Éleslátó művészi magányos főiskolás lány

Éleslátó művészi magányos főiskolás lány Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban van verseket égetni. Hiszen már most annyi, mintha az lennék. II Magaskultúra és populáris kultúra határai történetileg változnak. Csekély jövedelmem folytán adósságaim vannak, feleségemet tehát egyszerüen járatom, - fényes toilettekre nem telik - de azért mégis tisztán és rendesen. Ezzel szemben a modell szó régibb is, szerényebb is.

  • Mi a hajam:
  • Redhead
  • Az én csillagjegyem:
  • Taurus
  • Figura típusa :
  • Az alakom jellemzői elég kövér
  • Szabadidőmben szeretem:
  • Hegymászás

Fodor, Jerry A. In Rollins41— Goodman, Nelson Languages of art. An approach to a theory of symbols. India- naplis — Cambridge: Hackett Publishing Company. Fordította Bárány Tibor.

In uő. A kötetet szerkesztette Bárány Tibor és Márton Miklós. Budapest: Gondolat Kiadó. Kálmán C. Az értelmező közösségek elmélete. Budapest: Balassi Kiadó.

Kennick, William Does traditional aesthetics rest on a mistake? Mind, 67, — Megnevezés és szükségszerűség. Budapest: Akadémiai Kiadó. Putnam, Hilary In Keith Gunderson szerk. Rollins, Mark szerk. Danto and his critics. Stern, Josef Metaphor in context.

Cambridge: MIT Press.

Miért, hogy Éleslátó művészi magányos főiskolás lány senki, évtizedeken keresztül senki se vette észre, órákon át gyönyörködött benne, akár egy nőimitátor villámtréfájában?

Metaphor, literal, literalism. The role of theory in aesthetics. A kánon peremén Képzeljük el, hogy egy fejlett irodalmi érzékkel rendelkező marslakó időt és energiát nem sajnálva végigolvassa az összes magyar nyelvű kötetet, amely az elmúlt tizenkét hónap során megjelent vagy kereskedelmi forgalomba került Magyarországon, vala- mint részletesen áttekinti a nyomtatott és internetes kulturális sajtót, a napilapok rövid könyvkritikáitól és hétvégi mellékleteitől kezdve a vaskos irodalmi folyóiratokig és kis példányszámú időszaki kiadványokig.

Tegyük fel, a magyart anyanyelvi szinten beszéli, és nem jelent számára nehézséget, hogy eligazodjon e roppant terjedelmű írásos anyag- ban, mi több, képes bonyolult összefüggéseket felfedezni.

Ezután kérjük meg, számol- jon be az élményeiről, lehetőleg csupán a lényegre koncentrálva, mert a mi kognitív kapacitásunk — az övével ellentétben — bizony igencsak véges. Ilyen műfaj a detektívregény, annak mind az amerikai hard-boiled, mind a klasszikus, Agatha Christie-féle analitikus változata a kisebb műfaji alkategóriákról: a bűnregényről, a tárgyalótermi krimiről, a kultúrtörténeti detektívregényről, a rendőrségi krimiről stb.

JAK Tanulmányi Napokon Első pillantásra nem sok minden, marslakónk tanácstalansága érthető. Nincsenek olyan irodalmi konvenciók, amelyek mindegyik mű- fajhoz hozzátartoznának, sem pedig olyan poétikai jegyek, amelyek e műfajok általános ismertetőjegyéül szolgálnának.

Legfeljebb talán valamiféle családi hasonlóság fedezhető fel közöttük — ám legalább ennyi családi hasonlóság fűzi őket az összes többi műfajhoz. A magasirodalom az igényes írásművészet szférája, ahová az alacsony iroda- lom művei nem nyernek bebocsáttatást.

Vagy ugyanez egy költőibb metaforával: az Irodalom Szent Csarnokai őrzik az örök kulturális értékeket, ahová nem hallatszik be a könyvfogyasztó tömegek és az irodalmi piac barbár lármája.

Mi lehet az oka, hogy a szórakoztató irodalom vagy lektűrirodalom műfajai a kánon peremére szorultak? Mint a legtöbb kulturális jelenségnek, ennek is elsősorban történeti okai vannak. Hiába tartják nyilván az eladott példányszámot, ha az ebben kifejeződő befogadói visszacsatolás nem lehet hatékony — hacsak a kultúrpolitika irányítói úgy nem döntenek, hogy egy-egy területen szabadjára engedik a piaci versenyt.

Talán mondani sem kell: a szocializmus évtizedei alatt nem álltak fenn az említett felté- telek, így nem alakulhatott ki virágzó magyar lektűrirodalom; és ez az idő ahhoz is épp elég volt, hogy a huszadik század első felében relatíve széles olvasóközönséggel rendel- kező, javarészt de nem kizárólag!

Legalább ilyen fontos szerepet játszik a magyar irodalomkritika néhány örök- lődő esztétikai és módszertani előfeltevése. A két tényező természetesen összefügg. Ha létezett volna minőségi magyar lektűr, idővel ez a szóban forgó előfeltevések felülvizsgálatára kényszerítette volna az irodalmárokat és a kritiku- sokat.

A továbbiakban ezeket az esztétikai és módszertani előfeltevéseket fogom megvizsgál- ni. Amellett fogok érvelni, hogy az előfeltevések elméletileg gyenge lábakon állnak, és elfogadásuk káros hatással lehet az irodalomkritika napi gyakorlatára, ezért fel kell őket adnunk.

Persze joggal a szememre vethetné valaki, hogy csupán fantomokkal hadakozom. Hiszen az elmúlt évtizedben nagyot változott a magyar irodalomkritika és az irodalom- tudomány. A detektívregény-irodalom klasszikusai már a hatvanas évek második felétől kezdődően megérkeztek vagy visszatértek Magyarországra, méghozzá jellemzően elég színvonalas fordításban; igaz, kissé esetleges sorrendben, tudatos kiadói koncepció nélkül.

Rejtő Jenő életművének korokon és politikai rendszereken átívelő népszerűségéről nem is beszélve.

Vagy lapozzuk fel a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében megjelent, három kötetben közreadott, legújabb magyar iro- dalomtörténeti kézikönyvet: önálló tanulmány foglalkozik Rejtő Jenő írásművészetével Veres András tollából.

A felsorolást hosszan folytathatnánk. Kissé túlzás tehát azt állítani, hogy a kortárs kritika teljesen vak lenne a lektűrirodalom fejleményeire, nemde?

Nos, meglehet. A magyar irodalomtudományos és kritikai klíma valóban nagyon megváltozott az utóbbi időben. Mindazonáltal még ma sem természetes vagy magá- tól értetődő, hogy a napi- és hetilapok rendszeresen szemlézzék a lektűrirodalom leg- frissebb termését a detektívregény kritikai pozíciói örvendetesen megerősödtek, ám a többi műfaj nincs ilyen szerencsés helyzetbenés továbbra is meglehetős ritkaság, hogy lektűrelemzésekkel találkozzunk egy-egy irodalmi folyóirat hasábjain.

Az elemzők többsége arra kíváncsi, hogyan érthetjük meg a klasszikus detektívregény működését a posztmodern anti-detektívregény irányából. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a krimivel foglalkozó irodalmárok többsége elfogadná a lektűrműfajok értéktelenségével kapcsolatos előfeltevéseket; és természetesen azt sem állítom, hogy mindegyikük a posztmodern anti-detektívregényt tekintené kiindulópont- nak az elemzés során.

Ami nem meglepő, hiszen — teljes joggal — abból indulnak ki, hogy a detektívregény műfaji kódjainak alkalmazása már eleve előhívja az olvasó tudását e hierarchikus meg- különböztetésről, tehát minden krimi áttételesen a műfaj irodalomtörténeti és kanoni- kus helyzetéről is szól.

Harmadrészt, és ez a legfontosabb: nem az a célom, hogy részletesen bíráljam a kortárs magyar irodalomkritika gyakorlatát. Írásom nem a mai magyar irodalomkriti- káról szól, nem annak vélt vagy valós hibáival foglalkozik természetesen polemikus hevülettel ; ezért is hiányoznak belőle az idézetek és a hivatkozások.

Mint jeleztem és még jelezni is fogomúgy gondolom, hogy a kortárs kritikusok többsége osztja ezeket az előfel- tevéseket, ám emellett az állítás mellett nem fogok érvelni.

Lehet, hogy fantomokkal hadakozom — ám ezúttal az érdekel, mit mondanak ezek a fantomok, nem pedig az, hogy megfelel-e nekik valaki a valódi világban. Öröklődő előfeltevések Az első öröklődő előfeltevés magát a megkülönböztetést, a szépirodalom és a populáris irodalom értékalapú szembeállítását fogalmazza meg: A A magasirodalom és a populáris irodalom megkülönböztetésének elve: a magasirodalom művei lényegileg különböznek a populáris irodalom műveitől a lektűröktőlés ez a különbség értékkülönbséget generál köztük.

A Megkülönböztetés Elve kimondja: minden magasirodalmi műhöz találhatunk lega- lább egy olyan tulajdonságot, amellyel a populáris irodalom művei nem rendelkeznek, és ez a tulajdonság felelős a magasirodalmi mű esztétikai értékéért.

És csak ez a tu- lajdonság felelős érte. Odaértett általános feltevés: ez a szóban forgó tulajdonság vagy tulajdonságcsoport az esztétikai érték egyetlen lehetséges forrása.

Másképpen fogalmaz- va: e tulajdonság vagy tulajdonságcsoport megléte, tehát a mű magasirodalmi mivolta szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a mű esztétikai értékkel rendelkezzen.

Minden további nélkül el tudunk gondolni irodalmilag gyenge, tehát esztétikai értékkel nem rendelkező magasirodalmi műveket, valamint irodalmilag sikeres, tehát komoly esztétikai értékkel rendelkező populáris irodalmi műveket; mi több, is- merünk is ilyeneket.

A rejtély a következő: noha gyakran találkozunk ellenpéldákkal, hallgatólagosan mégis érvényesnek tartjuk az elvet. Szerintem a válasz egyszerű: kulturális beidegződéseink okán. Amikor éppen kulturális kérdéseken töp- rengünk, tehát nem értelmezünk egy irodalmi szöveget, és nem élünk át esztétikai ta- pasztalatot, az elvet magától értetődőnek tartjuk; amikor viszont egy szöveg értelmező— élvező olvasásával vagyunk elfoglalva, a megkülönböztetés szertefoszlik.

Pedig nagyon sok baj van vele. Még ha feltesszük is, hogy tartható, alkalmazása komoly gyakorlati problémához vezet: rossz, szerencsétlen automatizmusokat hív elő az irodalmi nyilvánosság szereplőiből.

Manapság a gyors és könnyű élvezetek korát éljük, a nagy- közönség felszínes szórakozásra vágyik. A közönségsiker egyértelműen a művészi igénytelenség jele; üres könyvek gondolkodni képtelen emberek számára.

Ám az érvelés pendant-jával is gyakran találkozhatunk. Az ún. Összeütnek valami se füle, se farka zagyvaságot, állami támogatásból kiadják, és lelkendező kritiká- kat íratnak róla a haverjaikkal, ennyi az egész. Mindkét érvelés az irodalmi érték és a piaci siker viszonyáról szól: míg az első szembeállítja, a második kritikátlanul azonosítja őket egymással.

A széles olvasóközönség ízlése — minden ellenkező híresztelés dacára — egyáltalán nem rossz: a sikerlistákra ritkán kerülnek fel irodalomtörténeti jelentőségű remekművek, de ritkán kerülnek fel dilettáns alkotások.

Olykor előfordul, hogy a jó marketing, a hatá- sos reklámkampány a listák élére repít egy csapnivaló kötetet.

Házas hölgy forró szexet akar cape coral

Egyszer szinte bármilyen művet el lehet adni nagy példányszámban, ám ha valóban tehetségtelen szerzőről van szó, a siker nem fog megismétlődni a következő alkalommal.

