem egy pohár zöld alkohol s száll szivarom füstjének kékje.

Az éji szent hallgatás ölembe ült és csábítja, csókolja vérem. Langy szellőszavak és elémbe jössz Meám, a szent álomszekéren Te vagy az illatos kelyhű virág s kihez nem simul senki: a lelkem.

S bár alkohol biztat s csitít a szivar, a mérged én már beleheltem. Átjárt a te bűnöd, a mérged kimart, fölitta, kicsókolta vérem.

S az én bűnöm, hogy a te tested, a szép itt áll nékem ma is fehéren; s én kocogok, loholok búsan a csúf, a megfakult álom szekéren Tüzes szinekből összeszőtt ruhád bűnös meleggel lepi be az arcom.

Izzó homokban, forró vérben alszom. Hajamba hajad vad tüze fut át. Egy forró szál tapad a szempillámra - Most száll az alkony hónaposszobámra.

Most száll. A sápadt falakra suhan; orozva testünk lázán átszűrődik, mint hárfahúron rezdülő futam. S az alkonyból az éjbe fúló sávok vak démona úgy les, úgy őgyeleg Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak! Csak nőjjetek! Csak jőjjetek! Lim-lomos, rozzant hotelszobámba dől a hegyekről szüreti nóta.

Lányos, kegyetlen, hajszálírásos levelet várok három nap óta. Roppan a szekrény százéves válla, búgó románcot locsog a kályha. Lázbeteg varjak serege károg Három nap óta levelet várok. Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!

Lót-fut a szél, már rossz az idő. Potom öt percet lányos idődből vágj a szívembe! Üsse a kő! Zokog az utca, az eresz könnyez. A falak sírnak, ajtóm beteg. Lázas az ódon-divatú pamlag s vendéget várnak a képkeretek. Lim-lomos, rozzant hotelszobámba, Mea, írásod én idevárom!

Fesse az arcom halottfehérre s nyúljak el némán a rozzant vaságyon Lássa a szekrény százéves válla, nézze a búgó, rőtszemű kályha; ezek az összeboronált párok vajj mire várnak?

Vajj mire várok? Finom fonalú zápor fátyla jött el az ablakomra, hol senkise áll meg.

Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak s egy mély mennydörgés adta rá az áment. Aztán egy percre megállott a szívem, úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten; úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást, te nem szerettél és én nem szerettem. Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos, ilyen kínlódó volt a délutánunk.

Egy percre minden elmúlt a szívemről, egy percre minden elalélt utánunk Aztán egy hangos, vad, sikongó villám valahol messze csókolta a földet.

A karcsú fák eleven húsa fölsírt s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget. S e záportól elázva, végigestem az orkideaillatú díványon. Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás, melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam, az ablakon a függönyt összevontam, szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad, szám összezártam s a neved kimondtam Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék, valami keshedt, görbe árokparton, amire méla álmot vet az alkony.

Vágyaim ma szép esti szigetek, valahol lent, a szőke jónvidéken, hol hárfapengés az égen. Vágyaim ma a tiszta mosolyok, fáradt virágok álmos illatsúlya, mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

A vágyaim ma lábad alá kúsznak, hogy elvigyenek: hol a szók fehérek s halottan szépek. Hova én el nem érek A tenyered forró, Meám, fölforr a könnyem, ha ráejtem.

Forró tenyérrel jössz felém a hideg szélben, dermedetten. Nyujtod, adod a tenyered; elringat két reszkető szárnyad. Egykor ily puha kenyeret adott anyám.

Szeresd anyámat! Ti ketten vagytok asszonyok, remegők, gyávák, gyásszal szépek; beteg mosollyal zokogók, ha büszke ínnal félrelépek. Enyémek vagytok. Rajtatok minden melegség értem árad.

Ismerkedés nők el sydney

Ti két szép, szent Szomorúság! Ti két szép szentkép. Két imádat! Anyám kenyerét álmodom s elbujok forró tenyeredbe. S belopom anyám bús kezét a te bús, hideg kenyeredbe.

Szomorú fejemet nagy köd koronázza, rekedt bánathárfa kriptája e fő.

Ma hívlak utolszor bús emlékezéssel, Mea, te szívemre hullott bús redő! A vidéki estnek minden őszi láza s minden tavasz-csendje az ajkamra jött: Mea, ma agg vagyok, ötezer esztendős s könnytelen zokogok arcképed előtt.