A nagyközönség ízlése viszonylag konzervatív, az olvasók megválogatják, milyen kulturális termékekre hajlan- dók pénzt áldozni: elsősorban bevált receptek alapján tisztességesen elkészített műveket keresnek. A konzervatív olvasói attitűdből azonban nem következik a minőségérzék hiánya vagy az ízlés pallérozatlansága.

Másrészt viszont legalább ekkora tévedés az irodalmi sikert az eladott példányszám- ban megnyilvánuló piaci sikerrel azonosítani.

Vannak művek, amelyek relatíve széles olvasóközönséghez képesek eljutni, mert konvencionálisan olyan értelmezési technikák alkalmazását kívánják meg, amelyeket korábban — iskolai tanulmányai során vagy felnőtt életében — már sok olvasó elsajátított.

És vannak olyanok, amelyek szűk olvasóközön- ségre számíthatnak, mert értelmezésükhöz olyan ismeretekre és olyan interpretációs technikák alkalmazására van szükség, amelyek csak kevés olvasó számára hozzáférhetők. A vita kedvéért fogadjuk el ezt a premisszát.

Feltéve, hogy ezek az érvelések szigorúan szólva nem következnek az elvből, csak szokás szerint együttjárnak vele. De miért ne lehetne? Kézenfekvőnek tűnik például azt állítani, hogy magasirodalom és lektűr között az olvasótáborok nagysága tesz különbséget.

Ez az út azonban nem járható és nem is csak azért, mert az olvasótáborok nagyságának eltéréséből mindenfajta megszorítás nélkül nem következik esztétikai értékbeli különbség. Ne pusztán a példányszám vagy az olvasótáborok nagysága, hanem az intézményrendszerek különbsége alapján tegyünk különbséget magasirodalom és lektűr között.

Ezzel a megoldással pontosan az a probléma, ami az intézményes magyarázatokkal úgy általában: nagyon kicsi a magyarázóereje. Könnyen lehet, hogy a magasirodalom és a populáris irodalom intézményrendszere valóban elkülönül egymástól, ám ezzel még nem magyaráztuk meg, hogy egy adott szöveg miért éppen az egyik vagy a másik intézményrendszerhez tartozik.

Ám ami a legkellemetlenebb: ez a meg- oldás nem alapozza meg az értékítéletek különbségét. Ha magasirodalom és lektűr különbségét az intézményrendszerek különbségére vezetjük vissza, vajon miért kellene értékesebbnek tartanunk az egyiket a másiknál?

Vegyük észre, a fenti paródiaérveléshez jutottunk vissza: a magasirodalom és populáris irodalom értékalapú megkülönböztetése az intézményes pozíciójukat féltő kritikusok koholmánya, akik nem hajlandók elfogad- ni, hogy a magasirodalom intézményrendszerén kívül nem rendelkeznek autoritással.

Nem, a fentiek alapján azt kell mondanunk: kizárólag a potenciális olvasótáborok nagysága alapján dönthető el, mely kötettel kapcsolatban merülhet fel az állami támogatás kérdése.

Ekkor azonban mindenképpen rá kell kérdeznünk az esztétikai minőségre, hiszen a potenciális olvasótá- bor szükössége jelentős esztétikai kvalitások nélkül nem tesz támogatásra méltóvá egy művet.

Röviden: az állam képviselői — megfelelő szakemberek közreműködésével — kizárólag akkor foglalhatnak állást eszté- tikai kérdésekben, ha ez elkerülhetetlen, tehát ha a kulturális érték megszületéséhez és fennmaradásához valóban állami segítségre van szükség.

Az olvasótáborok nagysága vagy az intézményrendszerek különbsége he- lyett magukra a szövegekre hivatkozva kell megalapoznunk a magasirodalom és a lektűr fogalmi megkülönböztetését. A továbbiakban ezeket a kritériumokat veszem szemügyre — amelyek általános elvekként megfogalmazva egyszersmind a magyar irodalomkritika legfontosabb öröklődő esztétikai és módszertani előfeltevései közé tartoznak.

Kiindulópontunk tehát a következő: a magasirodalmi művek és a lektűrök lényegileg, természetükből adódóan különböznek egymástól.

Pontosan ezt mondta ki az előző- ekben tárgyalt Megkülönböztetési Elv. A Radikális Poétikai Újszerűség Elve ezt a kü- lönbséget a művek és az általuk alkalmazott műfaji konvenciók viszonyában próbálja megragadni: B A radikális poétikai újszerűség elve: kizárólag az a mű tarthat számot po- zitív esztétikai értékítéletre, amely nem illeszkedik semmilyen műfaji konvenci- órendszerhez tehát radikálisan felforgatja, vagy egyenesen lerombolja az általa megidézett műfaji konvenciókatvagy radikálisan összekeveri az egyes műfaji kódokat, így játszva ki őket egymás ellen.

A műfaji konvenciórendszereket absztrakció útján kapjuk meg a létező műalkotásokból. A műfaji konvenciók lényegében az olvasók előzetes elvárásaival azonosak a szöveg fel- építésével, poétikai működésével és a mű által felkínált olvasói szereppel, tehát az olva- sás során elvégzendő értelmezői feladatokkal kapcsolatban.

A befogadó korábbi tudása, bizonyos kontextuális jelek — például: explicit műfaji megjelölés, címlap, könyvesbolti ajánlás stb. Jellemzően el szoktuk fogadni, de nem mindig: vannak olyan művek, amelyek jóval érdekesebbek, ha nem a műfaji utasításoknak megfelelően olvassuk őket, például nem azokra az elemekre koncentrálunk, amelyek konvencionálisan a mű lényegéhez tartoznak.

Esetleg annyira erősen eltávolodik a létező irodalmi konvencióktól, hogy a szöveg alapján szinte képtelenek vagyunk műfaji konvenciók működésére következtetni. Ha sikerrel jár, és konvencionális kapcsolat létesül az új értelmezési technikák és a műtípus egyik példányaként felfogott szöveg között, a műfaji konvenciók megváltozásával vagy átalakulásával van dolgunk — a radikális poétikai újszerűség így ágyaz meg az irodalomtörténeti változásnak.

Az elv értelmében tehát az esztétikailag értékes művek radikálisan újszerűek, mond- hatni kisebbfajta poétikai forradalmat robbantanak ki.

Pontosabban: ilyennek kell len- niük, hogy esztétikai értékkel rendelkezzenek. A kreatív művész nem alkalmazkodik a készen kapott konvenciókhoz, hanem lerombolja őket, hogy újakat teremtsen helyettük; vagy legalábbis kevésbé militáns megfogalmazásban: átalakítja őket, új lapot nyitva ezzel a művészet történetében.

És immár csak annyi a dolgunk, hogy a Radikális Poétikai Újszerűség Elvét összekapcsol- juk a Megkülönböztetési Elvvel: a magasirodalom művei pontosan abban különböznek a lektűröktől, hogy poétikailag radikálisan újszerűek — és a radikális újszerűség az, ami értékesebbé teszi őket a populáris irodalom pusztán konvenciókövető műveinél.

Ha nem vagyunk elégedettek ezzel a megoldással, két lehetőség közül választha- tunk: egyrészt tagadhatjuk magát a B elvet, másrészt kétségbe vonhatjuk az A és a B elv összekapcsolását.

Mi a baj a Radikális Poétikai Újszerűség Elvével? Mindenekelőtt az, hogy a művészi kreativitást implicit módon teljes egészében a konvenciósértéssel, te- hát a szabálykövetés elutasításával azonosítja.

Márpedig ez az azonosítás téves. Gondol- junk csak bele, ha a kreativitás általában véve kizárólag a szabályok megváltoztatásában nyilvánulhatna meg, nem beszélhetnénk például kreatív sakkjátékosokról vagy kreatív futballistákról. Egyszerűen nem igaz, hogy egy tevékenység csak akkor lehet kreatív, ha az ágens képes felülírni a tevékenységet irányító konvenciókat.

Szabálykövetés és kreati- vitás nem zárják ki egymást — jóllehet a szabályok megváltoztatása valóban kreativitást igénylő feladat. A probléma gyökere a következő: történeti perspektívából a szabályok vagy konven- ciók megváltozása valóban érdekesebbnek tűnik, mint a — mégoly kreatív — szabályköve- 18 Fontos módszertani döntés, hogy megköveteljük-e, hogy a remekművek kortárs befogadói ténylegesen felismerjék a poétikai forradalmat, vagy ez nem feltétele az esztétikai sikernek.

Két kérdésben kell állást foglalnunk. Egyrészt el kell döntenünk, megengedjük-e, hogy a poétikai forradalom ténye csak utólagos perspektívából táruljon fel az elemző számára. Mellette is, ellene is jó érvek szólnak. Elképzelhető, hogy egy korban oly erősek a bevett irodalmi konvenciók, hogy a mű kortárs befogadói egyszerűen nem képesek észlelni a műfaji szubverziót.

Ám ha erre hivatkozva teljes egészében eltekintünk a kortárs kont- extustól, szinte semmi nem szab majd gátat a kreatív értelmezőnek: tetszése és ízlése szerint szaporíthatja a poétikai forradalmak számát. Ha jólformált és koherens magyarázattal áll elő, bármilyen irodalmi mű megjelenésének forradalmi jelentőséget tulajdoníthat.

Másrészt el kell döntenünk, megengedünk-e olyan irodalomtörténeti elbeszélést, amely nem a korban érvényes műfajfogalmakkal operál, következésképpen adott esetben egészen máshol jelöli ki a konvenció- és műfajtörténet fordulópontjait, mint a kortárs és kvázi-kortárs befogadók beszámolóira támaszkodó elbeszélések.

Történeti jelentőség és esztétikai érték azonban két különböző dolog. Ha elismerjük is, hogy a konvenciók megváltoztatása esztétikai értéket generál hiszen esztétikai érték híján az olvasóközönség tagjai és a professzionális irodalomértelmezők nem fogadták volna el a konvenciósértés tényét, és nem dolgoztak volna ki új interpretációs technikákat a mű értelmezéséhez, tehát végső soron nem beszélhetnénk a konvenciók megváltozásárólebből akkor sem következik, hogy az esztétikai érték mindig konvenciósértéssel jár együtt.

Munsingen kíséret belváros

A Radikális Poétikai Újszerűség Elve tehát nem az esztétikai értékről, hanem a történeti jelentőségről szól, és ebben a formájában valószínűleg tartható, ám nem alapozza meg a magasirodalom és a populá- ris irodalom közti feltételezett értékkülönbséget.

A válasz egyszerű: az eredményül kapott felfogás nem illeszkedik a kulturális piac működésének gyakorlatához.

A széles olvasóközönség tagjai az irodalomban nem feltétlenül radikális poétikai újszerűséget keresnek.

Akárcsak hétköznapi életünk más területein, egyfajta szerződést kötünk a kulturális termék előállítójával: azt várjuk a pénzünkért cserébe, hogy a termék be- teljesítse a szerződésben foglalt ígéreteket.

És a legkevésbé sem kárhoztatható az az olvasó, aki nem szeretne bizonytalanságot vásárolni — csupán arra vágyik, hogy a szöveg világosan felkínáljon egy konvencionálisan jól meghatározott olvasói szerepet; és tegye mindezt magas esztétikai színvonalon, a konvenciókövetés keretein belül elképzelhető legnagyobb művészi kreativitással.

Az irodalomkritikus nem dönthet úgy, hogy lemond ezekről az olvasókról, és nem próbálja orientálni őket a frissen megjelent könyvek ára- datában. Pontosabban szólva: megteheti, ám számolnia kell a következménnyel, hogy versenyhátrányba kerül a többi kritikussal szemben, akik valóban a széles olvasóközön- séget tekintik megrendelőjüknek.

Ha a Radikális Poétikai Újszerűség Elve — komoly megszorításokkal — talán alkalmasnak látszik is arra, hogy az irodalomtörténet-írás egyik 19 Bár az érvelés kedvéért elfogadtuk, hogy a történeti jelentőségnek egyedül a radikális poétikai újsze- rűség lehet a forrása, közel sem biztos, hogy ez helyes feltételezés.

Minden attól függ, mit tekintünk a történész feladatának. Ha úgy gondoljuk, hogy a történésznek elsősorban a jelentős fordulópontokról kell számot adnia, a művészi stabilitás korszakai valóban érdektelenek lesznek számára.

És joggal merülhet fel a kérdés: minek alapján választja ki a történész azokat az eseményeket, amelyek helyet kapnak az elemzésben, ha egyszer minden esemény egyforma történeti jelentőséggel bír, értsd: egyik sem okoz számottevő irodalomtörténeti fordulatot?

A dilemmának tudniillik hogy az irodalomtörténeti magyarázathoz fordulatokra és változásra van szüksé- günk, ám az irodalomtörténésztől megköveteljük, hogy a művészi stabilitás korszakairól is számot adjon azonban van feloldása: tágabb változásfogalommal kell dolgoznunk.

Az irodalmi konvenciórendszerek radikális átalakulása mellett azt is el kell ismernünk valódi változásnak, amikor egy mű bizonyos szem- pontból újszerűen felel meg a készen kapott konvencióknak; azaz újszerűen, ám mindenfajta szubverzív szándéktól mentesen oldja meg a vállalt konvencionális feladatot.

Ez a megoldás nem fából vaskarika: a javaslat lényege abban áll, hogy a kisebb hatókörű, nem konvencióléptékű változásokat is ismerjük el valódi, magyarázatot igénylő irodalmi változásnak. Mindezzel kapcsolatban lásd a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében megjelent háromkötetes irodalomtörténeti kézikönyvvel kapcsolatos vitákat.

Sem a radikálisan újszerű művek szerzői, sem a konvenciókövető művek szerzői nem teljesítenek egyenletesen magas esztétikai színvonalon, így olvasóiknak szükségük van minőségi alapú orientálásra — és pontosan ez lenne a napi irodalomkritika feladata.

A következő elv, az előző speciális változata, a művek nyelvi megformáltságában próbál- ja meg megragadni az értékes és az értéktelen irodalom különbségét: C A nyelvközpontú esztétizmus elve: kizárólag az a mű tarthat számot pozi- tív esztétikai értékítéletre, amelynél a poétikai újszerűség a nyelvi megformált- ság újszerűségében jelentkezik.

Nem elég tehát, ha a magasirodalom művei poétikai forradalmat robbantanak ki: ennek nyelvi természetű poétikai forradalomnak kell lennie.

Végtére is mi mást értékelnénk egy irodalmi műben, ha nem azt, hogy jól van megírva? A nyelvi megfor- máltságot azonban nem szerencsés elválasztani a poétikai szerkezet többi elemétől.

Másképpen fogal- mazva: nincsenek simpliciter jó mondatok. Mindazonáltal a nyelvi igényesség követelménye amennyiben valóban tartalmas, tehát az esztétikai értékítéletet lényegileg meghatározó követelménynek tartjuk általában együtt jár egy olyan elvvel, amely megmondja, miben áll a mű nyelvi megformáltságá- nak igényessége — és ez az elv rendszerint bár nem szükségképpen a Radikális Poétikai Újszerűség Elve.

Akárhogy álljon is a dolog, érveim többsége akkor is érvényes marad, ha a Nyelvközpontú Esztétizmus Elvét nem tartjuk a Radikális Poétikai Újszerűség Elve speciális változatának. Ehelyütt nincs módom elmerülni az irodalomtörténeti részletekben. Egy biztos: ez az esztétikai ideológia — akár helyes a felsorolt szerzők műveivel összekapcsolni, akár nem — egy időben komoly hatással volt a kortárs magyar irodalomkritika gyakorlatára.

Például azért, mert mindez az elbeszélő nyelvi jellemzését szolgál- ja. Olykor nehéz eldönteni, hogy a nyelvi megformáltság hiányosságait az elbeszélőnek vagy magának a szövegnek kell-e betudnunk — ám ez pusztán gyakorlati probléma.

Mindazonáltal az elv — még ebben a megfogalmazásban is — örökli a Radikális Poétikai Újszerűség Elvének gyengeségeit lévén annak speciális változata.

Láttuk: a konvenciósértés önmagában nem szavatol az esztétikai értékért; a konvenciórendszer sikeres felforgatása vagy átalakí- tása ugyan esztétikai érték létrejöttét feltételezi máskülönben a mű nem járna sikerrel a szubverzió terénám ebből nem következik, hogy az esztétikai érték mindig poéti- kai—nyelvi szubverzióval jár együtt.

Az esztétikai értéknek vagy a művészi minőségnek intuíciónk szerint nem a műfaji vagy nyelvi újszerűség lehet az egyedüli forrása, így minden olyan elmélet, amely erre a jelenségre korlátozza az esztétikai értékek körét, ellentmond az intuíciónknak. Ám a problémát nem lehet ennyivel elintézni.

Bármennyire normatív is az elméletünk, valahogy fel kell tudnunk oldani a következő három állítás együttes inkonzisztenciáját: 1 Kizárólag a nyelvileg és poétikailag újszerű művek rendelkeznek esztétikai értékkel. Pontosan azt kapjuk, amit vártunk: a kirajzolódó koncepció ezúttal sem illeszkedik a kulturális piac működésének gyakorlatához.

Friars masszázs gillingham

A nagy- közönség konzervatív ízlésű tagjai nem feltétlenül nyelvi újszerűséget várnak el az iro- dalomtól; arra viszont igenis szükségük van vagy szükségük lehet, hogy professzionális irodalomértelmezők minőségi alapon orientálják őket mint kulturális fogyasztókat.

Korábban nem érezte ugyan hiányát; de a nem-tudónak csak vágya nincs, szerencséje lehet. Várta-e a remete egyedüliségében az angyalt? Csak megjelent előtte és betöltötte lelkét imádattal mind halálig.

A szegény öreg csak véletlenül jutott el a tűzhely mellé, melynél a boldog emberek melegszenek. A sziv igaz osztályáról nem igen volt fogalma.

Feleségének megpróbált eleinte mesélgetni; de a jó asszony csakhamar elálmosodott rajta, vagy minduntalan kifutkosott a konyhába. Fiai megszöktek keze alól. Mindennap tudakozódott utánuk, megsimogatta hajukat s néha még azét is meg akarta, a kinek feje körül vészthordó golyók röpködtek.

De csak annyi volt az egész; Mari lett mindene, a többi kivül állt a mindenen. A háromszöget, melyet maga körül vont, egyedül Mari lépte át s ezzel nem vége volt a bűvöletnek, hanem kezdődött az. Lelkének új, ismeretlen felét fedezte föl, mikor leányát abba a világba vezette, mely tulajdonképen az övé volt.

Csak az előcsarnokba vitte ugyan, hol semmi örvény, semmi homály, semmi téveteg nincs, csupán virágillat, fény és harmónia; de azért mégis egy uton jártak. Mennyivel szebb volt itt minden, mióta ketten vannak!

Nem, az öreg boldogabb és tudósabb volt, semhogy aprólékos változásokra ügyelhessen. A mi beköszöntött, azt ugyis a kor hozta magával. Mari már felnőtt, nagy leány, ki ha utczára megy, észreveheti, mint bujik elő egyik sarokból is, másikból is egy-egy legényfej, melynek forrongó terveiben ő szerepet játszik.

Most már van kivel kaczérkodjék, hát kaczérkodik. Ime, minő szépen mosolyog Béla ablaka alatt a világlátott mendikásra, ki az ő éber felügyelete alatt nagy buzgalommal kötözgeti be zsuppal a drágalátos szép hónapos rózsákat.

Innen-onnan elhágy bennünket? A mendikás egyet harapott e szavakra pipája csutoráján, egyet csavarintott a keze alatt bánkódó rózsatőn és megpihent.

Csak rektóriára megyek ki, hogy egy kis pénzecskét szerezhessek az előmenetelre.

Mert már csak a papságig nem igen szeretnék megállapodni. Hiszen már most annyi, mintha az lennék. Visszajövök én még, könyörgöm alássan, visszajövök én még. A mendikás apró szemei felcsillantak ezekre a szíves szavakra s a csutorának rettenetes kínszenvedése közt eképen folytatta:. Sok földet bejártam szuplikáns koromban, mégis csak visszajöttem.

Pedig a bivalyosi pap kisebbik leánya ugyancsak marasztott, hogy maradjak ott helyben rektornak. Nem én, könyörgöm alássan, visszajöttem. Meg a Csapóföldön az a nótárius-leány sem volt utolsó.

Nem én, mondok, visszamegyek még Dunaszögre. Akárhová vet engem a sors, már csak pap koromban majd visszajövök én ide.

Már annyi, mintha itt lennék. Különösen ha jó eklézsiám lesz, könyörgöm alássan. Mert az én szavam az olyan, mint a szentírás.

Pap lesz belőlem, nem illik hozzám a tréfaszó. Annak a bivalyosi kisasszonynak is pedig nem volt utolsó! Azért jó tudnom, a mit mondott, Mari kisasszony. Hát ide merné-e adni a kezét?

Ott van a! Az ujdonatúj, pompás kis selmeczi pipa romjaiban hever a földön. Béla pedig úgy bele van mélyedve egy könyvbe odabenn az ablaknál, hogy az egész beszélgetésből bizonyára nem hallott egy hangot sem. E nap estéjén Gida — mindenki végetlen ámulására — Mátyás urnak, Mari korhely bátyjának, a Griffben egy itcze neszmélyit fizetett.

Szóval Éleslátó művészi magányos főiskolás lány vagy?

Magának már nem telt. Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott rajta álló tizenkét esztendeig.

Mintha ifjainknak nem lenne égető szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de biztos jövedelmű állásra!

Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket.

Mindez apró mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett.

A rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű úrnál öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, ki sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba ékes szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa.

Mari az ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki, illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig.

Bizonyára nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban, melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás. Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen lovagtól.

Az egyiket — csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben — Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból, nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros szalag.

Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt, kivéve Bihari Gedeont, ki többször szemügyre vette és nehány félénk megjegyzést koczkáztatott érdekében.

Klári néni szíves mosolylyal fogadta. Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó.

Hol Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás?

Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte.

Ugyan mi tetszhetik valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!.

Béla azonban — bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz — kihevült tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy:.

Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra; az ujja gyürütlen.

Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a tánczolók felé.

Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább repülnek, mint a forgó szél.

Ugyan hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak? Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e én, hogy haragszik?

Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel kapta tánczba Marit.

Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább, kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve szakadt meg. Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya András épen előtte el nem rikoltja magát.

A legalkalmasabb időben ébredt föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon szürkülni kezdett.

Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és agyonnyomta.

Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után Fordítsa hát kifelé!

A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér a háznép.

Különösen jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik aludni is tud, a másik ébren marad.

Béla nyugtalanul hánykódott divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött.

Köszönöm alássan, ha megengedi. Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár fekszik le az ember, akár nem.

Egy kis beszélgetés reggelig többet ér. Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. A pipa nem akar szelelni. No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak.

Mert a mi azt illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő? Legszebb koromban pap vagyok.

Különben már annyi, mintha egész bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán….

Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam, mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az igaz, hogy nagyon hideg van.

Csak azt akarom… Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit.

A mendikás, iszonyuan rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét:. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm alássan. És szent igéretet tettem neki.

Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon. Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a szemében.

Jól tudom én, hogy Mari kisasszony csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája.

Mert már annyi, mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje szerint.

Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm alássan, nem esik jól a szegény embernek. A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját.

Az elmondottak után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.

Striptíz klub nőknek santa maria

Ne tessék haragudni érette, a mit mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani.

Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan.

A város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap nagy, vörös karikája.

Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának vitorláit kifeszítette.