Ma van az a bús nap, amire születtem; huszonnyolc esztendő ma porrá törik, de ebben a porban te égsz örökig! Ma elindulnék a klasszikus vidékek barna bársonyába s elapadt szemem meghalna, míg ajkad emlékét szedem Éjféli percek gyengéden suhannak helyettem a hónod alá.

Meglengetik vállad s nagy bársonyos bút szitálnak álmodva reá. A hónod alatt két kezem tüzét most sínyli két bimbós halom. Ma fölcicomázza a homlokodat a nagy, sóhajos, távoli csend: ma szebb vagyok én is, mert tőlem a szent, a nagy szépség nagy-messzire ment.

És holnap remegve lobogsz majd felém s a csókod öledbe hozod; a vérembe bámulsz a szememen át s a szívem megkoszorúzod. Sötét hajam ma, vagy holnap úgy lehull, mint a tölgyfalevél.

Mindenemből csúful kifosztott az a nyár, Mea, és ez a tél. És az arcom, mely szép volt teérted, megijeszt s kigúnyolja magát. Gally voltam egy tölgyön, amelyre a nagy bú felaggatta magát. Letörtem s elszállott felőlem a vihar, az eső meg a szél. Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha az a nyár, Mea, és ez a tél.

Most a porba magam beleásom, hogy el ne vesszek: bús játékszered; hátha erre jössz, öregen, egyszer s elmélázva kezedbe veszed. Napjaimból, mint női selymek ráncaiból a titkos vérkeringés, úgy dobog ki súlyosan és puhán megkínzott szívem, e bússzálú himzés.

Dobogó kedve régi titkok titka; bús felelet nagy kérdéseknek árnyán. Míg esti órák lábadozó csendje csókolja, rája fájdalmat szitálván.

E záporos szív pergő vergődése síkos fehér női tenyérre vágyik, hogy elvakítsa a látó halálig.

S a napok szállnak, mint az álmodás s a szavak sírnak és a szívek vernek, mint reccsenése sudár tölgynek, csernek. A napok szállnak, mint az álmodás Az idő nyúlik és az idő vész s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak halottainkból föltámadva, járnak és zöngve búgnak, mint a kelevéz.

És összefogva, kergetőzve jönnek, mint hírnökei a halotti csöndnek és csont az arcu k s a szemeik zöldek. Így őrlödnek le a napok halomba; a szavak sírnak s nevetnek naponta, mint gyerekajkon napkeleti monda Nyárai Antalnak írtam.

A tükröm lapján át a napsugár tüzes szúrással fut a végtelenbe. Egy csokor sárga rózsával kezében szomorú háziasszonyom tipegve jön be. Egy messzi toronyóra odakint melankólikusan üti a négyet.

A tanárék kis lánya odafönt tikkadt ütemben játszik egy minétet. Az asztalomon pár művészbarátom, nyugodt, fanyar, feszes fényképi pózban reám köszönt. S én megborzadva látom. Az Aranyhalban együtt ülnek hárman: két kivágott ruhás lány s egy poéta. Az éji festék színe máladoz már és a poéta oly bolond portéka.

Az Aranyhalban híg sörök dús habja, s a merész napnak reggeli sugára. Nagy földi búk és égi szárnyalások a poétáról szállnak a két lányra. Hol van az éjjel? Oda is szaladt, és magára vonta a gazda figyelmét. Az becsalta a pajtába, ahol sok állat volt. A lovacska félénk volt, nem érezte magát biztonságban, ezért elszökött.

Rátalált egy cirkuszra. Először tetszett is neki, de amikor jött a fellépés, és teleaggatták mindenféle díszes csatokkal, rá kellett jönnie, hogy a szabág a legszebb érzés.

Honvágya volt, szerette volna újra azt tenni, amit akar. Ezért hazafutott, és élt boldogan tovább. Még ma is szabadon él, ha be nem fogták őt az emberek.

Kis kedvencem az én cicám. Szőre vörös és fehér. Barátja neki Hógolyó. Ő a legjobb barátnőm. A legjobb barátnőmet Csepregy Virágnak hívják.

Három éve ismerem. Barna színű a szeme, a haja hosszú és sötétbarna. Magas, sportos testalkatú. Szereti a kézilabdát. Ugyanabba az iskolába járunk. Sok közös tulajdonságunk van, pl.

Virág sokat beszél, jó a humora, segítőkész. Azért barátkozom vele, mert tudom, hogy sosem hagy cserben. Az én legjobb barátnőmet Štúgel Leilának hívják. Első osztálytól ismerem őt. A haja szőke, sűrű és egyenes.

A szeme kék. A korához képest magas és karcsú. Egy iskolába és egy osztályba járunk.