Amaz előkelő ifjú is, — ki azalatt, míg Gida a két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon bámul maga elé, — az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem látta semerre.

Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől; nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben, mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól megkülönböztethetők.

Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli zene visszhangja vette körül.

Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg felkaczagva, mint a hazátlan szél.

Pokoli sípok, trombiták, hegedük zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít. Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa azt.

És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte, milyen szép a leány és milyen oktalan ő!

Nem, Béla nem gondolkodik a jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása.

Béla nem követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: — Bolond, a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az, a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez?

Te elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon.

Ugyan minek borzz úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia, hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek boldogok mindörökre! Béla meghallgatta és eldobta a kormánylapátot.

A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette el.

Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte csodálatos ékesszólását. Csak a becsületes igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után; hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én innen sohasem.

Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza.

Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse.

Lomi lomi masszázs fareham

Hogy este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, kissé fátyolozott és bátortalan hangon Mari épen egyedül volt.

A lány megérezte jöttét és varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre.

Béla megcsókolta; Mari nem ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem láthatta, mi van megirva bennök. Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában.

De a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől.

A köd, mely az első napokban rájok nehezült, csalva őket s játszva velök, hogy csakugyan egymás keblén pihennek-e? Béla lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté.

Csodálatos; most, hogy megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár, mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb. Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús kárpótlással iránta.

Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét? Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket.

Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a megszárított rózsabimbóról, a Karthauzi -nak egy bizonyos lapjáról, egy esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen, az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen csókról hajdan egy betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt, Pedig édes anyádé volt ugye?

Szegény anyád, ha élne! Pedig mi okunk volt rá? Mert a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos panorámája előtt.

Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik, midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos fátyolával.

Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen; és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes volt, mert titkos.

Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától ki szegény csizmadiáné volt valamerre kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany függőt.

Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának mert már annyi, mintha az volna valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer, a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem törte meg hitében Gidát.

Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan, de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal telepedett meg azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas húzás-halasztás után megalkudott.

Mari, ki tudtán kívül volt annyi, mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket. Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem ébresztett.

Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává.

Csupán csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja kulcsaihoz.

Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog, valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába zárt:. Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni. Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy minek hítták.

Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy leány?

Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat.

Istók is azt erősíti. Útjának viszontagságai Texasban, s főképp maga New York, a kufárkodás és a legszélsőségesebb individualizmus hazája, ahol az érdekek nyeresége már cinizmusba fordult, s ahol az önma gára utalt, elszigetelt egyén csak könyökkel tud utat törni magának, ahol mindennemű udvariasság híján mindenki a maga ügyének bírája - egyszóval útjának és kalandjainak minden részlete csak a garázda katonai ösztönöket fejlesztette ki Philippe-ben.

Még d urvább lett, mint amilyen volt, személyeskedő, udvariatlan, iszákos, a dohányzásra is rákapott, egyszóval a nyomor és a testi szenvedések végképp elzüllesztették. Ehhez járult, hogy az alezredes még mindig az üldözött ember szerepében tetszelgett. Az ilyen szerep az ostoba embert kíméletlenné, türelmetlenné teszi embertársai iránt.

Philippe szemében a világ a saját fejénél kezdődött, s a lábánál ért véget. A nap csak miatta sütött ki.

New York-i élményei pedig - ahogy a tetteknek ez az embere értelmezte őke t - végképp eloszlattak benne minden erkölcsi aggályt.

Az ilyenfajta lények csak kétféleképp tudnak fennmaradni az életben: vagy hívők, vagy hitetlenek: vagy megvan bennük a tisztességes ember minden erénye, vagy nyakló nélkül kielégítik minden szükségletüket, és hamar rákapnak arra, hogy legkisebb érdekeiket és szenvedélyeik minden szeszélyét elháríthatatlan szükségszerűségnek tekintsék.

Hölgyek keresnek igazi szex gnadenhutten

Ez az út messzire vezet. Az alezredes látszatra megőrizte katonás szókimondását, őszinteségét, gondtalanságát, épp ezért volt veszélyes.

Ártatlannak látszott, mint egy gyerek, s minthogy mindig csak önmagával gondolt, soha semmit nem tett anélkül, hogy előzőleg alaposan meg ne fontolta volna, mit kell tennie, ugyanúgy ahogy egy ravasz ügyész igyekszik kifogni egy agyafúrt f ickó fortélyain.

A nyelve ügyesen forgott, nem sajnálta a szót, annyit adott belőle, amennyit elhittek neki. De ha történetesen valaki nem fogadta el a magyarázatokat, amelyekkel az alezredes a cselekedetei és szavai közti szakadékot próbálta áthidalni, ak kor Philippe, aki kitűnően lőtt célba is, a legügyesebb vívómesterrel szemben is megállta a helyét, az életükkel mit sem törődő emberek hidegvérével a legkisebb kelletlen megjegyzésre is azonnal elégtételt kért.

Bármely pillanatban hajlandó volt tettleges magyarázatot adni, amely után természetesen lehetetlenné válik minden egyezkedés. Tiszteletet parancsoló termete kissé kigömbölyödött, arca barnára sült a texasi tartózkodás alatt; másokkal ridegen, parancsolóan beszélt annak az embernek a hangján, aki New Yorkban a maga erejére támaszkodva kényszerült megvédeni tekintélyét.

Egyszerű ruházatában, az új szenvedésektől megedzett testtel, Philippe igazi hős benyomását tette az anyára; holott valójában nem volt több, mint amit a nép a maga kifejező módján senkiházinak nevez. Bridau-né asszony, akit halálra rémített drága fiának sanyarú állapota, először is teljesen kiöltöztette Philippe-et Le Havre-ban.

Viszontagságainak történetét hallgatva, természetesen arra sem volt ereje, hogy útját állja, ha Philippe-nek inni, enni s mulatni kerekedett kedve, mivel ez magától értetődőn kijár annak az embernek, aki a Menedékhely -ről tér haza.

Bizony elképzelni sem lehetett szebb tervet, mint a császári hereg maradványaival meghódítani Texast; a terv azonban nem a körülményeken, hanem az embereken bukott meg, s Texas ma egy szép jövővel biztató köztársaság.

A liberalizmusnak ez a kísérlete a Restauráció alatt meggyőző bizonyíték arra, hogy céljai nem a nemzet, hanem az önzés céljai, és csak a hatalomra irányulnak.

Nem vo lt hiány sem emberekben, sem területben, sem eszmében, sem odaadásban, csak a tallérok hiányoztak és annak az álszent pártnak a támogatása, amely hatalmas összegek fölött rendelkezett, de egyetlen fillért sem adott, pedig egy új birodalmat lehetett volna hódítani.

Az Agathe-fajtabeli háziasszonyoknak egészséges, józan eszük van, s átlátnak az ilyen politikai szélhámosságokon. A szegény anya, fia elbeszélése nyomán, csakhamar felfedezte az igazságot; hisz száműzött gyermeke iránti érdeklődésből ennek távolléte alatt szorgalmasan olvasgatta az alkotmánypárti lapok nagyhangú reklámjait, és figyelemmel kísérte annak a hírhedt gyűjtőakciónak a menetét, amely összevissza százötvenezer frankot eredményezett, pedig legalább öt vagy hat millióra lett volna szükség.

A liberális párt vezetői hamarosan észrevették, hogy - külföldre szállítva heregeik dicső maradványait - XVIII. Lajos malmára hajtják a vizet. Mi sem természetesebb, minthogy azonnal cserbenhagyták leghűbb, legelszántabb, leglelkesebb híveiket, azokat, akik mindig elöl haladtak a sorban.

De Agathe sohasem tudta megértetni fiával, hogy sokkal inkább balekja, mintsem áldozata meggyőződésének. Bálványának imádatában tudatlansággal vádolta magát, és Philippe balsorsáért a vészterhes időket okolta. S valóban elmondható, hogy Philippe mindeddig minden bajában nem annyira saját hibáinak, mint jellemességének, erélyének, a császár bukásának, a liberálisok kétszínűségének és a Bourbonok bonapartista gyűlölő politikájának volt az áldozata.

Agathe a Le Havre-ban t öltött költséges hét alatt nem merte szóvá tenni fia előtt, hogy véleménye szerint jó volna, ha kibékülne a királyi kormánnyal, és jelentkeznék a hadügyminisztériumban; elég dolgot adott neki, hogy hazacsábítsa fiát Le Havre-ból, ahol az élet szörnyűségese n drága volt, és útnak indítsa Párizsba, még mielőtt elfogyna útiköltségre félretett utolsó pénze.

Descoings-né és Joseph, akik a királyi gyorskocsi társaság udvarán vártak a száműzött fiú hazatértére, megdöbbenve látták, hogy Agathe arcát mennyire megvise lte a távollét. Joseph ekkor már huszonegyedik évében járt. Néhány barátja megbecsülésétől övezve, akik mellette álltak megpróbáltatásainak napjaiban, tudatában volt erejének és tehetségének; ő képviselte a festészetet a fiataloknak abban a kis körében, amely a tudománynak, irodalomnak, politikának és bölcsészetnek szentelte minden figyelmet - nem csoda hát, ha megbántódott Philippe lekicsinylő hangjától, amelyet bátyja még egy megvető gesztussal is tetézett: meghúzta a fülét, mint egy gyereknek.

Agathe észrevette Descoings-néban és Joseph-ben azt a hirtelen elhidegülést, amely kezdeti meghatott örömüket követte; azzal igyekezett jóvátenni Philippe hibáját, hogy részletesen elmondta fia szenvedéseit a számkivetés napjaiban. Descoings-né meg akarván ünnepelni Philippe hazatérését - akit magában a tékozló fiúnak nevezett - remek vacsorát készített, amelyre az öreg Claparon és idősebb Desroches is hivatalos volt.

A ház többi barátja is megígérte, hogy eljön, s el is jött. Jo seph meghívta Léon Giraud-t, d'Arthezt, Michel Chrestient, Fulgence Ridalt és Bianchont, baráti körének tagjait, Descoings-né pedig bizalmasan közölte Bixiou-val, állítólagos nevelt fiával, hogy a fiatalok számára egy parti écarté -t terveznek.

Ifjabb Desroches, aki közben, a szigorú apa jóvoltából, letette az ügyvédi vizsgát, ugyancsak részt vett az estélyen.

Du Bruel, Claparon, Desroches és Loraux abbé figyelmesen tanulmányozta a számkivetettet; durva modora, borízű hangja, közönséges beszéde és kihívó tek intete valósággal megrémítette őket.

Ezért, míg Joseph felállítgatta a játékasztalokat, a család meghittebb barátai körülvették Agathe-ot, és megkérdezték tőle, mi a terve Philippe-pel. S az már az első pillantásra meglátszik rajta, hogy szí ndarabírással, mint ahogy a fiam teszi, nemigen fogja megkeresni a kenyerét.

Agathe tekintetéből mindnyájan megértették, mennyire aggasztja Philippe jövője, s minthogy egyiküknek sem állt módjában, hogy segítségére legyenek, elhallgattak. A számkivetett, i fjabb Desroches és Bixiou ezalatt écarté -t játszott; e játékot akkoriban kapta fel a divat.

A lottó öreg törzsvendége húsz frankot hozott, s a pénzt átadta a festőnek, aki titokban bátyja kezébe csúsztatta. Időközben a többi vendég is megérkezett. Két asztalnál bosztont játszottak, az estély vidámnak ígérkezett.

Philippe-ről csakhamar kiderült, hogy kellemetlen játszótárs.

Kezdetben sokat nyert, de később veszíteni kezdett, este tizenegy óra felé már ötven frankkal tartozott ifjabb Desroches-nak és Bixiou-nak. Az écarté -asztal mellől fel-felcsattanó lárma és veszekedés nemegyszer megzavarta a békés bosztonozókat, akik titokban mindannyian szemmel tartották Philippe-et.

A számkivetett olyan összeférhetetlennek mutatkozott, hogy amikor egy alkalommal újra összetűzött ifjabb Desroches-sal - aki maga sem volt a legjámborabb fajta - az öreg Desroches, noha fiának igaza volt, látszólag elmarasztalta, s megtiltotta neki, hogy tovább játsszék.

Ugyanígy tett Descoings-né unokájával, akinek szellemesen csipkelődő megjegyzéseit Philippe szerencsére nem értette meg; a csúfolódó fiatalember alighanem nagy bajba került volna, ha egyik horgas nyila történetesen átüti az alezredes tompa eszének vastag burkolatát.

Joseph, aki hajnalban kelt, és korán feküdt, még az estély vége előtt szobájába vonult. Másnap reggel a két özvegy, miközben az elülső szobában reggelire terített, meghányta-vetette a történteket, s arra a megállapításra jutott, hogy estélyeik igen költségesek lesznek, ha Philipp e - Descoings-né szavaival élve - így akarja folytatni, ahogy elkezdte.

Az öreg fűszeresné, aki ekkor már hetvenhatodik évében járt, felajánlotta barátnőjének, hogy áruba bocsátja bútorait, visszaadja lakását a háztulajdonosnak, aki szíves örömest visszave nné; Agathe szalonját alakíthatnák át hálószobájává, az elülső szobát pedig étkezésre is alkalmas fogadószobának rendezhetnék be.

Ily módon évi hétszáz frankot takarítanának meg, s a kiadások csökkentése révén módjukban volna havi ötven frankot adni Philip pe-nek addig is, míg valamilyen álláshoz nem jut.

Agathe elfogadta az áldozatot. Mikor az alezredes is bejött, s anyja megkérdezte tőle, jól érezte-e magát a kis szobában, a két özvegyasszony felvázolta előtte a család helyzetét. Descoings-né és Agathe eg yüttes jövedelme ötezerháromszáz frankra rúgott; ebből négyezer frank életjáradék Descoings-né része volt.

Az öreg fűszeresné hatszáz frankot adott Bixiou-nak, akit egy félév óta már nyíltan unokájaként emlegetett, hatszáz frankot Joseph-nek, a többi a ház tartásra és egyéb költségekre ment. Ami megtakarított pénzük volt, mind elúszott.

Pillanatnyilag csak kosztot-kvártélyt kérek maguktól. Agathe megölelte fiát, Descoings-né pedig száz frankot csúsztatott a markába az esti kártyaadósság kifizetésére.

Tíz nap alatt eladták a bútorokat, átadták a második emeleti lakást a háziúrnak, s átalakították Agathe lakását, mindezt azzal a szédületes gyorsasággal, amellyel csak Párizsban találkozni. E tíz nap alatt Philippe rögtön reggeli után kereket oldott, s csak ebédelni jött vissza, este újra elment, s éjféltájt tért haza lefeküdni, íme az életmód, amelyet e kimustrált hadfi ez idő alatt folytatott, s amely lassanként megrögzött szokásává vált.

A Mívesek hídja helyett az Új hídon kelt át a túlsó partra, s az ily módon megtakarított két sou-ért kifényesíttette a csizmáját; ezután a Palais Royalban megivott két pohárka pálinkát, s elolvasta a lapokat, amivel délig elverte az idejét; ekkor a Vivienne utcán elballagott a Minerva kávéházba, a liberális politika akkori főhadiszállására, s néhány volt tiszttársával biliárdozott.

Akár nyert, akár vesztett, három-négy pohár itókánál és tíz dohányjövedéki szivarnál alább nem adta, majd az utcán sétálgatott egy darabig, hol előre, hol hátra, kényelmesen baktatva.

Beleütődött valami szegény, árva, rokontalan papleányba s mikor ez, a kegyelem-esztendő végén anyjával Éleslátó művészi magányos főiskolás lány a koldusbottal világgá indult, azzal a bolond szándékkal állta útját, hogy feleségül veszi.

Este, miután elszívott néhány pipát a Hollandi kocsmában, tíz óra tájt felment a játékterembe, ahol az inastól egy számot és egy gombostűt kapott. Néhány kiérdemesült játékostól me gtudakolván a vörös és a fekete állását, egy kedvezőnek látszó pillanatban tíz frankot tett fel; de akár vesztett, akár nyert, három tétnél többet nem játszott.

Ha nyert - s majdnem mindig nyert - megivott egy pohár puncsot, majd hazament padlásszobájába; ilyenkor azzal fenyegetőzött, hogy agyonveri az ultrákat és a testőröket, s a lépcsőházban már hangosan énekelni kezdett:. Philippe öt alkalommal vendéglőben vacsorázott néhány régi bajtársával.

Ezek az öreg katonák helyzetükről, sorsukról beszélgettek, s többek között szóvá tették azt a reményüket is, amelyet egy most épülő, a császár kiszabadítására szánt tengeralattjáróhoz fűztek.

Újra megtalált régi bajtársai közül Philipp e különösen egy Giroudeau nevű volt gárdakapitányhoz vonzódott: az ő századában kezdte meg annak idején katonai szolgálatát.

Ez az öreg dragonyos volt az oka, hogy Philippe - Rabelais szavaival élve - kiegészítette ördögszekere felszerelését: az itókáhoza dohányzáshoz és a játékhoz negyediknek felszerelte a még hiányzó kereket.

Egy este, február eleje táján Giroudeau vacsora után elvitte Philippe-et a Gaîté színház egyik páholyába, amely unokaöccse, Finot, egy kis színházi lap tulajdonosáé volt; a volt dragonyoskapitány kezelte a lap pénztárát, levelezését s az előfizetők névjegyzékét. Az alkotmánypárti ellenzéki katonatisztek divatja szerint öltözve, szögletes gallérú, állig zárt, bő császárkabátot viseltek, amely a sarkukat verdeste, mellükön a be csületrend rozettája, kezükben ólomgombos nádpálca, amely fonott bőrzsinóron lógott csuklójukról.

A két hadfi - saját szavaival élve - már jócskán benyakalt, és a páholyban kiöntötték egymásnak szívük keserveit. Néhány palack bor és többrendbeli pálinkás- pohárka gőzein át Giroudeau megmutatott Philippe-nek a színpadon egy kövérkés, fürge kis színésznőt - Florentine volt a neve - akinek vonzalmát és kegyeit a páhollyal együtt a mindenható színházi lapnak köszönhette.

Soha egy lyukas garast még nem költöttem nőre. Holnap majd két sorban azt fogjuk tanácsolni az igazgatóságnak, hogy adjon Florentine kisasszonynak egy kis táncos szerepet. Istenemre, fiam, nagyon boldog vagyok. Noha Dulcineám a színháznál csak ötven frankot keres havonta, egy Cardot nevű volt selyemkereskedő jóvoltából, akitől minden elsején ötszáz frankot kap, elég jól van eleresztve.

Előadás után az öreg dragonyos elvitte Philippe-et Florentine kisasszony lakására, amely a Crussol utcában, mindössze két lépésnyire volt a színháztól. Az asszonyt Cabirolle-nak hívják, házmesterné volt, s éppenséggel nem esett a feje lágyára.

Szólítsd "asszonyom"-nak, ehhez ragaszkodik. Florentine-nek aznap este vendége volt: egy Marie Godeschal nevű táncosnő, szép, mint egy angyal, hideg, mint általában a táncosnők, egyébként pedig Vestris tanítványa, aki nagy jövőt jósolt neki.

Godeschal kisasszony, aki a Panoráma drámai színházban szeretett volna fellépni Mariette néven, a képviselőház eg yik főnemes tagjának támogatására számított; Vestris már régebben megígérte, hogy bemutatja neki, - de a táncmester, aki ebben az időben még meglehetősen tapasztalatlan volt, úgy látta, hogy tanítványa még nem rendelkezik megfelelő tudással.

A becsvágy ó Marie Godeschal Mariette néven már nagy hírnévre tett szert; becsvágyát egyébként nem kárhoztatjuk. Volt egy fivére, aki ügyvédbojtárként dolgozott Derville-nél.

Calgary szex lány

A két szegény s árván maradt testvér nagyon szerette egymást, ismerték az életet, ahogy az csak Párizsban ismerszik meg; az egyik napi tíz sou-ból élt, s ügyvéd akart lenni, hogy illően gondoskodhassak nővéréről, a másik hidegvérűen elhatározta, hogy táncosnőnek megy, és szépségét és lábait kiaknázva, ügyvédi irodát vásárol fivérének.

Egymás irán t táplált érzelmeiken, közös érdekeiken és életükön kívül az egész világot - mint hajdanában a rómaiak és a zsidók - barbárnak, idegennek és ellenségnek tekintették.

Ez a meghatóan szép barátság, amelyet soha semmi sem zavart meg, szerzett becsületet Mariette-nak meghitt ismerősei között.

A két testvér ez idő tájt a Vielle du Temple utcában, egy nyolcadik emeleti lakásban lakott. Mariette, aki tízéves korában kezdte tanulmányait, ekkor tizenhatodik évében járt. Sajnos, ruhák hiányában ennek a táncos léptűde gondatlanul ápolt, vastag kasmírok és olcsó kartonruhák alatt rejtőzködő, vasalt cipőben járó lánynak a szépségét csak a varrólányok és a boldogtalan szépasszonyok vadászatában jártas párizsiak ismerhették fel.

Philippe beleszeretett Mariette-ba. Mariette Philippe-ben elsősorban a testőrdragonyosok tisztjét, a császár parancsőrtisztjét s huszonkét éves fiatalságát becsülte, nem szólva arról az élvezetről, hogy annyival különbnek érezhette magát Florentine-nél, amennyivel Philippe különb volt Giroudeau- nál.

Florentine és Giroudeau, az egyik, hogy bajtársának örömet szerezzen, a másik, hogy barátnőjét pártfogóhoz juttassa, rávette a két fiatalt, kössenek balkézről házasságot. Ez a kifejezés a párizsiak szóhasználatában egyenértékű a morganatikus házassággalamelyet királyok vagy királynők szoktak kötni.

Philippe eljövet bevallotta nyomorúságos anyagi helyzetét Giroudeau-nak, de a tapasztalt vén róka megvigasztalta. Ma a tintatartó a mindenható hatalom. A tinta helyettesíti a lőport, a szó a golyót. De mindent egybevetve, ezek a kis szerkesztő firkászok jó gyerekek és elég leleményesek.

Gyere el holnap hozzám a szerkesztőségb e, addig majd beszélek az öcsémmel. Nem sok időbe fog telni, és lesz helyed valamelyik újságnál. Mariette, aki most azért fogad el ne áltassuk magunkat!

Tégy úgy, ahogy én tettem, tartsd statiszta sorban, ameddig csak lehet. Én olyan szerelmes voltam, hogy amikor Florentine megkért, szerezzek neki egy táncos szerepet, azonnal szóltam Finot-nak, hogy lépjen közbe az érdekében, de az öcsém azt mondta: "Tehetséges lány, ugye?

Nos abban a pillanatban, hogy megkapja a táncos szerepét, úgy eltáncol mellőled, hogy a hírét sem hallod többé. Majd meglátod: olyan kölyök, aki mindig feltalálja magát. Philippe másnap négy órakor a Sentier utcában látta viszont Giroudeau-t egy szellőztetőnyílással ellátott tyúkólfélében; úgy ült ott, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Egy kis kályha, egy kis asztal, két kis szék és néhány apró tűzifahasáb: ennyi volt a tyúkól egész berendezése. A helyiségnek az Előfizetési Iroda felirat adott némi előkelőséget, amely nyomtatott betűkkel az ajtón díszelgett, s egy másik, a rácsra akasztott tábla, ame ly kézírással a Pénztár felírást viselte.

A kapitány irodájával szemben, a fal mentén egy pad húzódott, amelyen egy félkarú rokkant ebédelt - Giroudeau röviden "Tökfej"-nek nevezte, nyilván sárgásbarna arcszíne miatt.