Ő kedves, aranyos, sose nevet ki, néha viszont undok velem. Fontos tudni róla, hogy van két testvére. Azért barátkozom vele, mert ő kiáll mellettem. Az én legjobb barátnőmet úgy hívják, hogy Štúgel Leila. Iskolás korom óta ismerem.

A barátnőmnek a szeme színe zöld, a haja hosszú, szőke. Közepes testalkatú és karcsú. Szeret görkorcsolyázni. Egy osztályba járunk. Azért lettünk barátnők, mert sok közös van bennünk, pl. Ő nagyon okos és mindig segít nekem. Egyszer megragasztotta az egyik játékomat.

Néha kicsit erőszakos, de más rossz tulajdonsága nem jut eszembe. A zene és a tánc is érdekli. Azért barátkozom vele, mert nagyon sok közös van bennük. A rendetlen radírgumi. Egyszer volt Péternek egy szürke elefántos radírja. Ez egy különös radír volt, ugyanis amikor egyet gondolt, nem radírozta ki, amit Peti akart, vagy nagyon csúnya foltot hagyott.

Hát ez a nap is különösen indult. Matematika óra volt, Peti éppen rossz számot írt le, és ki akarta radírozni, de az egy nagy szürke foltot hagyott. Péter nagyon mérges lett, és inkább kért Lilitől, mert a sajátja rendetlen volt.

Mérgében el akarta süllyeszteni a táskájába, de a radír kiugrott a kezéből és elszakadt. Így a rendetlen radírgumi a kukában végezte.

Volt egyszer egy radírgumi. Emma elvitte a radírt az iskolába. Olyan unalmas volt a táskában ülnie, nem volt mit csinálnia, elkiáltotta magát:.

Gyere elő! Az egyik bokorban volt a manó, futott a manó, de Emma épp beért az iskolába. Emma előpakolt olvasás órára, de helyette rajz volt az első óra.

A radír ennek nagyon örült. Átmentek a rajzterembe.

A kislány Egy jó ezer tölgy a barátnődnek mintha megingott volna véleményében.

Emma elővette a ceruzát, elkezdett rajzolni, és a radírgumi kiugrott a tolltartóból. Zsupsz, a földre, majd elbújt a szekrénybe, és ezt mondta:.

Aztán az asztal alá bújt el. Emma szerencsére megtalálta.

Ilyen egy nap a rendetlen radírgumival. Még jó, hogy nem radírozta ki az osztálynaplóból a jegyeket!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovacska. De ő nem akármilyen ló volt, mert míg a többiek legelésztek, neki mindig csak a kalandon és a kalandon járt az esze.

Amikor este már mindenki aludt, a lovacska nem volt álmos. Úgy hitte, az álmai most fognak teljesülni. Elindult hát. Útközben látott sok szép fényes virágot, lepkéket és az erdő csodálatos teremtményeit is.

Végül azt is meglátta, amiről álmodott: a nagyvilágot. Már éppen vissza akart fordulni, amikor egy oroszlán támadt rá, és sarokba szorította.

Szerencséjére egy vadász lelőtte a támadót. A lovacska elfutott, addig futott, míg a lába bírta.

Amikor megállt pihenni, rájött, hogy eltévedt. Kereste a haza vezető utat, de bármerre indult, nem találta. Nagyon álmos volt, leheveredett egy fa mellé. Reggel lett. Szép nap ez a mai, gondolta, és útnak indult. Elkezdett korogni a gyomra.

Tudta, hogy ennivalót kell keresnie. Ahogy egy tóhoz ért, megpillantotta a víz tükrében saját magát.

Nem tudta, hogy az ő, és nagyon szeretett volna a másik lóval játszani. Patadobogást hallott. Az anyukája volt, aki hazavitte. A lovacska megfogadta, hogy soha többé nem megy el sehova egyedül. Sztanko Zoe 3. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy lovacska, aki már unta, hogy minden nap ugyanazt csinálja.

Így hát elment vándorútra. Ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy kutyával. Beszélgettek, játszottak és sétálgattak. Egyszer csak így szólt a kutya:. Egyszer elérkeztek egy erdőhöz. Láttak bent valamit csillogni, ezért bementek. Addig mendegéltek, amíg el nem tévedtek.

Arra jött egy manó, aki kivarázsolta őket a sűrűből. Találtak egy újabb jó barátot. Koczkás Kitty 4.

Ismertem egy kiskutyát. Nem is gondoltam volna. Szeme barna. Imádja a kaját! Utálja a macskát! Ha meglát minket, ugat:. S ha hiszed, ha nem. Vörös Zoltán Bence 5. A jövőben. A minap egy érdekeset álmodtam. Az időben utaztam az egyik ismerősöm, Brian által feltalált időgéppel.