A kutyamindenit! Hát miféle tisztek vagyunk mi? A két kiszolgált katona felment a negyedik emeletre, ahol a folyosó végi padlásszobában egy sápadt, közönyös tekintetű fiatalember fogadta őket, ócska pamlagon heverve.

A "civil" nem nagyon zavartatta magátnyugodtan fekve maradt, miközben szivarral kínálta meg nagybátyját s ennek barátját. Ahhoz képest még elég fiatal.

E tréfa csípősségét csak azok érthetik meg, akik még visszaemlékeznek a metszeteknek, spanyolfalaknak, falióráknak, bronz- és gipszszobroknak arra az áradatára, amellyel a Földműves-Katona ötlete, Napóleon és hű vitézei sorsának e nagy jelképe, elöntötte az egész országot, hogy végül megtermékenyítse néhány bohózatíró agyát.

Az ötlet kerek egy milliót jövedelmezett. Isten háta mögötti vidéki helyeken, egy-egy szalon kárpitján még ma is találkozni a Földműves-Katonával. Ha e fiatalember nem lett volna Giroudeau unokaöccse, nem úszta volna meg két nyakleves nélkül. Ők majd megszabadítanak azoktól a nyomorultaktól, akik külföldről visszatolakodtak hozzánk.

Maradjon meg liberálisnak, ha ragaszkodik a meggyőződéséhez, de fenyegesse meg őket, hogy leleplezi texasi ostobaságaikat.

A Nemzeti Gyűjtés akció jóvoltából ugye, egy lyukas garast sem kapott, igaz?

Rsvp kislemez idaho Falls

Nos, ennél jobb helyzetben nem is lehetne: kérjen számadást az összegyűjtött pénzről.

Tudja, mi fog erre történni? Most alapítanak egy új ellenzéki lapot a baloldali képviselők támogatásával: ön lesz a pénztárosa ezer tallér fizetéssel Semmi másra nincs szükség, mint húszezer frank óvadékra, azt szerezze meg, egy hét alatt benn ül a fészekben.

Én majd azt tanácsolom, hogy igyekezzenek megszabadulni öntől, s ajánlják fel önnek azt az állást, de nyissa ki a száját, annyit mondok, kiabáljon olyan hangosan, ahogy csak tud.

Giroudeau megvárta, amíg a háláját bizonygató Philippe előre nem ment a lépcsőn, s így szólt öccséhez:. Sosem jutott volna eszembe, hogy kihasználjam a helyzetemet.

Este Philippe alezredes a Lemblin kávéházban s a Minerva kávéházban már hangosan szidalmazta a liberális pártot, amely gyűjtési akciókat rendez, Texasba küldi az embert, képmutató módon Földműves-Katonákról prédikál, de cserbenhagyja a hősöket, nem törődve azzal, hogy nyomorognak, bezsebeli a húszezer frankjukat, s két évig az orruknál fogva vezeti őket.

Philippe aznap nem ment haza a Mazarin utcába, hanem egyenesen Mariette-hoz futott, akinek elújságolta, hogy egy tízezer előfizetővel rendelkező lap munkatársa lesz, amely természetesen a legmelegebben pártolni fogja a táncosnő tehetségét. Agathe és Descoings-né egész éjszaka halálra váltan várt hazatértére, mert épp aznap gyilkolták me g Berry herceget.

Az alezredes másnap néhány perccel ebéd után érkezett haza, s amikor anyja elmondta neki, mennyire nyugtalankodott éjszakai kimaradása miatt, dühbe gurult, s azt kérdezte, hogy még mindig kiskorúnak tartják-e. Meghalt Berry herceg?

Annyi baj legyen Engem felfogadnak pénztárosnak egy újsághoz ezer tallér fizetéssel, tehát nem lesz több gondjuk rám. Nincs más tennivalójuk, mint hogy letétbe helyezzék az ezerháromszáz frank járadékukat, a félévi járandóságukat azért természetesen megkapják. A két özvegy, aki két hónap óta halálra gyötörte magát azon való aggodalmában, vajon Philippe mihez kezd az idejével, s hogy és hol lehetne neki állást szerezni, most hirtelen boldogságában egyszerre elfeledkezett a jelen minden bajáról-gondjáról.

Este az öreg du Bruel, a végét járó Claparon s a hajthatatlan idősebb Desroches, a három görög bölcs egyöntetűen azt tanácsolta az özvegynek, adja oda a kért óvadékot. Az újságot szerencsére még Berry herceg halála előtt alapították, s így szerencsésen elkerülte azt a könyörtelen csapást, amelyet Decazes akkortájt a sajtóra mért.

Özvegy Bridau-né ezerháromszáz frankját óvadékba tették, és Philippe megkapta pénztárosi kinevezését. A derék fiú ez alkalommal ígéretet tett, hogy a két özvegynek havonta száz frankot fizet lakásért és ellátásért, amiért is nyomban a világ legjobb gyermekének kiáltották ki.

Akik eddig rossz véget jósoltak neki, most szerencsét kívántak Agathe-nak. Szegény Joseph, hogy ne maradjon el bátyja mögött, ugyancsak megpróbált a saját erejére támaszkodni.

Nem is sikertelenül. Időközben három hónap telt el, s az alezredes, aki négy ember helyett evett, a tetejébe még válogatós is volt, hozzájárulás címén egyre nagyobb költségekbe verte a két özvegyasszonyt, de fizetni még egy fillért sem fizetett.

A tapintatos özvegyasszonyok természetesen nem figyelmeztették ígéretére. Véget ért az esztendő is, és Philippe zsebéből még mutatóba se jutott a háztartásba akárcsak egy is azok közül a pénzérmék közül, amelyeket Léon Gozlan oly kifejezően ötkarmú tigrisnek nevezett.

Igaz, hogy az alezredesnek nyugodt volt a lelkiismerete: csak ritkán étkezett otthon. Hála a tárcarovatnak, amelyet Vernou Bixiou, Finot és Giroudeau egyik barátja szerkesztett, Mariette nem a Drámai Panorámához került, hanem a Porte-Saint-Martin színházba, ahol Bégrand mellett figyelemre méltó sikert aratott.

E színháznak egy gazdag és pompaszerető tábornok volt az igazgatója, aki szerelmes volt egyik színésznőjébe, és ennek impresszáriójaként szerepelt.

Párizsban mindig akad ember, aki egy-egy színésznő, táncosnő vagy énekesnő kedvéért, szerelemből elmegy színházigazgatónak. A tábornok ismerte Philippe-et és Giroudeau-t. Finot színházi lapjának és Philippe újságjának segítségével, valamint a három katonatiszt közreműködésével Mariette első fellépése meghozta a remélt sikert, amiből nyilvánvalóan kiderül, hogy a szerelmesek összetartanak, ha elmebajuk kölcsönös támogatásáról van szó.

A rosszmájú Bixiou hamarosan hírül adhatta nagyanyjának és a jámbor Agathe-nak, hogy Philippe pénztáros, a hősök hőse, fülig szerelmes Mariette-ba, a Porte-Saint-Martin színház híres táncosnőjébe. Ez az ősrégi hír villámcsapásként hatott a két özvegyre: egyrészt, mert a hitbuzgó Agathe mega nnyi égetni való rimának nézte a színésznőket, másrészt mert mindketten meg voltak győződve arról, hogy az effajta nő aranyat eszik, gyöngyöt iszik, s a legnagyobb vagyonoknak is a nyakára hág.

Az ilyen nők csak a gazdag embereket fosztják ki. Úgy hallom, hogy az egyik nagykövet máris belebolondult a szép táncosnőbe De van egy másik hírem is. Az öreg Claparon meghalt, holnap temetik, a fia pedig, aki bankár lett, és nyak ig ül aranyban-ezüstben, harmadosztályú temetést rendelt.

Rosszul nevelték a gyereket. Kínában ezt nem így csinálják.

Philippe mohóságában felajánlotta a táncosnőnek, hogy feleségül veszi.

De az operaházi szerződésre váró Godeschal kisasszony kosarat adott neki, vagy azért, mert kitalálta az alezredes gondolatait, vagy pedig mert megértette, hogy érvényesülésének első feltétele a függetlenség. Az év hátralevő részében Philippe legföljebb havonta kétszer látogatta meg anyját.

Hol töltötte az idejét? A pénztárban, a színházban és Mariette-nál. De életéről semmiféle hír sem jutott el a Mazarin utcába. Giroudeau, Finot, Bixiou, Vernou, Lousteau csak annyit tudott róla, hogy meglehetősen duhaj életet él.

Philippe ott volt Tulliának, az Opera egyik első táncosnő jének minden fogadásán, ott volt Florentine-nél, aki a Port-Saint-Martin-ban átvette Mariette helyét, és nem hiányzott Florine, Matifat, Coralie és Camusot estélyeiről sem. Négy órától kezdve, amikor lezárta a pénztárt, éjfélig egyfolytában szórakozott, me rt mindig akadt valami jó mulatság, amelyben már előző nap megállapodtak, vagy egy vacsorameghívás, vagy egy kártyaparti, vagy egy estély.

Philippe ilyenkor elemében érezte magát. Igaz, hogy ez a tizennyolc hónapig tartó farsang gondokban sem szűkölködött.

Lajos udvarának egyik legragyogóbb jelenségét, egy herceget, akivel Philippe hiába vette fel a versenyt. Noha jó kártyajárása volt, az áprilisi előfi zetések idején kénytelen volt szenvedélyének ösztökélésére az újság pénzéhez nyúlni.

Május havában már tizenegyezer frankkal tartozott. E végzetes hónapban Mariette Londonba utazott, hogy egy kis érvágást ejtsen a lordokon, míg a Lepelletier utcai Choiseul palotában fel nem építik az Opera ideiglenes helyiségeit. A szerencsétlen Philippe közben már ott tartott - megszokott dolog ez - hogy Mariette-ot nyilvánvaló hűtlenségei ellenére is szerette, jóllehet a lány - aki hamarosan felismerte az alezredes je llembeli fogyatékosságait, durvaságát és ostobaságát - puszta ugródeszkának tekintette, amelyen nem érdemes sokáig elidőzni.

Előre látva azt a pillanatot, amikor Philippe-nek kifogy a pénze, a táncosnő már jó előre gondoskodott más újságírói támogatásrólamely majd lehetővé teszi számára, hogy az alezredesnek kiadja az útját. A béka nem közeledik a lányhoz, és a parasztok visszatolják a barmot a legelőről.

Látszatra a hatodik, befejező fölvonás volt a leggyöngébb. Wilson itt minden szereplőjét begyűjtötte, és egyszerűen elégette őket, mint a papirost.

De amikor a darab ezzel véget ért, a fölviharzó tapsra a színészek nem jöttek a függöny elé. Mint egy újabb fölvonásra, a függöny gördült föl ismét, hogy a színészek népes csapata megköszönhesse az ünneplést. Wilson a nézők köszöntése helyett szereplői föltámasztását, megdicsőítését választotta.

Ismét mindenki a színen volt, de most már ugrándozva, banánt és narancsokat dobálva a levegőbe, s féktelen jókedvében plafonig verve a port.

Akadt, aki artistaügyességgel kapkodta el a visszahulló gyümölcsöket, és volt, aki elejtette, ügyetlenül futott az elgurult narancs után.

Lehettek vagy százan is a színen, és valószínűleg nemcsak a vak, a széles vállú, ezüstre ázott öregasszony, a két ónémet parasztlány, de — most már emberi formájukban — a Békakirály, a kupacokban didergő állatok vagy a sáskának álcázott arkangyal is.

És középütt, persze, mindenkinél magasabbra szökellve Sheryl. Arca hol egy néger kispap komolyságával, hol meg egy önfeledt gyereklány fogsorával tűnt elő, messze fönt a tömeg feje fölött kapkodva el a föl-fölhajított gyümölcsöket.

Most az egyszer megijedtem Sheryltől. Miközben aludtam, sikerült oly zajtalanul besurrannia, hogy az arca egyszerre csak ott volt az arcom fölött. Valóban, a bal… Mintha nem is lenne elegendő, vagy épp a határán mozogna annak, hogy ember lettél! A jobbik azonban határozottan érdekes, csak az a különös itt is, hogy ilyen vonalak hogy lehetnek ennyire halványak, szinte nem létezőek?

De vajon mennyire érvényes a lázas és depressziós betegek ítélete? Mert én lázas is, depressziós is vagyok. Érdekes, már kamaszkoromban eltűnődtem ezen. Lázas betegen csak Tolsztojt, Dickenst és a nagy Brehmet tudtam kézbe venni.

Baudelaire-re, például, akit pedig rajongásig szerettem, ilyenkor gondolni se bírtam. Ahogy például Beckett drámáit is oly végsőkig öntörvényűeknek és kidolgozottaknak találom, mint holmi huszadik századi Racine-műveket. Amit megnyitnak, azt szigorúan be is fejezik, le is zárják.

Csukottak, mint egy óraszerkezet. Különben nem vagyok ellensége a kísérleti színháznak. De te is tudod, hogy a valódi kísérletnek zárt lombikra van szüksége, hogy megtudjuk, a mesterséges körülmények közé kényszerített anyag hogyan is viselkedik, milyen új változásokat és tulajdonságokat közöl magáról?

A legtöbb kísérleti darab — sajnos — inkább nyitott fazékban fő, mint vallató lombikban, s a régit, a megszokottat, a folytathatatlant csak elmállasztja anélkül, hogy csakugyan új szavakat, új helyzeteket, új vallomásokat csikarna ki belőlük.

Amikor az újkori művészet a tudományos gondolkodás hatása alá került, félek, hogy elvesztette eredendő önállóságát.

Javarészt vitatható előadásokat, jelenlétet, láncreakciókat produkált, ahelyett hogy egy valódi forradalom vagy metamorfózis jegyében vadonatúj és kifürkészhetetlen egésszé állott volna, égett volna egybe.

A tudományoktól ellesett és megirigyelt egzaktság helyett narcizmushoz vezetett a szavak és mondatok örökös kontrollja.

Figyeld meg: azóta beszélhetünk jó stilisztákról, ahogy Homéroszról vagy Shakespeare-ről még nevetséges lenne azt állítani, hogy jó stiliszták voltak. Kivétel persze itt is akad. Weilre, Gombrowiczra gondolok. De főképp Dosztojevszkijre. Elragadtatásiban ő csakugyan vakon írt, háttal a tükörnek.

Rossz stiliszta volt. Mondatai oda estek, ahova puffantak. Volt hova esniök, és volt min puffanniuk. Ezért, hogy egyes szürrealisták oly lelkesen ünnepelték. Nem vették észre, hogy saját gyászmiséjük ámenjét tapsolják és újrázzák. A magam — bizonyára együgyű módján — a szürrealizmust csakugyan egy mesterséges világ mesterséges föltételek közé helyezett produktumának látom.

Az álom és a tudatalatti nem így dolgozik. Neked megmondhatom: a depresszió sem. A szürrealizmusban, akár egy intellektuális műbolygóban, először a dolgok súlya vész el.

Utána az arányok. Ezután már gyerekjáték a konkrétumok kipingálása és montázsszerű illesztgetése.

Nem találok jobb szót az egybeolvasztott golyónál. Minden nagy mű mélyén ő gurul, láthatóan vagy láthatatlanul, dübörögve, de többnyire csendben.

Pedig Wilson is vallatóra vette — hasonlóan Környei tanár úrnak, a te székesfehérvári New York-kutatódnak hófehér gyárépületéhez — a világot, az embert, igen, a puszta matériát. A szürrealistáknál is messzebbre eldobta a gyeplőt, de aztán fokról fokra aláhajtott, alászállt abba az istállóba, olvasztókemencébe, amit bűnnek és bűnhődésnek vagy az egyszeri, a konkrét présének, egy életen át farkasszemező realitásának ismerünk, s aminek Shakespeare és a görögök oly tévedhetetlenül a közepébe trafáltak.

Ez ugyanis az a lombik, ami tökéletesen zárt, mint a depresszió, de ugyanakkor egekig lobog, mint a negyven fok fölötti láz.

Kísérletnek és remeklésnek egyszeri és egyetlen, közös helye. Wilson megtalálta azt, amit a lázbetegek látnak, és a depressziósok is el tudnak viselni. Ahogy a vak Homérosz borogatta a véres tényeket. Wilsonnak, a régi nagyok példájára, volt ereje az unalom, a rivalda előtt megsétáltatott csúfság és a fecsegésre devalvált csönd kivárására és meghaladására.

Majd — a rettegett demarkációs vonal után — vagy eljutunk, vagy nem, de a türelem nélkül semmiképp se, abba az unalmon-túli csöndbe, ami egyedüli helye a szépségen és csúfságon túli szépnek és a szavakon túli beszédnek. Olyan avantgarde mű, amely dosztojevszkiji értelemben az arrière-garde-hoz tartozó alkotás is lehetne.

Mit számít! Van egyféle arrière-garde, ami nélkül nincs modern művész, legfeljebb aktualista, mint Zola, a pillanat e tipikus balekja. Az igazi modern Dosztojevszkij volt, s ezzel együtt — persze — a pillanat száműzöttje is.

Ha akarom: olyan lángeszű falubolondja, aki egyedül képes rámutatni arra, amit senki se lát, holott a szemét szúrja ki, s ami egyedül reális és fejleményektől terhes.

A már említett szurtosra csókolt húsvéti szentkép számunkra — végső soron — nem a tradíciót jelenti, hanem egy olyan ütött-kopott tárgyat, mint az auschwitzi múzeumban fölhalmozott üres szemüvegkeretek. Nos: ami Wilsonnál igazában szép, újra szép, unalmon-túli és néma, az szememben kísértetiesen olyan, amilyen az auschwitzi múzeum lehet, amikor a nagy hideg miatt nincs látogatója.

Tovább és változatlanul dereng hajkupacaival, szemüveghalmával és a kőpadlós szobák padlójára teregetett rongyaival.

A darab — ilyen értelemben — csakugyan világmodell. Ahogy az igazság van és hat olyan városokban is, ahol senki se mond igazat, és minden cselekedet képmutatás.

A bánya kimeríthetetlen! Szerintem ugyanis az ember, minden látszat ellenére, nemcsak a föld, hanem az univerzum polgára is. Egyetlen hajaszála se vész el fölíratlanul, holott mindene tékozló gazdagságban és hiába van.

Wilson színműve is mindenre és mindenkire hat, bár szövegkönyve nincsen. Ahogy az auschwitzi csajkákon az ütések és kopások is szüntelenül írnak, kivilágítva vagy az éjszaka csöndjében.

Szörnyethalnék, ha az éjszaka egyetlen csillaga is kimúlna, s a fönt említett ütések, horpadások és kopások nem jelentenének többet a sokszorosított közléseknél, és nem lennének azonosak azzal a bányával, ami — Simone Weil szavával — kimeríthetetlen.

Elveszve a veszendőben, talán pontosabban látnám, hova is vetődtem, s a villanyszékbe csatolva…. Amikor játszom, egyedül a bal tenyeredbe írt veszendőség a súgóm. Ez az igazság. Az, hogy közben mozgok és élek, hártyavékony látszat.

Akkor voltam a helyemen, amikor trónusomon ültem. És ezért izzadtam meg, amikor föl kellett állnom.

Wilson ebben valóban mester. Ezért sikerült a montázst golyóvá gyúrnia, s elgördítenie pályáján. Mivel szabágunk megfelelője itt és most egyedül tehetetlen gurulásunk fölismerése, elfogadása és föltétel nélküli szeretete lehet.

Vagyis: földi halandóból egyedül így válhatunk azzá, amiről mindannyian tudunk, de amit percenként elfelejtünk és megtagadunk. Ugrándozásunk és féktelen jókedvünk is ennek szólt: a kínos-keserves előadásban fokról fokra fölismert polgárságnak és hazának, aminek naprendszerünk csupán csalóka határsávja.

Tudtam, hogy megkérdezed. Hát azt gondolom róla, amit te is gondolsz. A baj, persze, nem vele kezdődött, a baj csak vele tetőzött.

Hogy hol és mikor? Ezt nem tudnám megjelölni. Jött, mint a talajvíz. Gondolom akkor, amikor a barokk színházat elhagytuk, és valami nyersebbet, naturálisabbat kerestünk helyette. Senki se vette észre, hogy ez már a kapuban álló katasztrófa előjele volt.

Ezt talán csak a költők sejtették. Baudelaire a naturalizmus előestéjén a természetellenes kultuszát igyekezett megalapozni. De hol vagyunk már ettől a korszaktól!

Ma úgy tűnik: az éden fáitól! Napjainkban a költők először világhiányról, ma már jelenlétvesztésről beszélnek. És lassan nemcsak a költők, hanem a fölnövő gyerekek, ha hallgatnak, ha cipelik és konokul hallgatnak is róla. A talajvíz nem a kapukon át jött be, hanem egyszerre öntötte el a várost, és az utcákkal és otthonokkal együtt persze a színpadot és a nézőteret.

De erről majd később. Most beszéljünk egyszerűen arról, miért vált a naturalista színház párbeszéde egyik óráról a másikra hazuggá? A párbeszédben, és elsősorban a párbeszédben, előadásról előadásra egyre inkább magukra figyelnek, és a másiktól legfeljebb a végszót várják.

Így párba kényszerítve egyre magányosabban ágálnak, s végül már nincsenek is jelen. Megint mások a képtelen helyzet megoldásaként eleve képtelen szavakat és válaszokat adtak hőseik és hősnőik szájába.

Vagy oly filozofikusra csupaszították a történést és a dikciót, hogy az gondolati erejével valamibe mindig belekaszált. Így, ha nem is teremtettek vadonatúj színházat, legalább nem hazudtak. Wilson csöndje — igen, játék közben mindig azt éreztem, hogy végre kibeszélhetjük magunkat… Aztán hazamenet, megpillantva egy fiatal fiút konok hallgatásban ácsorogva egy játékasztal előtt, ellenállhatatlan erővel tört föl belőlem a kérdés: vajon végképp lehetetlen ismét megtalálni a költői szót, ami lényege szerint mindig is csönd volt?

A párbeszédet, ami csend, szó, hétköznap és önmaga szertartása egyszerre, és nemcsak hogy megtöri, de el is mélyíti a fiatal suhancok hallgatását? Valami olyanféle beszédre és párbeszédre a színpadot, mely tempójával a repülőgép mozgására emlékeztet?

Úgy érezzük, hogy állunk, holott száguldunk és megérkezünk! Hazatalálunk, amire a konok hallgatás egymagában sose lesz képes, se otthon, se a szobájába zárkózva, se az utcán, se a játékasztal mellett.

Észrevetted, hogy a csöndes és az énekes mise között semmi különbség nincsen? Mitől van ez, és hogyan lehetséges? Aztán egy percre megálltam, mint egy sötétségbe borult, rövidzárlatos játékterem közepén.

És akkor — csukott szemmel — támadt egy gondolatom. Mi lenne, ha a színpadon újra beszélni kezdenénk, valóságos monológokban és valóságos dialógusokban?

De nem úgy, mint idáig, hanem — legalábbis kezdetben — nyíltan és bevallottan magunkban beszélve? Ahogy a pap és a ministránsok, a pap és a gyülekezet motyog, beszél, ahogy a pap és a kórus énekel magában, és mégsincs egyedül, még úgy-ahogy együtt van. Ha mi is így beszélnénk — folytattam nyomorúságos ihletettséggel —, mi a színpadon először valószínűleg nagyon sokáig még egyedül maradnánk.

De ki tudja, egyszer, egy váratlan pillanatban talán sikerülne megállítanunk azt, ami megszállva tartja a várost? Visszahódítanunk a szót és a jelenlétet? Egy olyan helyen vacsoráztunk, ahol a damasztabroszok földig értek, és a talpas üvegtálak közt gyertya világított. A szőnyeg puha és vastag; az öreg néger szolga haja ezüstfehér.