Elmesélem, na de kezdjük valahol az elején. Hajnali 3 óra volt, mikor megszólalt a telefonom. Brian volt az. Gyere gyorsan! De mégis hova? Arra a térre. Tudod, arra a kis beton területre. Rendben, indulok is — mondtam értetlenkedve.

Tíz perc alatt odaértem. Amit akkor láttam, az valami elképesztő volt! Brian gurult ki egy kamionból egy magam sem tudom mivel, de autóra hasonlított, az biztos. A valami hátulján kábelek voltak elvezetve, a kerekei szokásos autókerekeknek tűntek.

Brian kiszállt a valamiből, és ezt mondta. Méghozzá hajnali 3-kor Csak szállj be, és indulunk is. Engedelmeskedtem, mire Brian valamit elkezdett nyomogatni ott, ahol a rádiónak kellett volna lenni, de nem az volt ott. Ekkor már nagyon izgultam, de akárhogy kérdeztem Briant, csak ült szótlanul, és nem mondta el, hogy mi fog történni.

Amikor elértük ezt a sebességet, egy nagy villanás volt. Brian csak annyit mondott:.

Megrémültem, és picit magasabb hangon megkérdeztem:. Mi az, hogy az időben utaztunk?

Ingyenes szex németország

Gondolom, ezt még te is megérted! Pontosan még nem tudtam, hogy hol vagyunk, és azt sem tudtam, hogy a Föld melyik részén, na meg persze még azt se, hogy mi ez a valami, amiben éppen ülök.

Briant kezdtem faggatni:. Miben ülök pontosan? Hol vagyunk? A kérdés helyesen, mikor vagyunk.

Te egy időgépben ülsz, melyet én találtam fel, és pontosan Egyébként nyugodtan nézz körül, de egy valami nagyon fontos.

Ne beszélj magaddal, ne hagyd, hogy a jövőbeli éned meglásson, esetleg érintkezzetek! Ha ez mégis megtörténne, annak beláthatatlan következményei lennének a jövőben. Ekkor elindultam, picit izgatottan, mert hát mégis csak 33 évvel előrébb vagyok a jövőben. Ha jól emlékszem, épp be szerettem volna menni egy kávézóba, amikor megláttam magamat.

Eszembe jutott, amit Brian mondott, és nagyon megijedtem. Először belegondoltam, hogy mi van akkor, ha esetleg meglát a jövőbeli énem, bár szerintem nem volt egy okos ötlet, mert Brian azt mondta, hogy beláthatatlanok a következmények, szóval utána már nem is próbáltam rágondolni.

Később megszólalt a telefonom, ismét Brian volt az. Gond van. Tudod, hogy hol van a Fenyőfa sor ? Nem tudtam, hogy mi történt, vagy, hogy mi fog. Oda is értem a fenyőfa sor hoz. Brian meg volt rémülve. Ülj le valahova, akárhova! Ez fontos. Az van, hogy nem hoztunk utánpótlást.

Ami azt jelenti pontosan, hogy nem tudunk visszamenni. Ha nem tudunk visszamenni, akkor itt ragadunk örökre. Már mint nem örökre, csak fél évre, mert utána az idő kitöröl magából, mert nekünk nem itt van a helyünk. Ha kitöröl az idő, az tudtommal nem egy kellemes érzés.

Valahonnan kell szereznünk utánpótlást. Még is mi hajtja ezt az istenverte ketyerét? Na de Brian! Plutóniumot nem lehet olyan nehéz szerezni ben. Már megint tévedsz! Ekkor elgondolkodtam, hogy vajon hol szerezhetnénk plutóniumot.

Brian csak járkált föl és alá, gondolom, ő is gondolkodott. Ugye azt mondta, hogy nem olyan könnyű szerezni plutóniumot, így most azon töprengtem, hogy hogyan lehet a lehető legnehezebben plutóniumhoz jutni. Ekkor valami eszembe jutott, majd felkiáltottam:.

Még is mit tudsz? Ugye, te valamikor már jártál katonaságon? Emlékszel, hogy hol van a katonai raktár? Onnan szerzünk majd plutóniumot.

Ugye mondtam, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Megoldható, megoldható. Ha bármiféle probléma adódik fel, magadra vállalod a felelősséget — mentegetőzött Brian.

Végül is te hívtál magaddal, hogy jöjjek veled a jövőbe, sőt még azt sem tudtam, hogy a jövőbe jövünk Egyébként is. Nem az én hibám, hogy nem hoztál utánpótlást, viszont sajnos engem is érint a dolog. Brian ekkor elcsöndesedett, majd beült az autóba. Beszálltam mellé én is, később elindultunk jelmezt venni.

Mikor ott voltunk, mondtam Briannek, katonai jelmezt kéne venni, hogy könnyebb dolgunk legyen. Meg is vettük, majd kigondoltuk a tervet, mégis hogyan kéne ezt megoldani.

Mikor ezzel is végeztünk, már csak a megvalósítás volt hátra, a legnehezebb.

Azt hittük, nehezebb dolgunk lesz, ugyanis a katonák valami érdekes dolgot fogtak és nyomogattak a kezükben, így nem is figyeltek ránk, ebből adódóan könnyen be tudtunk surranni. Miután besurrantunk, meg kellett keresnünk a raktárt.

Brian felmérte a terepet, és már egyből tudta, hogy hova kell mennünk. Mikor ott voltunk, plutóniumot kellett keresnünk. Ez úgy percet vehetett igénybe.

Bbfs kísérők fort myers

Amikor megpróbáltuk kivenni a plutóniumot, megszólalt a riasztó. Katonák százai rohantak felénk. Ekkor Briannel kifutottunk a raktárból, a zsákmánnyal együtt. Mikor kijutottunk, láttuk, hogy a katonák futnak felénk. Gyorsan beültünk az időgépbe, majd megpróbáltunk elmenni. A járgány a kapu előtt leállt, így futnunk kellett, viszont nem hagyhattuk ott az időgépet.

Elfogtak a katonák. Úgy öt perc után bevittek egy cellába, majd kihallgattak.

Tudtuk, hogy ennyi volt, itt a vége. Brian Grimes. Mit akartak volna a raktárban? Miért jöttek? Plutóniumra lett volna szükségünk Ezért jöttünk. Ekkor a katona kiment a szobából. Bilincs volt rajtunk, de nem vették el a dolgainkat, így Briannál maradt a kis zárakat feltörő csipesze.

Így könnyen kiszabadultunk, viszont csak most jött a neheze. Észrevétlenül kellett kisurranunk a katonaságról.

Az egyik katona észrevett. Brian rettenetes dolgot tett, de inkább nem részletezem. Miután Brian megtette azt, amit, gyorsan kifutottunk a katonaságról. Egyből az autóba. Megtöltöttük plutóniummal a tartályt, és elvezettünk egy elhagyatott reptérre. Visszautaztunk ba. Brian hazavitt, és ezt monda:.

Szétszedem ezt a ketyerét! Ennyi izgalom elég volt! Mikor megpróbáltam bemenni, megláttam, hogy a kapun lakat, az ablakokon pedig rácsok.

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám valahol messze Egy jó ezer tölgy a barátnődnek a földet.

Átmásztam a kerítést, majd bemásztam a szobámba az ablakon keresztül. Megláttam, hogy egy idegen nő fekszik az ágyamban. Megkérdeztem tőle, hogy mit keres a szobámban, de ő csak elkezdett sikoltozni, gyorsan kifutottam, és rohantam Brianhez. Brian csak annyit mondott, hogy ez azért van, mert megtette azt, amit, így más a polgármester, más a város lakossága.

Először azt hittük, hogy rossz dátumra mentünk vissza, de aztán elolvastunk egy újságot. Aztán elhittem Briannek, amit mondott. Ő viszont már szétszedte az időgépet. Ebben a világban maradtunk.

Brian azt mondta, amint össze tudja szedni a dolgokat a géphez, ismét visszamegyünk a jövőbe, és akkor majd megakadályozza, hogy azt tegye, amit akkor tett.

Koczkás Laura 6. Reggeli torna. Minden reggel korán kelek. Papagájok ébresztenek. Gyorsan ugrom ki az ágyból. Ettől a nagy zajongástól. Álmos vagyok, nagy az ének. A madarak csicseregnek.

Pedig kedvem szörnyen tombol. Mert a hörcsög éjjel rombol! Jó reggelt! Mindenki már kelteget! Nagy a zsivaj, a lárma. Mindenki vár a lakomára! Elég ez a torna mára. Sietek az iskolába. De előtte megetetek. Iskolába így sietek!

Pákozdi Máté 6. Az én családom. A családom háromtagú. Sok a derű, kevés a bú. Anyukám az iskolában. Elbűvöl majd hot-dogjával. Apukám a munkahelyén. Sok bűnözőt tetten ér.

Az én dolgom a tanulás.