Ezután másfél órás előadás és vita a strukturalizmusról, majd pohár bor a belga származású adjunktusnő lakásán. Mindenki távozna már, egyedül egy idősebb hölgy kedvéért maradunk, aki a férjét várja. A férfi késve, hosszú köpenyben, bársonykalapban érkezik.

Rögtön búcsúzunk, és megyünk is már. A felhőkarcolók most fókáknál és flamingóknál messzebbre élnek. Egyedül az számít, ami lent van. A vérebét sétáltató fiatal nő s a tőle száz méterre ácsorgó alak. Az autóból már a felhőkarcolókra is vetünk egy-egy pillantást. Elhagyva a Broadwayt, a Harlem oldalán száguldunk.

Kirakatok, suhanó árnyak, fiatalok. Olyan kirakatok, amik egymás mellett állva is magányosabbak az országutak benzinkútjainál. Én még külön is boldog voltam. Kivártam, amíg az egész ház álomba merül, aztán lementem a szőnyegpadlós konyhába.

A szibériai kutya már a falépcsőn hozzám szegődött, szinte segédkezett a kávéfőzésben. Tudod, addigra tökéletesen megszoktam, hogy az egyik szeme kék, a másik barna.

De mi ez a tekintet, amivel néz rám? Miféle szakadékot ugrik, és nem ugrik, hidal és nem hidal át? Látod, a színháznak ismét át kellene ugrani azt az űrt, ami látvány és néző, alany és tárgy közt tátong. Úgy, olyan erővel, ahogy azt… Vagy még inkább úgy, ahogy ez a kutya!

Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek. Azt, hogy egyre kisebb szigetekre szakadozva élünk, s végül talán már nem is szigeteken, hanem a magányosság pánikjában egy oszlop tetején kapaszkodva, tűhegyre szegezve.

Egyszóval: kivilágítva és elfelejtve. Igen, ez a szibériai kutya egészen biztos, hogy előttem állt.

Maga is tudja, hogy New York… Köztünk viszont még az se számít, hogy Éleslátó művészi magányos főiskolás lány kicsoda.

És ahogy jelen volt, senki ember nem nézhetne mélyebben, kitartóbban a szemembe. Végül éjjel-nappal csak aludni akartam. De a félelemnek nincsenek szemhéjai. A másik szobában, a szekrényben van még egy takaró.

A párbeszéd összeomlása — természetesen — a gúla csúcsának, a gúla teljes összeomlásának csupán legfeltűnőbb következménye volt. Alapjában a színpad realitása szűnt meg, és a közönség szeme égett ki. Ma elég egy köhintés a nézőtéren, hogy a színpad megsemmisüljön. Egy köhintés ezerszeresen érvényesebb, mint a legtalálóbb mondatok és gesztusok a rivaldafényben.

Játékába egyszerre építette be a tökéleteset és a tökéletlent, az esetlegeset és a vitathatatlant, a bénát és az atlétát. Rám a csillagmozgás és a vadállatok biztonsága jutott, de ugyanakkor a színpad megtelt körülöttem az utcáról fölbérelt emberek csetlés-botlásával, kikönyökölt zakóival és lompos farzsebével, civil mozgásával.

Most már köhöghetett akárki. A színfal is lezuhanhatott. A darab folyamának se medrét, se fölszínét nem zavarhatta meg többé. Ortodox húsvét? Isten istállója? Hát igen. Jövés-menés meg csukott ikonosztáz. Wilsonnak sikerült kiegészítenie a tökéleteset az esetlegessel és fordítva.

A tökéletes és a tökéletlen tárt karokkal várt mindarra, ami a városban egyáltalán megtörténhetett. Igazában mind az öt felvonás a nézőtéri köhintések színrevitele volt. Édesanyád protestáns összejöveteleire célzok.

Senki se jött a függöny elé. A függöny kényszerült fölmenni, ha izzágosan, verítékezve is. És a színpadon ismét ott volt mindenki, de most már nem összegezve, hanem szertelen rendben, úgy, ahogy élünk vagy inkább, ahogy üdvözülni szeretnénk.

Egy farkas, egy bárány; egy fekete, egy fehér. Igazad van, de mért ment föl a függöny olyan nehezen?

A Radikális Poétikai Újszerűség Elve tehát nem az esztétikai értékről, hanem a történeti jelentőségről szól, és ebben a formájában valószínűleg tartható, ám nem alapozza meg a magasirodalom és a populá- ris irodalom Éleslátó művészi magányos főiskolás lány feltételezett értékkülönbséget.

Szóval éhes vagy? A tanulóid most adják össze a számoszlopokat. Különös: egyszerre alkonyodik Párizsban és New Yorkban.

Talán az óceán miatt? A tenger elég nagy ahhoz, hogy megoldja a befejezést, az összeadás nehézségeit. Szerintem mindent mindig elölről kell kezdeni. De most már nem napszálltakor, hanem éjszaka, a gödörben. Újra színre kell cipelni mindenkit.

Legfőképp a gyerekeket. A szibériai kutya nemcsak nézett, most is néz.

Inkább segítene hagymát vágni! Láttam a kukákat és a fiúk verekedését. Minden folyosót, lépcsőházat, kapualjat. Minden égve felejtett villanykörtét. Ahogy a felhőkarcolók feje elbóbiskol az esőben. Az egész várost darabokban és egyszerre.

Azóta lehetetlen nem megkülönböztetnünk azt, ami Auschwitz előtt és azt, ami Auschwitz után volt és lesz még. Ma már jobban értjük Proustnak és Rilkének az artisztikus felszín alatt elhatalmasodó aszkézisét.

Nem az önkínzás, az előérzet működött bennük. Az egyik Franz Kafka, a másik Simone Weil. Természetesen akadtak és akadnak ma is elsietett reakciók; a szerencsétlenséget nemcsak elviselni, de szemügyre venni és szemlélni is nehéz. És mégis — Simone Weil szavával —, nincs magasabb rendű szépség, mint a szerencsétlenség hiteles ábrázolása.

De egy Bach kivételes ereje kellene hozzá. A háború után szinte évről évre tanúi lehetünk egy már-már biológiai talánynak beillő jelenségnek. A fiatalság tömegében vált tehetségessé vagy legalábbis fogékonnyá és érzékennyé, különccé és hallgataggá.

Mi történt? Magánhasználatra még elméletet is fabrikáltam a szokatlan tünemény magyarázatára. Azelőtt — gondoltam — csak a tehetséges egyes embernek volt ereje a konvencióktól időről időre megkövesedett világot először lerombolnia, majd eredendő frissességében újra fölépítenie magában.

Most másról van szó. A világ ma a fiatalság, méghozzá az egész fiatalság szeme láttára omlott le, mint Bábel tornya vagy Jerikó falai. Velük kapcsolatban épp ezért az embernek nem annyira a zseniális egyén, mint inkább a zseniális szituáció jut eszébe, amibe mindannyian belekényszerültek, gyengék és erősek, tehetségesek és tehetségtelenek egyaránt.

Mi lesz velük, mi lesz belőlük? Futja majd erejükből fölrakni a világot, amit nem is ők romboltak le? Vagy az lesz a sorsuk, ami régen a féltehetségeké, a derékba tört lángelméké volt, akiknek erejéből csak a munka felére futotta? És nem hoztam kabátot. Nagy csöndre lenne szüksége a világnak.

Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék.

A második udvar a valóban Éleslátó művészi magányos főiskolás lány.

Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mi felé tartunk? Gondold el, egy szép napon arra ébrednénk, hogy csönd van.

Se mozi, se színház, csak az eső szemerkél. Ne érts félre, én a rajongásig csodáltam és megértettem Sajna Auschwitz utáni színházát, később Antonin Artaud-t és Grotowskit, de főként Beckett világvégi madzaghúzását.

Amit én nem szeretek, és elsősorban nem szeretek a ti kontinenseteken, az a rengeteg manifesztum, ami a művek lényeg szerinti csöndjét megtöri.

Figyeld meg, Beckett ír származású; Wilson szótlanul jött, és sikere után se nyilatkozott; gondolj Sylvia Plath skizofrén szemérmére; vagy vedd Francis Bacont szemben a szürrealistákkal, és mindjárt látod, miféle hallgatásra célzok.

Az angolszászokat megvédi ösztönös komplexitásuk, individualizmusuk és toleranciájuk; lehetetlenné tesz számukra — ami nélkül pedig nincs intellektuális értelemben vett iskola — mindennemű teoretikus csoportosulást.

Mivel a manifesztumokhoz — áldásaikhoz és exkommunikációikhoz — két dolog szükséges: az absztraháló hajlam és egy-egy fölismerés kényszeres abszolutizálása.

Az angolok ilyesmire szívük mélyén képtelenek, túl különcök, és talán túl szemérmesek ahhoz, hogy ligeteiket és erdeiket franciakertekké nyirbálják.

Annyi azonban bizonyos, hogy egyre többször fölbukkan — és mindig szinte véletlenül és balkezesen — egy-egy csöndes amerikai fiatalember, és bámulatba ejti Európát azzal, amit New York-i vagy vidéki magányában hosszú-hosszú évek alatt nagy titokban a tökélyig összeeszkábált.

Valamikor a szentek élhettek és a halálra szánt anarchisták jelentkezhettek így. Szürkén, csendben és aktatáskával a hónuk alatt.

De ebben az aktatáskában valódi dinamit volt. A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az izmusokat föl kell ismerni, de a remekműveket — még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is — már nagyon nehéz, és egyedül fokról fokra lehetséges.

Pedig ti vagytok, akik még nem ismeritek a zaj és az anyag elviselhetetlen nyomását. Az a szeplős fiatalember, aki a tizedik emeleten ül, és reggeltől estig sose látott bábszínházat ragasztgat, miközben legföljebb bekap valamit, vagy az orrát fújja ki, nemcsak az anyagról és a zajról, de a csöndről és a munkapadról is újra legalább annyit tud, de szerintem még többet, mint a legszófukarabb középkori parasztok a földről meg a hetivásárról.

A mi bűnünk viszont, hogy föl se figyelünk rájuk. Tőlünk örökre vidéken vagy az emeleten maradhatnának.

A szereplők — néhány mondat kivételével — Éleslátó művészi magányos főiskolás lány játszották végig a többórás előadást.

Hát ezért kéne a csönd, mint a tavaszi zápor. Én már Párizsban is félek. Legszívesebben falura költöznék.

Újszülöttek, akik titokzatos módon mindazt tudják, amit a túlélők, és túlélők, akik rejtélyes módon megértik az újszülöttek szavát és hallgatását; hovatovább egyedül az újszülöttekre figyelnek. De nem csak újszülöttekből és túlélőkből áll a világ! Hát ezért vágyakozom én falura, ahol percet se vesztek azzal, ha a boltos félóráig mér ki egy font cukrot a kosaramba.

Mi mindannyian túl vagyunk valamin. A bűnön, a cselekvésen… Mindegy. Így születtünk már. A legtöbbünk jókedvű, de sötét is. A legtöbb kamasz naphosszat a házfalat támasztja, s ha mozdul, inkább ne mozdulna. A kérdésednek így, ilyen hangsúllyal semmi értelme.

Tételezzük fel, hogy legalábbis az én számomra. Hiszen színésznő is azért lettem, mert negyven kilómmal több tonnát nyomtam. És mit gondolsz, mitől? Isten csapása ez, amit ugyanakkor nem adnék semmiért. Egyszer mindenki így fog üldögélni.

Ti is. Te is. Vajon meddig fokozódhat még? Olyan nehéz minderről világosan beszélnem, holott napnál világosabb. Legfeltűnőbb a kasszasikerek és a félresikerült kísérleti színházak esetében. De maradjunk a kasszadaraboknál, amit idáig is mimikri-színháznak neveztünk.